Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-27 / 225. szám
Kelet-Magyarország 7 Távol a külvilág zajától Egy jóból két vajúdó • Telefon: nem, gáz: igen # Csak az érintettek egyharmada fizetett Nyírkárász (KM) — A4, és a 41. sz. főút ollójának fe- lezőjén, Baktalórántháza és Kisvárda között félúton fekszik Nyírkárász. — Fogy a falu — fogad Félegyházi Gábor polgármester. — A hetvenes években még háromezernél többen voltunk. Ma alig többen 2500-nál. Az okok akár tipikusnak is mondhatók: nincs a községben munkalehetőség, akik elmentek tanulni, azok közül csak kevesen jöttek vissza. Lapos bugyelláris És máris a dolgok sűrűjében vagyunk, hiszen az önkormányzati intézményekben dolgozókon kívül még tíz közhasznú munkást tudnak foglalkoztatni. És ezzel vége... Korábban a településről elsősorban Kisvárdára jártak el, az ingázók száma azonban jelentősen megcsappant az utóbbi két-három esztendőben. A növekvő és nyomasztó munka- nélküliségen — amely mintegy 30 százalékos, 67-en kapnak jövedelempótló támogatást — vajmi keveset enyhített, hogy az utóbbi időben néhány dolgozót „visszavett” például a Hajdúbét. — A nagy beruházások elvitték a pénzünket — mondja Félegyházi Gábor. — Az ön- kormányzat a munkahelyteremtésre ilyen körülmények között nemigen gondolhat. Négy tanteremmel bővítettük az iskolát, ami tizenkét millió forintba került, a gázberuházás ránk jutó része 27 millió. Igaz, ez utóbbiban benne van a lakossági hozzájárulás is. A szennyvíz megoldásának ügyét elnapolták, mert a lakosság teherbíró képességét is figyelembe kellett venni, ugyanis a vízmű-hozzájárulást is törlesztik még 1995-ig. Biztos az lesz a következő lépés, hiszen a környezet- és talaj- szennyezés elkerülése másként nem lehetséges. Erre szeretnének pályázati úton is pénzt előteremteni, hiszen a saját erő kevés. Az utak zömmel pormentesek. A 13,6 kilométert kitevő belterületi utak közül mindössze egy-két kilométer hosz- szúságú (öt mellékutca) nem szilárd burkolatú. — Volt Gyulaházával egy közös, jól működő téeszünk — folytatja a polgármester. — Lett belőle két vajúdó szövetkezet: a Béke és a Karász. A kettő nem ad fele annyi munkát, mint az az egy adott. Hogy miért van így, ez nem csak rajtuk múlik. Annak ellenére, hogy Nyírkárászon nagy hagyományai vannak az egyéni gazdálkodásnak, a felbomlott rend következtében sok föld maradt parlagon. Még akkor is, ha sokan bérelnek szántót, gyümölcsöst; rétet, kaszálót. Any- nyival, amennyi van, eszközök és tőke hiányában nem bírhatnak. Föld, föld... A részarány-tulajdonosokkal még folyik az egyeztetés, persze, akadnak vitás kérdések is. A lényeg az, hogy egyelőre csak ideiglenes földhasználatba adták ki ezeket a területeket, mert a tényleges kimérésre csak jövőre kerülhet sor. Többen, mikor tudomást szereztek arról, hogy a kimérésért fizetni kell — visszaléptek. Bár lehet, hogy még meggondolják... Jobb a helyzet a kárpótlási földekkel, hiszen már három árverés volt: kettő az egykori helyi téesz földjein kijelölt területekre, egy pedig a Nyírmadai Állami Gazdaság egykori itteni parcelláira. A faluban mintegy nyolcvanan jutottak „birtokhoz”. A következő árverésre előreláthatólag decemberben kerül sor. — A licitek körül nem volt botrány, általában 500 forintért kelt el egy aranykorona. Ellenben még nem tudjuk, mi lesz a maradék földek sorsa. Mert annak ellenére, hogy Nyírkárászon szeretik a földet, aligha fog elkelni az egész kárpótlásra kijelölt terület. A lakosság türelmetlen. Sok bírálat ért bennünket is a lassúságért. Úgy gondolom, a földművesek türelmetlensége érthető és jogos, hiszen szántani, vetni akarnak, hogy arathassanak. A mezőgazdaságban a legnehezebb a vállalkozók dolga, hiszen a megtérülés hosszú távú és bizonytalan. A községben közepesnek mondható a nem földműveléssel kapcsolatos vállalkozó kedv. Bár alapszolgáltatások vannak, nincs például suszter a faluban. Bár több új magánüzlet nyílt, azért a nagyobb bevásárlásra Kisvárdára, Nyíregyházára kell utazni. Talán a vendéglátásban is érdemes lenne vállalkozni, hiszen elég jelentős az átmenő forgalom. Nyírkárászt az egyetlen átmenő úton lehet megközelíteni Kisvárda vagy Baktalórántháza felől, vasút a közelben nincs. A külvilággal való kapcsolatot az a két rádiótelefon jelenti, ami a polgármesteri hivatalban, illetve az egyik szövetkezet irodájában van. Crossbar telefonra viszont még sokáig kell itt várni, hiszen nem Bakta, hanem Kisvárda körzetéhez tartoznak. S amíg ott nem lesz telefon, addig itt sem. Ám még az ígéret is csak 1995-re szól... Egy füst alatt A település földrajzi helyzete szerencsére nem befolyásolja Nyírkárászt abban, hogy vezetékes gázt kapjon. A bakta- lórántházi gesztorsághoz tartozik tizenegy környező településsel együtt. — Bár telefonügyben is hozzájuk tartoznánk — jegyzi meg csendesen Félegyházi Gábor. A gázprogramot eredetileg ’94 október 30-áig kellene befejezni. Az önkormányzat szerint viszont nem túl szerencsés jövő őszig húzni a dolgot, szorgalmazzák — ha a kivitelezők kapacitásából telik; s úgy tűnik: telik —, hogy még az idén fejezzék be a munkálatokat. Ezt részben indokolja, hogy a lakosság 90 százalékai) igényli a jelen pillanatban legolcsóbbnak tartott tüzelőanyagot. Másrészt pedig, akik már jelentős összegeket fektettek be, szeretnének minél hamarabb áttérni a gáztüzelésre. A siker azon múlik, hogy mikor kötik be a lakásokat. Ez november végére látszik reálisnak. Jellemző a lakosság anyagi helyzetére, hogy a gázhozzájárulást mindössze az érintettek egyharmada fizette be egy összegben, a többiek hitelt vettek fel. Pedig „csak” 25 ezer forintot ér egy „csonk” Nyírkárászon. Nem néz ránk csak az Isten Külterület, belterület? • Háztáji sose volt • Az a baj, hogy későn jött a föld • Nehéz kenyér Ungodi János, aki újra sajátján gazdálkodik A szerző felvétele Nyírkárász (KM - Gy. L.) — A nyírkarászi emberek szeretik a földet. Legjobban a sajátjukat. De hát hol az a földműves, aki nem így van ezzel? A téeszesítéskor többen nem léptek be. Vagy elmenekültek, máshol találtak kenyérkereseti lehetőséget. De nem hagyták itt a falut. Arra voltam kíváncsi, hogy néz ki ez mai képtelen-képlékeny helyzet — földközelből. A hatvanöt éves Ungodi Jánosnak 200 ezer forintnyi kárpótlási jegye volt. Az eddigi árverések során csak a felét használta el. Vett egy kis gyümölcsöst, rétet, szántót, összesen mintegy 10 holdnyit. Három darabban. De a többi jegyért is földet akar venni. Elsősorban szántót. Meg gépet. Azt szeretné, ha legalább 15-18 hold szántója lenne. Gondolni kell a gyerekekre, az unokákra is. — Nincs eszközöm — mondja. — Lovat nem veszek, az ma már kiment a divatból. Inkább felszántatom. Igaz, pénzbe kerül, de ló akkor sem kell. Az már egy lépés hátra. Majd csak kitermeli a föld, ha kárpótlási jegyért nem sikerül venni. Ha nem is nekem, hanem az unokáknak lesz gépük. Egy biztos, akármennyi földem lesz, parlagon nem hagyunk egy talpalatnyit se. Ungodi Jánosnak nem jár dolgozói tulajdon, mert az utóbbi évtizedekben nem volt téesztag. — Pedig a nyírkarászi gyümölcsös 90 százalékát még akkor telepítettük, amikor én voltam itt a kertész a Május Elseje Téeszben — mondja kissé rezignáltan. A szántót eszközök hiányában is megművelték. Főleg kukoricát, burgonyát termesztettek rajta. A rétet kiadta bérbe. — Tetszik tudni, ez nyírségi föld, ennek lelke van. Azt mondják, hogy öntözéses gazdálkodás. Én azt mondom, azzal nem megyünk sokra. Sokan nem hiszik el, pedig így van. Ezt a földet ősszel fel kell szántani, kora tavasz- szal meg le kell zárni tárcsával, boronával, hogy megtartsa a nedvességet. Mutatok magának olyan dohányt, amit az egyik szomszéd öntözés nélkül termesztett, hogy azt meg lehet magázni, olyan szép. — Csak az a kár — érzékenyül el Ungodi János —, hogy ez a föld egy kicsit későn jött. Mi mindent tudtam volna én itt csinálni! De hát hatvanöt évesen!? Na, nem baj, majd az unokák... — Persze, hogy azt a földet szerettük volna visszakapni, amit elvettek. De az nem ment. Ahhoz ragaszkodtam, hogy legalább a java közel legyen a faluhoz. Ez sikerült. Sok volt a huzavona, mert arra számítottam: olyan föld is legyen, ahová építkezni lehet. Mindig belekötöttek valamibe, hogy az külterület, az belterület, amaz meg gyep. Pedig nem is az volt... Ungodi János még ma is nehezményezi: amikor kilépett a téeszből, nem kapott háztájit. — Mindig szerettem a földet, és nem hagytak gazdálkodni — mondja párásodó szemmel. Kapin Györgyné is arra panaszkodik, hogy míg téeszvi- lág volt, azokat, akik nem voltak tagok igyekeztek minden eszközzel kirekeszteni, ellehetetleníteni. — Mi sose léptünk be — mondja. — Na, meg is volt az ára! Mert még bérbe, tízezer forintért sem kaptunk kaszálót. Pedig valamikor tíz-tizen- két hízót adtunk le, volt szarvasmarha is a régi szép időkbe! — Igaz, mindig a sajátunkon gazdálkodtunk, de mindig sokat gürcöltünk — folytatja Kapinné. — A munkát én megszoktam még otthon, hiszen hatan vagyunk testvérek, sokat dolgoztunk, amióta az eszemet tudom. A gazda kint van a mezőn. Lóval szánt, készíti elő a talajt az őszi vetéshez. Most öt holdon gazdálkodnak, de ha visz- szakapják az ősi jusst, 13 holdjuk lesz. A hátsó udvarban a tele pajtában szárad a dohány. — Dohányt csak egy holdon ültettünk — mondja Kapinné, látván, hogy a csűrben száradó dohányt mustrálom. — Azt hittük, így olcsóbb lesz, ha nem hőszárítót használunk. De hát, annyi a munka vele, ha utánaszámolunk, nem biztos, hogy így jobban megéri. Hiszen magunk neveltük a palántát, ültettük, törtük. Tetszik tudni, az a baj, hogy nem néz ránk csak az Isten. Akik ott fent döntenek, határoznak, nem tudják, hogy mi van itt lent. Látástól vakulásig dolgozunk, és épphogy megélünk. Ez az igazság... Jegyzet Vadászmise Tóth Kornélia r ombolt a vénasszonyok nyara, amikor a múlt vasárnap a falu melletti Lóréten kezdetét vette a vigasság: családok jöttek szabadidőruhában, elemózsiás táskákkal, gyerek a papa nyakában vagy a babakocsiban. Kipakoltak az árusok, vásárfiát válogathat kedvére mindenki. Pörög a körhinta, amott hintó indul a karászi dombokra alkalmi utasaival, de aki érez magában bátorságot, felpattanhat egy délceg paripa hátára és lómagasságból szemlélheti a tarka sokaságot. S aki inkább a technikára kíváncsi, ezúttal matuzsálemi kort megért járgányokkal kell beérnie. Azok viszont fittyet hánynak a terepviszonyoknak és képesek versengeni egymással, melyikük lóereje röpíti sebesebben a masinát... Mire deleidre ér a nap, a hangulat is emelkedik. Itt-ott feltűnik egy egyenruhás vadász a családjával, vagy éppen újabb szervezni való miatt hagy ott csapot-papot. Lassan érezhető a rendezvény házigazdáinak mozgásán a rutin, harmadszor hívták egész napos szórakoztató programra a környékbelieket a kékesei Hubertus Vadásztársaság tagjai. A fénypont most is a vadászmise. Az időpont sem véletlen, hisz szeptember 19-én köszöntötték az országos vadásznapot hazánk sok szép vidékén. Úri passziónak vélték a vadászatot azok, akik a föld megművelésével teremtették elő a kenyeret. Az elmúlt közel fél évszázadban ez tovább erősödött, s nem kedvezett a vadászok társadalmi megítélésének. Ennek ellenére az igazi vadászok nem a ranglétra lépcsőfokának tekintik a hobbijukat, hanem a természet szeretete, a vad tisztelete, a fiókák nevelése, a környezet megvédése és rendben tartása egyaránt a legfontosabb céljaik közé sorolható. Kilométerekben mérve is hatalmas teljesítmény, amint az év minden szakában végigjárják az erdőt, etetik télen a hideg elől menekülő állatokat, irtják a dúvadakat, figyelmüket nem kerülhetik el a természet tönkretételére tett kísérletek. Amint arról Gergely Elemér, a felesége, Irma asz- szony, Tóth Elemér, dr. Molnár Károly és a többiek beszéltek: azt a természetes egyensúlyt kellene a környező világban elérnünk, amely ideális életfeltételeket nyújt embernek, állatnak, növénynek, ásványnak. Pusztítjuk a természeti és a társadalmi környezetet, majd csodálkozunk, hogy a tönkre silány ított körülmények közt hamar megbetegszünk, tarol az infarktus, a korai halál. Évente egyszer, a vadászmisével egybekötött egész napos programmal szeretnék ráirányítani a figyelmet a környezetünkkel megbomlott egyensúlyra és segítséget kínálni annak helyreállításához. Nyírkarászi pillanatok A „villanegyed” Gazdasági udvar, anno 1993 Györke László felvételei Az egykori város Nyírkárász (KM) — A község neve már a Váradi Regestrumban (1205) előfordul. A honfoglalási megyék 1278-ban Nagyváradon tartott ülésének jegyzőkönyve is említi a Karász nevet. A mai Nyírkárászon, Szabolcs megyében a megyei közgyűlések — generális kongregációk — tartása 1290-től Beteg megyével együtt Karász városában voltak. A megyei közgyűlések színhelye véglegesen csak 1319-től lett Nagykálló mint megyeszékhely. Mivel elvesztette korábbi szerepét, természetesen fejlődésében is megtorpanás állt be. Nyírkárász elsősorban a Garahalomról — amelyet 1984-ben régészeti jelentőségű területté nyilvánítottak —, illetve az itt található egykori földvárról nevezetes. A földvár Szabolcs megye egyik legjelentősebb honfoglalás kori sírmezője. Valamelyik korabeli vezér sírja lehetett, kisebb nádori ítélőszék. A második világháborúig a község lakosságának túlnyomó része gazdasági cselédként dolgozott, kevés számban volt köztük kisbirtokos és zsellér is. A község határa három nagyobb föld- birtokos között oszlott meg. Nyírkárász határában mindig kiváló dohány termett. Ez a hagyomány ma is él, hiszen még mindig ez a legjövedelmezőbb növény, amelynek van piaca. HAZAI HOL-MI