Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-13 / 213. szám
1993. szeptember 13., hétfő HATTER Temetnénk a munkát Hiába várják az üzemben, nem mennek dolgozni az emberek # Zömében fiatalok Kováts Dénes Ujfehértó (KM) — Bár nincs messze a megyeszékhelytől Újfehértó, a tempólassító forgalomban mégis jócskán jut idő elgondolkodni a tapasztalatokon. Érthetetlennek tűnik, hogy bár egyes cégek tárt karokkal várnák a dolgozókat, bár rengeteg a munkanélküli: mégsem sikerül néhol alkalmazni azt a létszámot, mely folyamatos, hatékony munkát tudna végezni. Nem jókedvében jött be szerkesztőségünkbe Tréfa Mihály, az újfehértói TRICOFIL Kft. ügyvezető igazgatója. Az ösztönözte — talán segélykiáltásként is — hogy minden erőfeszítése, és a nagymértékű helyi munkanélküliség ellenére sem sikerül elegendő létszámot felvennie. Bérek és juttatások A három éve alakult kft. kötőfonalgyártással foglalkozik, a volt szövőgyár egy részében rendezkedtek be. Azt, hogy nem a külsőségek élveznek elsőbbséget, bizonyítja, hogy puritán irodahelyiségben fogadott. Az ügyvezető igazgató úgy fogalmazott: ők hosszú távra gondolkoznak és terveznek, a termelés és a dolgozók érdeke áll előtérben. Talán nem véletlen — igaz, a gépek lízingjét is fizetni kell, — hogy úgy döntöttek a tulajdonosok: egyelőre osztalékot nem fizetnek. Az a szomorú — fejtette ki Tréfa Mihály —, hogy hiába érdeklődik rendszeresen a munkaügyi központban, hiába hirdeti meg az üres álláshelyeket, a kiközvetítettek közül alig néhányan vállalnak munkát. Pedig jócskán vannak közöttük fiatalok is. Több mint 160 dolgozót tudnának alkalmazni, három műszakban folyamatos munkát biztosítani számukra. Most 136-an vannak, két műszakos munkarendben. Talán a bérekkel van a probléma — jegyeztem meg— , bár azt tudom, hogy a köny-------------Tárca— a gépek dolgozóra várnak nyűipar nem a legjobban fizető terület. — Úgy vélem — hangzott a válasz —, nem nagyon érheti szó a ház elejét. Igaz, nem magasak a fizetések, de helyi viszonylatban a jobbak közé tartoznak. Bár mindent nem mondanak el az adatok, az átlagbérek mutatnak valamit. 42 forintos alapórabérrel indultunk, jelenleg ez 57 forint, erre jön a délutáni, illetve jönne az éjszakai pótlék. A többletteljesítményt is kifizetjük, így 66-92 forint között mozognak az órabérek. Ez érzésem szerint jobb kell hogy legyen, mint munkanélküliként élni. Ráadásul a ledolgozott napok számának megfelelően napi 100 forintos étkezési hozzájárulást is adunk a dolgozóknak, ami — hisz így is számolhatjuk — 11 forinttal magasabb órabért eredményez. Üresen álló gépek A dolgozók nagy többsége ugyan marad, de a gyesre menőket és elköltözőket nem tudják pótolni. Pedig felvállalták az ipari tanulók képzését is, az utánpótlás azonban gyéren csordogál. Pillanatnyilag 9 harmadévest oktatnak, 7-800 forint ösztöndíjat fizetnek nekik. S ki tudja, közülük hányán maradnak meg a szakmában? Öt héten át otthont adtak a szakközépiskolások nyári képzésének is, akik bármikor visszatérhetnek oktatójukkal gyakorolni. — De nézzen csak szét az üzemben! — invitált házigazdám. — Győződjön meg saját szemével arról: tudnánk többeknek is munkát adni. Az alapanyag folyamatosan érkezik, ezzel nincs is gond. Miként a piaccal sem, hiszen a kötőfonalnak van keletje, nem győzzük kielégíteni az igényeket. Ezt bizonyítja az is, hogy nem sok készáru van raktáron. Többet is elvinnének a boltok és a maszek kötődések. Szomorú látvány az álló gépeké. Amelyek hol üresen, hol nyersanyaggal megrakva állnak ugyan, csak használni nem tudják létszám híján. Pedig az alapanyagért heti kétmilliót ki kell fizetni, lenne is min feldolgozni, csak nincs kivel. Nem véletlen, hogy exportra nem is mernek termelni, bár ott is lenne piac. Tavaly 12 milliót termeltek exportra, az idén is lett volna lehetőség, de... — A hiányzó kéttucatnyi dolgozóval napi 400 kilóval több fonalat gyárthatnánk — említette meg Tréfa Mihály — s a hulladék egy részét is újra hasznosíthatnánk. De az a gép is munkaerőre vár. A raktáros például kisegít a csomagoló- ban is, hogy elvégezhessük a munkát. Nem kell a munkahely? — Mi is értetlenül állunk e jelenség előtt — tájékoztatott Bezzegh Zoltánná, a munkaügyi központ kirendeltségveA SZERZŐ FELVÉTELE zetője. — Két részletben 74 dolgozót közvetítettünk ki a TRICOFIL Kft. részére. Nézze, itt a dosszié. Mindössze 11 vállalta közülük, hogy felveszi a munkát, többen inkább veszni hagyták a munkanélküli-járadékot is. Jó néhánynak nem felelt meg az ajánlat, de nem kevesen orvosi igazolással bizonyították: nem alkalmasak erre a tevékenységre. Mégegy- szer megpróbálkozunk az ügyvezető kérésére, az újságban is megjelent az álláshirdetés. De most már csak 20 jelöltet tudtunk kiközvetíteni. Érdekes jelenség példája az újfehértói, noha nem egyedi. Öt, hasonló profilú cég bajai találkozóján négy ugyanerről panaszkodott. Hiába kínálnak álláslehetőséget, nem élnek vele a munkanélküliek sem. Igaz ugyan, hogy nem a csillagos eget verik a fizetések, mégis többet jelentenek, mint a járadék, vagy a jövedelem- pótló támogatás. És talán az sem mindegy, bár zömében fiatal lányokról, asszonyokról van szó, hogy lesz-e elég munkában letöltött idejük majd a nyugdíjjogosultsághoz. Mert segélyen élni nem lehet a végtelenségig. Talán többeknek el kellene gondolkodni az okokon. Hiszen csak Újfe- hértón több mint 1700 munkanélkülit tartanak számon. S ha a tulajdonosok — kényszerből — külföldi munkával- lalókat foglalkoztatnak majd, vajon milyen lesz a visszhangja? A püspökladányi állomáson a pénztáros még úgy tudja: nem közlekedik a Partium elnevezésű vonat, sőt, talán egyik sem a Romániába tartók közül. Erősködésemre megkérdezi telefonon, hogy mi a helyzet. — Átmegy — mondja a kisasszony gunyoros mosoly- lyal, amikor valaki valahonnan közli vele, hogy már kifulladóban van a román vasutasok munkabeszüntetése. Szóval, csak várni kell türelmesen, majdcsak bejön előbb-utóbb az expressz. Közben a váróterem takarítói kedves gesztusként végigöntik a cipőnket szennylével, és még csak bocsánatot sem kérnek. Ja, ők nem „nyaralni" indulnak, hanem a munkájukat végzik. Morgunk, törülközünk és várunk. Megérkezik — pontosan! — a Partium. Kiderül, hogy nemzetközisége mindössze abban áll, hogy átkecmereg a határon, de egyébként majdnem helyi vicinálisként „személyeskedik" végig. Bárándon, Sápon, Berettyóújfaluban — mindenhol megtorpan. A vagonok balkániasan koszosak. Az üléspárna kitépve, valami analizálhatatlan ragaccsal bevonva, ami a szennynek és a kifröccsentlömlött ivólevek- nek, söröknek a keverékéből jöhetett létre. Kállai János még román. Egyelőre Nagyváradig szeretne eljutni, majd onnan tovább, ha sikerül. Menetrendi idő előtt érkezünk Biharpüspökibe. Jönnek Kis Európa-trans Útitársaink azért akadnak, bár a több napja tartó sztrájk érezteti a hatását a forgalmon. Egy meghökkentően szutykos-piszkos, kuka-eleganciával öltözött férfi fet- reng két ülésnyi helyen. Nehéz megállapítani így „blick"-re, hogy részeg vagy beteg. Mocsoktól fekete kezén óriási seb. Mintha amputálták volna a mutató- és a hüvelykujját. Nem nagy gusztusa van az embernek ránézni, így hát megpróbálunk kibámulni a mocskosbarna ablakon. Szembeszomszédom egy csinos, ifjú hölgy. Rárápillantok, „veszi a lapot". Diáklány. Hazafelé tart, Kolozsvárra. Négy éve települtek át Magyarországra, az útlevele a román vámosok. Szinte semmit sem kérdeznek, csupán a kávé érdekli őket, hogy mennyi van a poggyászunkban. De nem néznek meg egyetlen csomagot sem, pecsételnek és otthagynak. A diáklány mesél magáról. Folytatnánk a csevegést, de idő közben megérkezik az elénk jött rokon. O még úgy sejti, le kell szállnunk Püspökiben, mert onnan visszafordítják a szerelvényt Budapestre. De valahol, valakik másként döntenek, s mint hírlik: a Partium egy óra vesz- teglés után befut majd Váradra. Persze, ez bennünket már nem érdekel. Leszállunk, beülünk a menyasszonykorú Volvóba, és pár perc múlva a Pece-parti Párizs külvárosában gurulunk. Ismerős a terep, bár mi egy éve jártunk errefelé. Azt, hogy mi változott közben, lassan, aprózva, adagolva tudjuk meg. Keményebb és drágább lett az élet itt, a határ menti nagyvárosban. Elég egy rövidke szemle a sétálóutcában, hogy fogalmunk legyen a viharsebes inflációról. Iszonyatosat romlott a lej, a forintunknak egyre nagyobb a tekintélye. Mindenfelé „egyszemélyes bankok"-ba ütközünk. — Márka, dollár, forint? — hadarják a sztereotip kérdést, lobogtatják a vaskos lejkötegeket. Sok a bámészkodó, csellengő ember, és végig a Republican (Fő utca) koldus koldust ér. Csonkák, vakok, rezgőfejűek. Románul, magyarul, cigányul csap ránk hol szomorkásán, hol hadonászó agresszivitással a miserere. M egzendülnek a római katolikus templom harangjai, elvegyülnek az Av- ram Iancu-induló dallamával, jótékonyan elfedve a ké- regetők monoton sirámait. Itt az ebédidő. Nézőpont ) Korbácsütés Balogh Géza / dős, feketébe öltözött asszony álldogál a tanyai buszmegállóban. Valahonnan Mohos-, vagy Ben- kő-bokorból gyalogolhatott idáig, s most várja a vasvári buszt. Én pontosan onnan jövök, a város alatt előztem meg a járművet, tömve volt emberekkel. Az öregasszony kezében két megpakolt kosár, azokkal aligha fér fel a buszra. De minek is várna, s költené rá, mikor az én kocsim üres, ráadásul Nyíregyházára tartok. Fékezek hát, hogy felvegyem. Tudom, a pályatársak közül sokan tesznek így. Van aki csupán azért, hogy ne egyedül autókázzon, legyen, akivel szót tud váltani a hosszú, unalmas utakon, s van, aki azért választ útitársat, hogy kifogássá abban a reményben, hátha felhasználhatja majd egykor az autóban hallottakat. Mert a legtöbb újságíró ilyen. Akkor is az íráson jár a feje, amikor nem muszáj. Szóval fékezek, s kinyitom az ajtót. A városba tetszik menni? — kérdezem, de az öregasszony úgy tesz, mintha nem is neki beszélnék. Kérdem hát ismét, mire visszaszól: Mi köze ahhoz!? A szavak korbácsként csapnak az arcomba, meg- szégyenülten hebegek valamit arról, hogy én nem akartam semmi mást, csak segíteni rajta, ő azonban végig sem hallgat. Felveszi a két kosarat, s az út másik oldalára siet. Onnan kiabálja: Hallottam én már magukról, csak arra várnak, hogy beüljünk az autójukba...! Megsemmisülve hajtok tovább, s azóta sem tudok napirendre térni a furcsa kaland fölött. Sokszor sértettek már meg, rengetegszer ütköztem rideg falakba, igyekeztem mindig úgy felfogni, hogy ez bizony a szakmával jár. De ilyen ellenségesen még sohasem utasítottak vissza. Csupán az vigasztal, hogy másokat is ért mostanában ehhez hasonló meglepetés. Most, hogy elszaporodtak az erőszakos cselekmények..., hogy az általános bizalmatlanság öntötte el az országot. Vajon mikor lesz vége? Vajon mikor hisszük el a másik jószándékát? Uj benzinkút épül Nyíregyházán Balázs Attila felvétele Kommentár Almadilemmák Galambos Béla A megye almáskertjeinek idei terméséről meglehetősen megoszlottak a vélemények az elmúlt hetekben. A kezdeti négyszázezerből később négyszázötven, aztán ötszázezer tonna lett. Am nem kevesen vannak, akik— szintén csak a „saccográ- fukra” hagyatkozva — ettől is többre taksálják a zömében még a szabolcsi, szatmári és beregi almafákon pirosodó gyümölcs mennyiségét. Pontos adatok azonban senkinek sincsenek a birtokában. Akik véleményt nyilvánítanak, azok sem az egész megye, hanem csak néhány kert ismeretében becsülnek. Tény, hogy általában sok alma van a fán, viszont a szárazság következtében apró a gyümölcs. Nyilván ez is oka a nagyfokú bizonytalanságnak a termés végső mennyiségét illetően. Ugyanis azt pontosan nem tudni — inkább csak reménykednek benne a termelők —, hogy a szeptemberi esők következtében mennyit hízik még az alma a fán. Almásukat figyelő, tapasztalt kertészek viszont azt mondják: a későn jött csapadéktól csak a darabos almák lesznek még nagyobbak, a kis „ görcsökön” már ez sem segít. A termésmennyiséget illető bizonytalanságnak azonban van egy másik, alapvetőbb oka: nincs szervezett információs hálózat. A régi megszűnt, új még nincs. Nem folyik semmilyen hivatalos termésbecslési munka. Ez viszont nagy baj. Ameddig nem alakítja ki az almatermelők társadalma — mert más már nem fogja helyettük megtenni — önszerveződő szövetségén keresztül a valóságnak megfelelő adatokat szolgáltatni képes információs rendszerét, kiszolgáltatott marad. Addig nem lehet a göngyölegellátást jól megszervezni, a kereskedőket, a feldolgozó üzemeket informálni. Egy szervezett termelői társadalom a pontos termésmennyiség ismeretében, a jelenleginél határozottabban tudna állást foglalni a megfelelő árak kialakításában is. Kelet-Magyarország 3
