Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-28 / 200. szám
1 Aktuális kérdések Hálót, nem pedig halat Kovács Éva Manapság szinte nincs olyan napja a hétnek, hogy ne hallanánk valamit a különféle alapítványokról. Azokról a ma oly népszerűnek látszó támogatási formákról, illetve forrásokról, amelyeknek segítségével különféle jogcímeken különféle összegű pénzekhez lehet hozzájutni. Szakemberek egyöntetű véleménye szerint az alapítványok sikere azzal magyarázható, hogy az ily módon összeadott pénzek egy része levonható az adóalapból, így az alapítványtevő, a befizető is jól jár, nem csak azok, akik az összegyűlt pénzből végül is részesülnek. Kovács Ibolya A SZERZŐ FELVÉTELE ahol legtöbb a munkanélküli. □ Megmondaná, Szabolcs- Szatmár-Bereg e szempontok szerint hányadik az önök rangsorában? — A legeslegelső helyen áll a sorban. Utána Borsod, Nóg- rád és Békés megye következik. Az Önök megyéjében tavaly és az idén összesen harmincötmillió forint értékben osztottunk szét alapvető élelmiszereket tartalmazó csomagokat, ily módon közel huszonötezer családnak jutott támogatás. □ Hogyan működik a rendszer, ki mondja meg, kiket illet a gyorssegély-csomag? — Ez ügyben rendszeres kapcsolatot tartunk az önkormányzatokkal, megbeszéljük az odaítélés szempontjait. Három lényeges kikötés létezik: a támogatásban elsőbbséget élveznek a kisnyugdíjasok, a munkanélküliek és a nagycsaládosok, de szóba jöhetnek a rászorulók között a mozgás- korlátozottak is. Az adományok szétosztásában jelentős segítségünkre van a nyíregyházi Start Rehabilitációs Részvénytársaság, mely elvállalta, hogy összeállítja, s az akcióban résztvevő településekre szállítja a csomagokat, ahol a fentebb felsorolt szempontok szerint az önkormányzat illetékesei szétosztják azokat. □ A napokban a megye néhány településének polgármesterével tanácskoztak. Mi volt a megbeszélés lényege? — A találkozót azért kértük a polgármesterekkel, mert az Önök megyéjében az országban elsőként és egyetlen helyen, kísérleti alapon egy szociális diszkontrendszert szeretnénk kialakítani. Kezdeményezésünkhöz eddig összesen tizenöt önkormányzat csatlakozott, aminek nagyon örülünk. A kísérlet lényege, hogy a vállakozó önkormányzatok területén úgynevezett nyílt árusítású diszkontüzleteket hoznánk létre, melyekben a termelői ár plusz tízszázalékos haszonkulccsal lehetne a termékeket eladni. A tervek szerint élelmiszereket, alapvető higiéniai termékeket, háztartási cikkeket, helyenként zöldséget és gyümölcsöt, illetve tanszercsomagokat is lehetne ezekben a diszkontboltokban kapni, mégpedig az önkormányzatok által kiadott utalványok ellenében, a termelői ár plusz kétszázalékos áron. Az árut terveink szerint a Start biztosítaná ezeknek az üzleteknek, gondoskodna azok szállításáról is. A terv megvalósításához eddig tizenötmilliót adott a Gyorssegély Alapítvány, a megyei önkormányzat két millióval segített, a Start pedig ötmillióval járult hozzá a lebonyolításhoz. Ezeknek a diszkontboltoknak a megnyitásával nemcsak az utalvánnyal rendelkező rászorulókon szeretnénk segíteni, hanem abban is, hogy az árak tovább ne emelkedjenek, lehetőleg a mai szinten maradjanak. □ Mint mondta, a megyénkben önkormányzatok közül akciójukhoz eddig tizenöt jelentkezett. Sok ez vagy kevés? — Ennyien vannak azok, akik máris csatlakoztak, de ennél lényegesen többen jelezték, hogy csatlakoznának. Azt tapasztalom, ötletünket a polgármesterek megértik és támogatják, de a testületekről, azoknak tagjairól nem mindig mondható el ugyanez. Az ellenállás javarészt érthető: a boltjainkban érvényben lévő olcsó áraknak nem mindenki örül, főleg nem, ha kereskedő az illető. Esetenként ellenérdekeltségről, konkurenciáról is beszélhetünk, bár nekünk nem célunk senkit tönkretenni, mindössze a tisztességes, kismértékű haszon hívei vagyunk. Azt szeretnénk, ha a kispénzű embereknek, ha úgy tetszik, a szegényebb rétegeknek is legyen olyan boltja, ahol a legszükségesebb dolgokhoz viszonylag olcsó áron hozzájuthat. □ A szociális diszkontboltok jó úton haladnak, de hogyan tovább? Vannak-e újabb terveik? — A diszkontrendszer valóban sikeresnek bizonyult, forgalma fél év alatt elérte a nyolcvan milliót, ezért is szeretnénk tovább bővíteni az árukészletet. A segítség módjait is tovább akarjuk gyarapítani, s ahol lehet, hálót adni, nem pedig halat. Olyan önkormányzati vállalkozások beindulását szorgalmazzuk, melyeknek segítségével maguk a rászorulók is megkereshetnék kenyerüket. Egyik ötletünk, a szociális földprogram például azt jelenti, hogy a rászorulók ingyen vehetnék bérbe az ön- kormányzatok tulajdonát képező földeket, melyeken azután akár bérelt gépekkel gazdálkodhatnának. Másik javaslatunk, a kisvágóhidak létesítése arra lenné jó, hogy az ön- kormányzat által fenntartott vágóhidakon előállított húsokat a diszkontboltokban olcsón lehetne éladni, hiszen nem rakódnának rá azok a pluszköltségek, amelyek a szállításból, s egyéb dolgokból adódnak. Mindezekből remélhetően látható, hogy a Gyorssegély Alapítvány létrehozói és működtetői egyaránt azon vannak, hogy az egyre növekvő elszegényedés ellensúlyozására, a bajban lévők hasznára munkálkodjanak... A Gyorssegély Alapítvány, amelyet Surján László népjóléti miniszter és Kovács Mihály, Angliában élő vállakozó hozott létre, ma már nagyrészt kormányzati támogatásból működik. Kovács Ibolyát, a Népjóléti Minisztérium válságirodájának főosztályvezetőjét az alapítvány működéséről kérdeztük. □ Mint látható, a Gyorssegély alapítvány gondolata magánszemélyektől származik, s ma már kormányzati segédlettel működik. Mi a célja? — Elsősorban az, ami nevéből is kikövetkeztethető: gyors segítséget nyújtani azoknak, akik váratlanul nehéz helyzetbe, válságba kerültek, akik erre rászorulnak. Az alapítvány létesítésétől, azaz 1991-től mostanáig összesen kettőszázötvenmillió forint érkezett a számlánkra, ennyi volt az az összeg, amelyet szétoszthattunk. Nem pénzben, hanem főként és elsősorban alapvető élelmiszerek formájában, s mivel az alapítvány működése a válságirodához kapcsolódik, elsősorban azokon a településeken, azokon a területeken munkálkodunk, amelyeken a legtöbb rászoruló található, A TARTALOMBÓL: • Szárszóról szólván • Magyarnak lenni Párizsban • A népi imádságlíra • Ezután is megélünk valahogy P - \ KM galéria S*agy Imre (1893-1976) Cstűzsögödon született, w /I / "EredetilegszoűrásznaFFfszült, majda Budapesti or V "Képzőművészeti (Főiskolán folytatott tanulmányokat Olgyai “Viktor növendékeként. A 20-as évekSen visszatért “Erdély6e, élete nagy részét szülőfalujában töltötte. Ismert az erdélyi táj, kivált aMargitafestőjeként, valamint arról. Hogy a székely parasztok, életét őaűádái tömörségű kpmpozíciókőan örökítette meg. “Egyik méltatója, "VásárHelyi Z. Emil szerint 9fagy Imre művészetében a kapufaragó apák és a varrottasöl- tögető anyák öröksége él tovább, szélesebb, kjteljesültebb regiszterekben szólaltatja meg az ősök tehetségét, művészetének lényege az- életforma és a szellem ikersége. Ji Csíki Székely (Múzeumban őrzött Hagyatékábólszületésének 100. évfordulójára jelentetett meg a héttorony (Könyvkiadó egy válogatást: valamennyi rajz, vázlat ebben a kötetben jelenik meg először. Kállai János A sors szeszélye folytán ez év első felében bekapcsolódhattam egy magánszervezésű (vállalkozói) újságíró tanfolyam előadói-oktatói munkájába. Nem részletezve a kurzus szervezés- és kivitelezésbeli hiányosságait, csupán arra kívánok visszautalni: az elméleti órák és a gyakorlatok előrehaladtával mind erősebbé vált a meggyőződésem azt illetően, hogy ezt a „szakmásí- tatlan” foglalkozást amit újságírásnak hívunk, szóval a kinyomtatott gondolatok létrehozásának szabályait, mesterségbeli fogásait meg kell tanulni, és ha lehet: meg kell tanítani. Mondom ezt annak ellenére, hogy magam is azt vallom: az újságírás csínját- bínját nem lehet tehetség híján elsajátítani. De ez inkább csak plusz, ami alapvető készségek és tudásbeli „felszereltség” nélkül szintén kevés a mesterség rendszeres és jó színvonalú műveléséhez. Elegendő, ha nem mellőzhető szükségletként az anyanyelv minél tökéletesebb és pontosabb ismeretét és használatát említem. A grammatikai, az ortográfiái és stiláris magabiztosságot, az- írások megkomponáltságát, a szer- kesztéstani ismeretek rutinos alkalmazását. A publicista azonban nem csak ír. Munkája közben mindegyre benne tatája magát a szóbeli kommunikáció leghétköznapibb sűrűjében. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy milyen a kérdezés technikája, beszélgetés vezetése, s hogy megtalája-e partnerével a megfelelő hangot. Természetes elvárásnak tűnik a: általános műveltség megléte is. A minél szélesebb körű ismeretbázis adhat olyan határozottságot, ami görcsmentessé, lazává és egyszersmind meggyőzővé teszi a fellépést. Mert hebegni-habogni, pongyoláskodni, tájékozatlannak tűnni, vagy netán modor- talonnak, ez sohasem ment, manapság pedig, az új sereglések és a média-ökölharcok időszakában előbb-utóbb biztos kudarchoz vezet. A kiindulásként említett újságíró-iskola annak rendje- módja szerint befejeződött, és az a hét-nyolc ember, aki végigcsinálta, belevegyült a munkás hétköznapok kavargásába, talán azóta már feledve, hogy az újságcsinálás, a skrib- lerség alapfogásairól milyen ismereteket szerzett. Viszont változatlanul sokan, egyre többen próbálkoznak az újabb generációk képviselői közül meghódítani a médiafrontokat: a nyomtatott sajtó világában éppúgy, mint a rádióban, a televízióban. Mind nagyobb a kereslet a médiamenedzserek, a pártszóvivők, a sajtóelőadók és referensek, a műsorvezetők, riporterek iránt, akik magas színvonalú szakképesítés birtokában tudnák igazán jól ellátni a feladataikat. A példaként felsoroltaknak bizony ki kellene járni az újságírás igazi iskoláját. Am ez korántsem olyan egyszerű, mint hinnénk, mivel a mi szakmánknak semmiféle tudományos háttere nincs, egyetlen használható, a mai igényeknek megfelelő tankönyvet nem írtak eleddig. 1956 óta pedig nincs Magyarországon egyetemi szintű újságíróképzés, szakújságírói pedig sohasem létezett. Nagy a bizonytalanság. A magukban tehetséget, elhivatottságot érzők nem tudják, hogy kihez, miért és hogyan forduljanak, egyáltalán miként kezdjenek hozzá ennek a nem kevés lemondást, türelmet és kitartást igénylő, akadályokkal teli publikációs útnak a bejárásához. A légüres teret, amiben a mégiscsak próbálkozók mozognak, szerencsére egyre többen felfedezik. Megmozdultak az egyetemek. Szegeden pl. az 1994195. tanévben az irodalom tanszéken belül indítják a kommunikációs szakot. De amint hírlik: lépett már a főváros és Debrecen is. Szükség van ezekre az űrt betöltő ténykedésekre. Mert igencsak megszaporodtak a sajtótermékek körülöttünk. Soha ennyi kidavány — napilapok, folyóiratok, periodikák, reklámfolyamok —, és soha ennyi dilettáns kísérletező, rosszul és stílustalanul fogalmazó szerző, botcsinálta riporter, rádió- és tévébemondó. De egy rövidke, amolyan gyorstalpaló módon végigzongorázott „médiás” kurzus ugyan elegendő-e, hogy rádöbbentsen bárkit az alkalmatlanság fényére? Pedig az időben érkező és szakszerű „el- tanácsolás” a pálya környékéről még mindig humánusabb megoldás lenne, mint a a pá- tyolgató elnézés, aminek a végkifejlete úgyis a biztos csőd. Csakhát a verdiktet kimondónak is az írás- és szólástudomány teljes fegyverzetében kell(ene) kiállnia, ha másért nem, a „szakmásulás” felé araszoló újságírás oly sokszor megtépázott becsületéért. Mert valójában erről van szó. fhfagy Imre rajzai, vázlatai Nagy imre: Anyaság Mi írunk, ti írtok, ők írnak
