Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-10 / 211. szám
HATTER Kelet-Magyarország 3 Megőrizni magyarságunkat Néprajzi tájegységek találkozóján mutatják be a hagyományos népművészet továbbélését A kézművestanulók vizsgamunkái Harasztosi Pál felvétele Baraksó Erzsébet Nyíregyháza (KM) — Egy hónapon át tekinthető meg a nyíregyházi Váci Mihály művelődési központban a nemzetközi kézműves kiállítás, amelyen a romániai Szatmár Megyei Múzeum, az ukrajnai Kárpátontűli Néprajzi Múzeum gyűjteményéből, a szlovákiai Eperjes népművészeinek műveiből, valamint a megyénkben élő népművészek alkotásaiból és a helyi kézműves tanfolyam hallgatóinak vizsgamunkáiból mutatnak be válogatást. A kiállítást a Városi Művelődési Központ Népművészeti Stúdiója és a Népművészeti Egyesület megyei Szervezete rendezte, előzményéről és céljáról dr. Puskásné Oláh Júlia népi iparművész adott tájékoztatást. Népművészek a határon túlról — Számtalan külföldi, testvérvárosi meghívásnak tettünk eleget az elmúlt tíz évben a stúdió és az egyesület tagjaiként, és minden alkalommal igyekeztünk bemutatni a magyar népi kultúra hagyományait. Most viszonozni szeretnénk az eddigieket azzal, hogy mostantól kezdve beillesztjük a Nyírségi Ősz programjába egy-egy szomszédos ország népművészetének bemutatását. Az idén szerencsére mind a három határon túli terület népi hagyományait kiállíthatjuk, illetve a találkozót megfelelő alkalomnak tartjuk arra, hogy az alkotók kicseréljék szakmai tapasztalataikat. Szatmár megye három néprajzi tájegységén, az Avas, a Mezővidék és a Bükk településein a három nemzetiség, a román, a magyar és a sváb megőrizte saját néphagyományát. A kiállításon e tájak jellegzetes darabjai, bútorok, textilek, használati tárgyak láthatók. A Kárpátontúli területen Ungváron készült el Ukrajna első skanzenje, amelynek gyűjteményéből ízelítőt hoztak az ott élő hucul, román, magyar és más etnikumok tipikus viseletéiből és eszközeiből. Az eperjesi mesterek fafaragásokkal és különösen szép, egyedi, vert csipkékkel gazdagítják a bemutatót. Tavaly ünnepelte 20 éves jubileumát a népművészek nyíregyházi stúdiója, és tízéves múlt az egyesület. A kezdeti kézimunkagyűjtéstől tudatosan jutottak el addig, hogy ma a népi kismesterségek és művészet szinte teljes kereszt- metszetét fel tudják vonultatni míves munkáikban a fazekasságtól a szűrrátétig, a kosárfonástól a vaskovácsolásig. Szakmák fiatal munkanélkülieknek Külön is felhívta a figyelmet a stúdió vezetője az újdonságnak számító kézműves kurzus hallgatóinak vizsgamunkáira. A nyíregyházi Népművészeti Szaktanfolyam, amelynek megszervezéséhez és működtetéséhez központi anyagi segítséget kaptak, fazekas, faműves és szövő szakágakban ad szakmunkás-bizonyítvány a két évi tanulmány után. Főként fiatal munkanélküliek élhetnek ezzel a lehetőséggel. Megkértük a szakembert, Erdész Sándor kandidátust, nyugdíjas múzeumigazgató néprajzkutatót, foglalja össze, mi a jelentősége napjainkban egy ilyen kiállításnak és a hozzá kapcsolódó szakmai programoknak. — Néprajzos szemmel a kiállítás nem egységes, hiszen az ungváriak és a szatmáriak múzeumi anyagot hoztak, az eperjesiek és a nyíregyháziak pedig a mai mesterek munkáit mutatják be. De így is látszik, az a cél, hogy a kézművesmesterség a hagyományokra épülve fejlődjön tovább, és az lenne a jó, ha ezek a tárgyak a mindennapi életben jobban körülvennének bennünket. Hiszen ezek a tárgyak ma már nem csak a falusi viskókba illeszthetők be. Manapság ha körülnézünk, azt látjuk, tele van a környezetünk idegen nyelvű feliratokkal. Nekünk azért kell elővenni a múzeumi tárgyakat, s azért kell megmutatni az azok nyomán készülő újabb mestermunkákat, hogy a gyermekeink — legyen szó szlovák, ruszin, vagy magyar gyermekekről — a szlovákságukat, a ru- szinságukat megőrizhessék, és mi is megőrizzük a magyarságunkat. Csak megszállottként A néprajztudós jelentős lépésnek minősítette az első nemzetközi konzultáció megrendezését, amicsakúgy, mint az elmúlt, több mint húsz esztendőn át tartó szakadatlan és kitartó szervezőmunka — dr. Puskásné Oláh Júlia nevéhez fűződik. — Az élen volt a megye az országban a népművészeti mozgalom megélénkítését tekintve — halljuk Erdész Sándor értékelését —. Most pedig elsőként Nyíregyháza adott otthont a nemzetközi konferenciának. Ez egy olyan népművelőnek köszönhető, aki a hivatását megszállottként teljesíti, amiről az a véleményem, hogy lehet dolgozni másként is, de igazán csak megszállott hivatástudattal érdemes.--------------Tárca— A lfréd jól körülnézte a Ladát. Alaposan kiglancolva, csak úgy siklik rajta a tekintet, gyengéden követve a formát, hátulról előre, mint valamikor, ha lovat vett az ember. De nicsak! Valami kis cédula, vagy papirfecni-féle az egyik törlő alatt. Jól ismerte Alfréd ezeket a cédulákat, s nem éppen az öröm duzzadó gyönyörével vette ki. Legszívesebben a szájába gyömöszölte volna annak, akinek ideje van ilyeneket írogatni, akinek mindig útjában vannak az autók, és pontosan az ő autója. A Szent István úton. A sok-sok utcanévváltozást megélt úton. Ha most kiírnák a harminc évvel ezelőttit, boldogan maradhatna, mert ő nem azon az úton áll a várakozni tilosban. Parkolni viszont kell az embernek és ugye hol parkoljon az állampolgár, ha nem a háza előtt, bár legszívesebben felvinné a lakásba, legalább nem törnék le a tükröt, nem szednének le mindent róla, és még sorolhatná a sok nemet, amikor látja, hogy Simon szomszéd húsz méterrel odébb hasonló meditációba fogott a Daciát illetően. Helyet kellene keresni, mert ez az adóvevő rádiót nyakában lógató ember még el is viteti. Oda akar menni Simon szomszédhoz, hogy szidják már meg egy kicsit ezt az íródeákot, legalább az őse hadd zetméterért, ahol alkalmi szálláshelyet talál, kitéve a rongálóknak, a tolvajoknak, akik ugyanúgy haladnak a korral, mint a biztonságiak, és még sorolhatná a sok kitételt, melynek végén ott az , ' ' Törő István Autóskesergő forogjon egy kicsit, ha már róla úgyis lepereg, mert a közmondás szerint, de hagyjuk...! Legyint egyet. Neki is megvan a baja, minek panaszkod- ják ki kölcsönösen egymást. Van elég sopánkodás, néha már olyan érzése támad, hogy egyetlen panaszözön az ország. Az autósok nyafogása úgysem hatja meg azt, akinek nincs autója. De nem hatja meg azokat sem, akik a törvényeket hozzák. Bár nekik is van autójuk, de micsoda különbség van a két autótartás között. Mert — tisztelet a kivételnek — micsoda küzdelem folyik azért a pár négyautólopó tréler. Míg egyesek fűtött garázsban tartják, mint nemrég eleink kedvenc hátaslovukat, akiknek több jutott eledelből, megbecsülésből, és több jut ma is, mint sokunknak együtt. Hja, kérem! Aki autót vett, ne panaszkodjék. Alfréd sem panaszkodik, csak füstölög. Mert piciny honunkban nincsenek meg az autótartásnak a legminimálisabb feltételei, és az autópark is olyan, amilyen, vegyes, mint a kutyagumi, amelyet ha nem kerülget Alfréd, bizony beletoccsan a lába, és hogy fog akkor belülről kinézni a Lada. Bezzeg az íródeáknak még arra is van ideje, hogy gondosan kikerülje, amíg a felszólítást írogatja. „Inkább írna szerelmes levelet!” — gondolja Alfréd. Bár abban nincs semmi jövedelmező. Ebben van! Mert lássuk csak: a törvény szerint (vagy valami más szisztéma szerint), mely csak egyeseknek törvény, ketteseknek nem, megbírságol soksok tucat autóst. Befolyik a bírság, amelyből parkolókat kellene kialakítani, utakat kellene karbantartani. De az autós egyik áldásból sem részesül. Mert nincs is ilyen áldás, következésképp azt látja, hogy fejik, mert az autó jó fejőstehén, és már ott a másik közmondás Mátyásról, az igazságosról: „Meg tudnál e még fejni három bakkecskét? — Meg én uram, királyom!” Hát így fejik meg a sok százezer autóst valamilyen ürügygyei, mint most Alfrédot. 5 imon szomszéd is beül, begyújtja a motort és kering egy sort. A második körben látja, hogy az otthagyott helyét is elfoglalták. Alfréd is hasonlóan cselekszik, mielőtt jön a tréler, az autósok réme, hogy elvigye, netán ellopja az autót. Nézqpont ) Vajon mihez képest Balogh József j_t allgatom a csütörtök ti reggeli híradásokat, s nem maradt ki egyikből sem, hogy baj van a magyar bankok egyik-másikában. Vezetőik, dolgozóik közül néhányon vagy sikkasztással, de többnyire szabálytalan pénzkihelyezésekkel egyesek véleménye szerint húszmilliárd, másoké szerint több tízmilliárd kárt okoztak. Eddig — ha megáll a lábán a hír—, akkor egyszerű tényközlésröl van szó, ám a megkérdezettek véleménye után van miről elgondolkodni a hír hallgatójának. A szakma egyik jeles képviselője afölött füstölög: miért fecsegte ki az a pletykás pénzügyminiszter. Igaz, a baj különben is meglenne, csak akkor nem tudnának róla az emberek. A másik— Pulai Miklós, a bankfelügyelet elnöke — azt akarja velem elhitetni, hogy nem olyan nagy dolog ez, az a húszmilliárd a banki pénzmozgáshoz kepest elenyésző hányadot jelent. Már meg is nyugodtam ennek hallatán, hát mi az a húszmilliárd. Meg mi az a hatszázmillió, amit egyik bank vezetője kapott azért, mert hatmilliárdot úgy helyezett ki valakinek, vagy valakihez, ahogyan nyilván nem lehetett volna, különben, miért kellett volna hatszáz millióval megvesztegetni. / Es számolok. Egy embernek egy aláírásáért hatszáz millió. Aztán eszembe jut, hogy három évvel ezelőtt a Szabolcs-Szatmár-Beregben megtartott kihelyezett kormányülésen ez az ország legelmaradottabb megyéje — hatszáz ezer ember—öt- százmillió forintot kapott a felzárkóztatás elősegítésére. És örültünk neki. Mert nagy pénznek gondoltuk az öt- százmilliót. Most pedig azt mondja nekünk pénzügyi életünk egyik-másik kiemelkedő alakja: nem olyan nagy ösz- szegekről van itt szó. A 4-es főútvonal Nyírtura és Nyírbogdány közötti szakaszát szélesíti a NYÍRBAU Útépítő Rt. Az útszakasz üzembe helyezési határideje október közepe Balázs Attila felvétele Kommentár ______________________ Csak egy szóra vágyók Cselényi György t T ton-útfélen találkozni L/ olyan, többnyire idős emberekkel, akik szinte éhezik a szót, a beszélgetést. A rutinszerű: Hogy tetszik lenni? kérdésre annyira részletesen válaszolnak, hogy a meghallgatása után szinte biztos, hogy valahonnan elkésünk. Az öregek és a magányosok beszélgetés iránti fokozott vágyódása természetes. Azt hiszem, a városi lakótelepeken élőkhöz képest a falvak időseinek valamelyest jobb, mert a kertművelés, az állattartás, meg egyéb, például a sok szabadban töltött idő, az emberi kapcsolatokra is pozitívan hat. Aztán a kisebb települések lakossága a nagyvárosinál talán még ma is összetartóbb. Tudom, csaknem mindenkinek vannak rokonai, szomszédai, ismerősei, aztán a nyugdíjasklubok, öregek napközijei is rendelkezésre állnak. De tartok tőle, számos ember az intézményesített keretektől idegenkedik, meg már elértek a „sehol és semmi sejó" letargikus állapotba. Ok talán egy teljesen újszerű kezdeményezésnek örülnének. Valamelyik országos lapban olvastam: Pesten, talán a Vörösmarty téren egy őszülő asszony háromnyelvű táblán azt kérdezte: volna kedve beszélgetni? Akiknek volt, azok — előzetes ismeretség nélkül is—spontán csevegő társasággá alakultak. A hölgy efféle misz- sziója Brüsszelben és Párizsban is sikerre vezetett. Lehet, ezzel, vagy valamilyen más módszerrel kellene élni ahhoz, hogy sokaknak ne a lépcsőházakban, ne az utcán, vagy az ABC-ben kelljen valakit elcsípniük egy kis közérzetjavító beszélgetésre. így talán a szóra vágyók a gyakran ösztön- szerűen elhangzó Hogy tetszik lenni(?) mellett, vagy helyett igazi, őszinte érdeklődésre találhatnának. 1993. szeptember 10., péntek