Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-18 / 218. szám

f~1993. szeptember 18. ft ‘Kelet-ftíagyarország Hétvégi melléklete | | Ahol élni is érdemes* A béke kérdésében teljes volt az egyetértés valamennyi jelentős politikai erő között Kosa Ferenc Bevezetőül József Attilát, B. Nagy Lászlót és Latino- vits Zoltánt idézte, aki éppen Szárszó közelében vetette a sínek elé magát. Majd a kö­vetkezőkkel folytatta: Itt vagyunk tehát Szárszón, a sínek közelében. Azért jöttünk, hogy elgon­dolkodjunk a magyarság je­lenéről és lehetséges jövőjéről. A hely szelleme arra kötelez bennünket, hogy tanuljunk történelmi tragédiáinkból; reá­lisán mérjük föl a helyzetün­ket, az erőnket s a lehetősé­geinket, és úgy próbáljunk meg igazítani a sorsunkon, hogy legalább ez a maradék Magyarország megmaradjon, s a mi életünk ne szakadjon meg idő előtt. Egyszóval: „jót s jól” kell tennünk. így cselekedtek elődeink is fél évszázaddal ezelőtt a szár­szói tanácskozáson. Nehéz dolguk volt; fegyverben állt a világ, zajlott a világháború, az országra már-már elviselhetet­len háborús kényszerek nehe­zedtek. Katonáink már elvé­reztek a Donnál, külső segítsé­get senkitől sem remélhettünk, belső erő pedig nem volt a sza­bad cselekvésre. A hajdani szárszói gondol­kodók azonban az ellehetetle­nülő körülmények ellenére sem vesztették el a fejüket, nem dőltek le a korabeli kor­mányzat szemfényveszejtő magyarázatainak, semmiféle háborús propagandától nem engedték megtéveszteni ma­gukat. Az emberi mértékek, az emberi logika mentén keresték a megmaradás ösvényeit. „Az út nem lehet más, csak népünk szociális felszabadulásának útja, a demokrácia, a nemzeti függetlenség, a béke útja” — fogalmazták meg máig érvé­nyesen. Pontosan látták, hogy a magyarság megmaradásának elengedhetetlen előfeltétele a nemzeti szuverenitás és az et­től elválaszthatatlan önren­delkező társadalom megte­remtése. Ezt a fölismerést fe­jezi ki — többek közt — Né­meth László szállóigévé vált pápuametaforája, amely a ko­rabeli erőviszonyok függvé­nyében azt jelentette, hogy Magyarország ne legyen se a hitleri, se a sztálini birodalmak gyarmata, hanem végre-vala- hára legyen azoké, akiket megillet, akik ezer éven át megtartották ezt a hazát — tehát a magyar népé. De bár­milyen jogos és természetes volt ez az igény, sem akkor, sem a későbbiekben nem való­sulhatott meg, mert a magyar nép nem került abba a helyzet­be, hogy saját hazát teremthes­sen magának, Az ilyen-olyan birodalmi érdekek és a biro­dalmakat kiszolgáló hely­tartók hataloméhsége megaka­dályozták ebben. Ez a kudarc azonban korántsem kérdő­jelezi meg e szárszói szállóige erkölcsi és stratégiai jelentő­ségét. Ellenkezőleg: mindaz, ami az elmúlt fél évszázadban történt, azt bizonyítja, hogy a szárszói gondolkodók a ma­gyarság létérdekei szerint cse­lekedtek, amikor a hitleri és a sztálini önkényuralom közül egyiket sem választották, ha­nem harmadik utat kerestek, mégpedig az önrendelkezés * Részletek a szárszói tanácskozó son elhangzott felszólalásból. útját. Egy önrendelkező Ma­gyarországon sem a hitleris­ták, sem a sztálinisták nem let­tek volna képesek a kizáróla­gos hatalmat megkaparintani. Most, hogy végre nyugod­tan és szabadon gondolkodha­tunk ezekről a kérdésekről, nem árt, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy Magyarorszá­gon az utóbbi néhány évszá­zadban mindig is akadt egy- egy mindenre kapható, gerinc­telen hataloméhes réteg, amely saját hatalma érdekében készen állt föláldozni az or­szág függetlenségét. Ez a sajá­tos jelenség nem valamiféle magyar átok, vagy végzet, csupán szégyen és gyalázat, olyasmi, amit normális orszá­gokban egyszerűen hazaáru­lásnak neveznek. Azt gondo­lom, hogy egy megteremtendő szuverén országban a hivatá­sos hazaárulókra már nem lesz szükség. Kapnak majd munka­nélküli-segélyt, vagy átképzik magukat, aminek akarják. De stratégiai jelentőségű a szárszói szállóige a társadalmi berendezkedés tekintetében is. A demokrácia eredeti és örök jelentése szerint demos-kratos néphatalmat jelent. A megte­remtendő haza tehát semmi­lyen mértékben és semmilyen vonatkozásban nem hasonlít­hat sem a hitleri, sem a sztálini önkényuralmi rendszerekre. Meglehet, a szakemberek ki tudnak mutatni árnyalatnyi különbségeket a két rendszer között, én azonban úgy vélem: lényegi hasonlóságok mellett eltörpüljek ezek az árnyala­tok. Legalapvetőbb közös jel­lemzőjük, hogy a háború logi­kája szerint gondolkodtak, az emberi életet nem tisztelték, az embert csupán potenciális gyilkosnak, vagy potenciális áldozatnak tekintették. Ebből eredően valamely egyéb — nem emberi szempontot az emberi élet fölé helyeztek. Mint tudjuk: Hitler a faji, Sztálin pedig az ideológiai szempontokat kultiválta. A többi már ment magától, akár a karikacsapás. A Führer a faji fensőbbrendűségre hivatkozva szappant főzetett az alsóbb- rendűnek ítélt emberekből, a generalisszimusz az ideológia fensőbbrendűségére hivatkoz­va emberhússal étette a szibé­riai farkasokat. Azt hiszem, meddő vita volna azon rágód­ni, hogy vajon a hitleri, vagy a sztálini rendszer pusztított-e el több embert, hiszen tíz és tíz­milliók estek áldozatul, köztük több mint egymillió honfitár­sunk. Egy tőről fakadtak ezek a rendszerek a tekintetben is, hogy velejük hazugságra épül­tek. „Nem az a fontos, hogy igaz legyen, hanem hogy el­higgyék” — mondták az egyik oldalon. „Ami nem megy, sulykolni kell” — mondták a másikon. A legképtelenebb hazugságokat is beleverték az agyakba. Akinél pedig nem jártak sikerrel, annak az agyát verték szét. Miközben a népet a leg­elemibb jogaitól is megfosz­tották, azt írták az Alkotmány­ba: minden hatalom a dolgozó népé. A népi és a nemzeti eszmékre hivatkozva népeket és nemzeteket akartak eltün­tetni a föld színéről. Rákosi vérfagyasztó vigyorát például Mona Lisa mosolyához hason­lították... Égbekiáltó hazugságaiknak uem volt határa. Még arra is rávetemedtek, hogy emberte­len rendszereiket egyaránt szocializmusnak titulálják. Ma már azt hiszen, nem szorul kü­lönösebb magyarázatra, hogy e rendszereknek körülbelül annyi közük volt a néphez, a nemzethez, a társadalmi igaz­ságosság, az emberi szolida­ritás (szocialista) eszméihez, mint mondjuk ama szelíd ná­záreti férfiú tanainak az inkvi­zíciókhoz, vagy az indiánok kiirtásához. Valaki azt mondhatná: fan­tomokkal hadakozom, hiszen ezek a rendszerek ma már nem léteznek; végső vereséget szenvedtek a történelemtől, és elsüllyedtek a poklok feneké­re. Valóban, ezek a rendszerek eltűntek. De árnyékuk belénk égett, akár az atombomba árnyéka a hiroshimai betonba. Mert nemcsak az történt meg velünk, hogy átgázolt rajtunk Hitler és Sztálin hadserege, hanem az is, hogy a hitleri és főként a sztálini propaganda­gépezetek iszonyú roncsolást végeztek az agyakban és a lelkekben. Irdatlan hazugság­halmazt örököltünk; a megté- vesztettség, az elvakítottság szellemi-erkölcsi zűrzavarát, a tekintetnélküliség abszurditá­sait, egyszóval az élet logikája helyett a háború logikáját. Mindezt hiába is tagadnánk, hisz naponta találkozhatunk iszonyú örökségünk jeleivel: a politika piacain gátlástalanul működnek az előítéletek, röp­ködnek a meg nem gondolt gondolatok, naponta kell farkasszemet néznünk eltéve- lyedett honfitársainkkal, fckik- ben túlteng a fasisztoid fenn- sőbbrendűség, vagy a bolsevik típusú öntudat, akik származá­si, vagy világnézeti alapon próbálnak másokat megítélni, megbélyegezni, netán meg­gyalázni. Az ilyesmi akkor is vétek, ha mi követjük el mások elle­nében, és akkor is, ha mások teszik ezt velünk szemben... Némelyek attól sem riadnak vissza, hogy meghatározzák: ki kivel találkozhat és ki kivel nem találkozhat. Hovatovább még azt az elemi jogunkat is megkérdőjelezik, hogy az Alföld közepén, vagy itt a Ba­laton partján összejöjjünk és elgondolkozzunk a sorsunk fe­lől... Vajon ki hatalmazta fel őket?... Miféle reflexek, mű­ködnek itt?... Ami pedig a ha­zugságokat illeti, nem múlik el nap, hogy például a televízió­ban a legkülönfélébb pártok­hoz tartozó politikai kóklerek és ügyeletes tv-sztárok ne pró­bálnák meg azonosítani a sztá­linizmust a szocializmussal, a néphez és a nemzethez való kötődést pedig a fasizmussal. Pontosan és szemrebbenés nélkül azokat a hazugságokat szajkózzák, amelyeket az el­múlt évtizedekben a fejükbe vertek. Hová visz ez az út? Mi lesz itt, ha a nép nem tűri el, hogy megint becsapják, hanem föl­lázad és tömi-zúzni-ölni kezd fékezhetetlenül...? És mi lesz, ha már föl sem lázad, hanem belesüllyed, beletörődik benn- szülötti mivoltába, esetleg végképp belevakul megté- vesztettségébe...?! Végül a békéről szólnék. Amióta a világ világ, mi em­berek szakadatlanul öldököl­jük egymást. írott történel­münk során tizennégyezer-va- lahány háborút vívtunk egy­más ellen, és ezekben a hábo­rúkban körülbelül annyi em­bertársunkat pusztították el, mint ahányan ma élünk » Földön. Mint tudjuk, kezdet­ben a győztesek egyszerűen fölzabálták a legyőzötteket, később ez a szokás afféle kan­nibálfolklór lett, a győztesek rabszolgákat, hadifoglyokat és országrészeket zsákmányoltak a legyőzőitektől. A győztesek ünnepeltek, a vesztesek temet­keztek. És elterjedt az a tévhiedelem, hogy csak annak lehet igaza, aki győz. Azt, hogy valójában kinek van iga­za, nem emberi érvek döntöt­ték el, hanem a fegyverek, a bombák, és a rakéták. Az ember világa fölött egy nem emberi világ ítélkezett. Ebben az önfeledt gyilkolási folyamatban azonban az em­beriség eljutott egy különös és világtörténelminek is nevez­hető fordulóponthoz. Annyi fegyver halmozódott föl, amennyi százmilliárd emberi élet kioltásához elegendő. Ez a fordulat mostanában állt elő, egy-két évtizeddel ezelőtt. Azóta a kérdés így merül föl: honnét vegyünk ennyi em­bert?!... Mi magyarok egész történelmünk során szinte sza­kadatlanul háborúságban él­tünk. Különösen megszenved­tük a két világháborút, és úgy gondolom, túlságosan kevesen maradtunk már ahhoz, hogy akár mások, akár önmagunk ellen háborúba bocsátkoz­zunk. A mi megmaradásunk­hoz békére van szükség. Én ott voltam a monori erdőben, a la­kitelki sátorban és természete­sen a demokratikus baloldal műhelyeiben is. Tanúsítha­tom, hogy a béke kérdésében teljes volt az egyetértés vala­mennyi jelentős politikai erő között. A nemzeti demokra­ták, a szocialista demokraták és a liberális demokraták kö­zös szándéka, fölismerése és felelőssége kellett ahhoz, hogy a rendszerváltás vér nélkül megtörténhessen. Akik ezt nem látják, vagy nem akarják látni, farkasvakságba estek, Jól tennék, ha mielőbb kigyó­gyulnának vakságukból, mert ha az egyetértésre nem is, legalább a közös felelősségre égetően szükség volna, hiszen új hazát kell teremtenünk, mégpedig közös hazát, amely­ben bárki otthon érezheti ma­gát származási, felekezeti és világnézeti megkülönböztetés nélkül. Adyval szólva, minda­zok hazáját, kiket „magyar­rá tett sors, szándék, alka­lom...” Olyan Magyarországot, ahol béke lesz az emberek között, ahol békében élünk majd a ter­mészettel, és ahol békében él­hetünk a lelkiismeretünkkel. Annak idején Lakitelken egy minden eddiginél emberibb, szabadabb és igazságosabb társadalomról álmodoztunk. Üldögéltünk ott a sátorban, rágcsáltuk a maradék pogá­csát, és abban reménykedtünk, hogy talán mindez csak raj­tunk múlik. Most, e. hadköteles század vége felé már bizonyosak lehetünk abban, hogy csaku­gyan rajtunk múlik, ötszáz év óta nem volt ilyen szerencsés csillagzat fölöttünk, csaku­gyan országot teremthetünk, és Magyarország olyan lesz, amilyenre mi, ma élő ma­gyarok megteremtjük. Olyan ország, ahol nemcsak megszü­letni, és meghalni lehet, ha­nem élni is érdemes. Ha ezt a lehetőséget elszalasztjuk, so­hase bocsáthatjuk meg ma­gunknak. És a bennünk lévő isten se bocsátaná meg ne­künk. Közbeszólás Kállai János na, mint a feldúlt, még ren­dezetlen terepről. Kerülget­ték a kisebb-nagyobb tócsá­kat, gödrö(cské)ket, kő-ho- mok-miegyéb kupacokat. — Olyan ez, mint a hul­lámvasút — jegyezte meg epés hangsúllyal az egyik, sejtetve: neki az okoz fejtö­rést, hogy miért púposán rakták le a kockákat. Alig hi­hettem, hogy életének jó pár évtizede alatt ne tapasztalta volna: a víz mindig lefelé fo­lyik, mármint ha van honnan és van hová. Márpedig eső volt, van és lesz, az pedig vízből van, aminek még a díszutakról is illik távoznia. Hát, ezért a domborúság. — Majd csúszkálhatunk hóban-sárban, olyan lesz ez a sok kő, mint a jégpálya — tódította a másik. — Minek kellett ez a flanc, inkább ott építettek volna járdát, ahol nincs. Ezt is mi fogjuk kifi­zetni. Ez volt a summázat. Ked­vem lett volna közbeszólni. De úgy döntöttem: hallga­tok. Hogy miért? A magya­rázat egyszerű. Rápillantot­tam az éppen felém forduló, mintegy tőlem megerősítést váró asszonyokra, pontosab­ban: az arcukba néztem. Fá­radtság, kedvetlenség, a mondhatom, úgysem figyel­nek rám tompasága az indu- latok-érzelmek tüzeit még csak pislákolás formájában sem tükröző szemekben. A közömbösség iránytalansá- ga. Ez riasztott meg, s nem hagy nyugton máig sem. Azóta lesem a járókelők vo­násaiban a jókedv fényeit, a megelégedettség simaságát. Beráncosodott ez a világ — konstatálom. Talán már a R akják a vöröses és kék- lő-szürke díszburkolat köveit megyeszékhelyünk belvárosában, a sétálócent­rumban. Szépül, alakul a ci­ty, immár szemmel jól látha­tóan. És nemcsak az útfelü­letek csinosodnak tetszetős­sé: színesebbé lesznek a ház­falak, hívogatóbbá-csaloga- tóbbá az üzletek portáljai, lassacskán sójukba temetőd­nek a közművek csövei, kábelei. Kitárulkozhatnak parkjaink, melyeket a „zöld” országokból érkező idege­nek sokszor megcsodálnak. A helyi polgárok pedig mondogatják: ha a mostani önkormányzat más egyebet nem hagyna maga után tevé­kenykedése eredményeként, mint a rendberakott központ víz-, szennyvíz-, gáz- és út­hálózatát, már az sem lenne kevés. Persze, nyilvánvaló­an nemcsak ennyit tettek, ám az sem kétséges: amit meg­cselekedtek, nem mindig váltott ki osztatlan örömöt valamennyi városlakóból. Mert Nyíregyháza elhanya- goltabb, félreesőbb pontjai­ról nézvén másképp ítéltet­nek meg a benti fényessé­gek. De még itt, a centrumban sem felhőtlen a boldogság. Sétálgatván egy vasárnap a koradélutáni csöndességben, mindenféle belehallgatózási sunyiskodás szándéka nél­kül fültanúja lettem egy rö­vidke dialógusnak. Két idő­sebb hölgy fordult be a nagyposta utcájába, egymás­ba karolva, beszélgetve. Mi másról is diskurálhattak vol­Hangol a zenekar M it összevacakoltunk annak idején kezdet­leges erősítőinkkel, magunk fabrikálta gitárjainkkal; a re­kedt hangú mikrofonokkal, hogy színpad- és szalonké­pessé tegyük a rockzenét! Röhej. De a magyarországi beathajnalon ugyan ki törő­dött csip-csup technikai ma­lőrökkel. Dübörgött a dilet­tantizmus, mígnem felszínre buktak a zavaros vizekből az elismertek: az Illés, a Metró, az Omega. És velük együtt az első hazai gyanakvást keltők, rock-ugarunk guruló kövei, hogy csak a KEX-re utaljak a „comme il faut”-ba nem illeszkedők közül. De ne a részletekről, a maiaknak valamit aligha mondó ne­vekről, ne a fájdalmasan hiányzó radicsbélákról, a mennyei színpadokra elsze- gődöttekről, a világban szét­széledtek kallódásairól! Bi­zony, nekünk is lennének feltámasztható legendáink, mint az amerikai Elvis- előbukkanás újra és újra szárnyra kapó hírkacsája. Persze, mostanában mife­lénk mintha megint fals han­gok vegyülnének a már-már idillinek vélt harmóniába, ami a szivárványosan gaz­dag sziromzatú rockzene (világnyelv ez, honbarátaim, nem árt emlékezetbe vésni) megítélését illeti. Valami mesterkélten szított degradá­ció réme kezd fenyegetni, méghozzá abból az irányból, ahonnan kezdetekor a beat- muzsika merített. Híre kelt, hogy az augusztusi Szárszón (azóta szerveződött egy má­sik is) nehezményezte valaki az emelkedettek (mármint: szólásra) közül: ugyan miért sugároz a magyar (össznem- zeti) rádió reggelente érték­telenséget szertecsörömpö­lő, zörgő, kalónpáló rockot, s miért nem a magyar nép­dalkincs színe-javával ser­kenti mozdulásra a tápász- kodó ifjúságot. Teszi ezt Ko­dály hazájában... Minek idézzem tovább a fölöslegeset? Hiszen igazá­ból nem erről vitatkoztak nép- és nemzetféltő, jövőn­kért aggódó, különböző for­mátumú politikusaink ott, a balatoni nyárvég izzó mele­gében. Ez csak huszadran­gú probléma, ha az. Rock? Legyen rock! Népzene? Amennyi belefér! De ne rekessze ki senki a játékból a tekerőlant vagy a furulya kizárólagos jogán a basszgi- tárt, a moog-okat se! A vizet árasztó tavaszi szelet ne for­dítsa szembe a She loves you-val. Már hangol az emlékzene­kar, benne a szaxofon mel­lett a békességes citera, mint egykoron. Az énekes pedig tudja a régi nótát a sárga ró­zsáról. Mert a „megatillá- sult” Szörényi éppúgy a főikből táplálta önmagát és muzsikáját, mint a skótduda hangjait feledni nem tudó Rod Stewart. És az ír U2 leg­újabb, provokatív bádog­rockjában sokszázados nép­zenei értékek adják a tartást. Mivel indítson hát új napra a rádió? Isten ments, hogy ukázba foglalják! Mert a vala­mennyiünknek szóló pa­rancs úgyis csak egy lehet: felébredni végre néha kissé hagymázos álmainkból. A díszkövek ürügyén

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom