Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-03 / 179. szám
Kommentár___________________________________________ Vendégjárás Baraksó Erzsébet r átán soha annyi külföldi nem fordult meg hazánknak ezen a táján, mint most nyáron az idegenforgalmi szezon beköszöntével. Kezdik felfedezni a keletmagyarországi régiót, s egyre többen vannak, akik elégedetten nyilatkoznak e vidék látnivalóiról, természeti és történeti értékeiről. Hogyan fogadjuk vendégeinket? Kellemes élményeket szereznek, vagy netán felejtésre érdemes tapasztalatokkal indulnak tőlünk haza? Mi is járunk külföldre, s ha egy településen rosszul éreztük magunkat, nemcsak arra az egy helyre, hanem az egész országba sem vágyunk vissza. Ha külföldön az ottaniak nem elég figyelmesek hozzánk, valaki nem elég vendégszerető, udvarias velünk szemben, könnyen kicsúszik a szánkon, ez és ez a nemzet bár- dolatlan, barátságtalan. Ugyanígy van itt a külföldi: nem annak az atyánkfiának a nevét jegyzi meg — mivel nincs is vele ismeretségben—aki mellette strandol a Tisza partján, és teleszemeteli. a homokpartot, hanem azt mondja majd otthon a baráti társaságának: nem érdemes Magyarországra menni, mert a magyarok piszkosak, nincs környezeti kultúrájuk. Egy jó nevű szállodában az olasz vendéggel — noha angolul és franciául is beszélt — nem tudtak kommunikálni, mivel a hotel- portások csak németül tudnak. És errefelé még az is nagy szót Ha a külföldi tájékozódni akar és nemcsak az anyanyelvén szólal meg, hanem akár két-három idegen nyelven is, s akárhogy szeretnénk, nem tudunk segíteni, mert nem értjük, az csapódhat le benne: a magyarok nem tudnak semmilyen nyelvet. (Ami már egyre kevésbé igaz, különösen a fiatalok körében.) Nem lehetnek mellékesek az aprónak tűnő szempontok sem, mert a kicsinek vélt momentumokból is általánosíthatnak rólunk. Nekünk kell tenni azért, hogy kellemes tapasztalatokkal távozzanak külföldi vendégeink, mert a mi számunkra fontos: rossz, vagy jó hírünket viszik szét a világba. Hetedik érzék Cselényi György t j ajdanán egy anekdota 11 bejárta az országot. Egy amerikai gyárban az igazgató, és annak helyettese végigmennek az üzemen, miközben egy, a lábát az asztalon pihentető férfit látnak. Visszajövet — mivel az illető még mindig „szi- esztázott" — az igazgató megkérdezte: ha ez az ember a lábait egész nap az asztalon tartja, s nem csinál semmit, miért nem rúgja ki? Azért — hangzott a válasz — , mert a múltkor az ötlete, vagyis a hetedik érzéke révén több száz millió dollár haszonra tettünk szert. S a lába az isteni szikra idején is az asztalon volt. Mindez egy hirdetés révén jutott eszembe. Egy német férfi új kihívást jelentő feladatot keres Magyarországon. Sorolja, eddig milyen területeken dolgozott, mire vállalkozik, s milyennek ismeri magát. Többek között azt állítja, rendelkezik hetedik érzékkel. Ezen, mint nyájas olvasó, fennakadtam. Á magyar álláskeresők ajánlkozásában ugyanis még ilyen tulajdonságról nem olvastam. Pedig szerintem a megérzésre, a hetedik érzékre a legfelkészültebb szakembernek is szüksége van. Meggyőződésem, különösen a kutató, illette fejlesztő munkát magas szinten művelők előbb-utóbb eljutnak oda, ahol már a továbblépéshez a megtanulható ismeretek, vagy mondhatni a sokak által bejárt út nem szolgál elegendő támponttal. Ilyenkor a megérzésnek, az intuíciónak egyre nagyobb szerepe van. Úgy vélem, nemcsak a tudományos felfedezéshez, hanem valamely itthoni és nemzetközi sikert arató árucikk előállításához, s piacképessé tételéhez is kell némi megmagyarázhatja képesség, adottság. Nem tudom, a magyar cégek a német illető hetedik érzékére mennyire vevők, de szerintem ahhoz hogy hazánk a jelenleginél nagyobb sikereket érjen el, ahhoz a tudás mellett sok ember hetedik érzékére, s jó szimatára is támaszkodni, kellene. 1993. augusztus 3., kedd HATTER Nagymama a szülőágynál „Ha arra kémek, fogjak madarat, nem kellett volna kétszer mondani" Kelet-Magyarország 3 —-----------Tárca — A tkecmeregvén az magyar-ukrán határon, nemigen maradt kedvünk és időnk gyönyörködni a tájban, bosszankodni az utak állapota miatt, hajtottunk tovább, át a Kárpátok vonulatán, Ternopol felé. Persze, az éhségszomjúság nagy úr, s ezt a kikezdhetetlen igazságot egyre kevésbé vitatta bárki is utazótársaim közül. Pedig már hörpintettünk a keményszavú szatmáriból, haraptunk hozzá, amink volt, de a főtt étel igézete nem hagyott békén egyikünket sem. — Majd a Vereckei hágón — mondta Pista —, ott, ahol ősapáink ist megpihenhettek egykoron. Éppen dél körül értünk fel a történelmi helyre, és — kipattanván a mikro- buszból — azonnal a vendéglátás lehetőségeit kerestük. Bizony kellett az éles szem és a tájékozódó képesség, mert egy teremtett lélek nem sok, annnyi sem kószált az idegen- forgalom szempontjából talán csak nekünk, magyarok-, nak oly kedves és fontos terepen. Bennem, egy korábbi, kárpátaljai utam emlékeként derengett ugyan valami fogadóféle Objektum képe, s abzárva tartanak ebédidőben. Lenyomtuk a kilincset, az ajtó engedett. Hűvöskés, félhomályba burkolózó, jókora ebédlő tárult a szemünk elé, hat- és négyszemélyes, terített asztalok. Rend, tisztaság, diszkrét konyhaillatok. — Na, itt se sokan vannak! — jegyezte meg Józsi. — Nemigen kell keresgélni, hová üljünk le. Tényleg, nem volt biz ott egyetlen vendég sem. A tálalóablak közelében viszont, jóízűen lakmározott a teljes személyzet. A szakács, a pincérnők, a konyhalányok, lehettek vagy hatan. Láthatóan nem zavarta őket egy pillanatig sem, hogy vendégek érkeztek: kanalaztak-villáztak tovább. Eltelt egy jó fél óra, mikor kezdett fogyatkozni a türelmünk. Oroszul, ukránul, angolul, magyarul próbálkoztunk magunkra terelni a figyelmet, míg végre az egyik termetes asszonyság odahömpölygött hozzánk. Pillanatok alatt kiderült: zöldségleves és sült pisztráng van, krumplival és a céklasalátával, slussz. A halra szavaztunk, leves nélkül. Hatalmas állatokat tányéroztak elénk, és nem volt baj a köret mennyiségével sem. A nagynehezen kikunyerált vod- kácska megtette étvágygerjesztő hatását. Fantasztikusan bepakoltunk. Nosza, fizessünk, ha már ettünk-it- tunk! Kuponunk nem lévén, forinttal kísérleteztünk. Hogy egy kicsit helyrebillenjen nemzetiszínű, kemény-valutás fantáziálásaink mérlege: a hölgyet nem hatotta meg sem „Ady”, sem „Bartók”. De éppúgy húzogatta a száját a zöldhasú dollárra, és nem tetszett neki igazán a ropogós DM sem. Már-már feladtuk a küzdelmet, amikor a nő sarkon fordult, visszament az ebédelőtársaihoz, sutyorgott egy kicsit, aztán mintha kicserélték volna, mosolygós képpel jött vissza. Rámutatott a dollárra, aztán kilenc ujját mutatva mormogott valamit ukránul. Mi pedig rögvest igazoltuk: nemcsak szóból ért a magyar. Tízet pengettünk le, ami azonnal eltűnt a fehér köpeny zsebében. Egyetlen köszönő szó és számla nélkül hagyott faképnél bennünket a felszolgálók bóbitás királynője. Mi pedig azon törtük a fejünket: ugyan milyen irányt vehetett a csevely a dollárok ügyében, hogy végül ilyen simán lement az egész? t~i rről a mai napig sincs Ló annyi sejtelmünk se, mint azoknak a meredtszemű pisztrángfejeknek. amiket magunk után hagytunk a mintásszélű cseréptányérokon. Nyíregyháza közterületeinek rendbe tételében középiskolás korú fiatalok segítenek. A nyári munkát a polgármesteri hivatal szervezte meg Szekeres Tibor felvétele M. Magyar László Nyíregyháza (KM) — Néhány éve még újdonságnak számított kórházainkban a mamás-papás szülés, napjainkra azonban mindez már megszokottá vált. Az azonban még szokatlan, hogy a kispapát egy másik családtag váltsa fel a szülőágynál. Pár héttel ezelőtt egy nagymama állt leánya mellett a szülőszobában, hogy jelenlétével, biztató szavaival segítsen két fiú unokája világrajövetelében. Az örökösföldi lakótelep egyik hetedik emeleti lakásában fogad Pósán Istvánná és leánya, Hegedűsné Pósán Enikő. Karjukban ott nyugszanak az ikrek, Péter és István. —A lányom kívánsága volt, hogy legyek bent a szülésen — eleveníti fel az eseményeket a boldog nagymama. — Január óta feküdnie kellett az ikrekkel, tudtam, kell neki a biztatás. Megérdeklődtük a kórházban, hogy a papa helyett bemehetek-e én a szülésre, azt mondták, semmi akadálya. Elvégeztük a tanfolyamot, igaz, az utolsóra, a csecsemőápolásra már nem mentünk el, hiszen Enikőnek van már egy 5 éves kislánya. Nemet mondott a férj — Tulajdonképpen én először a férjemet kértem meg, szerettem volna, ha bent van a szülésnél — kapcsolódik a A boldog nagymama, az édesanya, s a két kis unoka Harasztosi Pál felvétele beszélgetésbe az immár háromgyermekes édesanya. — Az első szülésem ugyanis nehéz volt, Enikővel, a kislányommal nagyon megszenvedtem. Mikor megtudtam. hogy ikerterhességem van, megijedtem. Hiába kértem a férjem, azt mondta, egy gyermeknél még vállalkozott volna, de kettőre már nem mer bejönni. Mikor nemet mondott, anyut kértem meg, tudtam, nem fog visszautasítani. Telefon a munkahelyre — Június 4-én reggel még bementem a munkahelyemre, s ott már Enikő telefonhívása várt — veszi vissza a szót Pósán Istvánná. — Idejöttem, hívtuk a mentőt, s mentünk be a kórházba. Akkor még nem tudtuk, hogy szülés lesz vagy császározás, ugyanis az egyik kisbaba keresztbe fordult. Amíg átöltöztem, Nagyőszy doktor úr ultrahangon megvizsgálta Enikőt, s közölte a jó hírt, hogy szülni fogunk, mivel a másik baba is befordult. Innentől felgyorsultak az események. Úgy szóltak nekem, hogy siessek, mert lekések mindenről. Csodálatos volt ott állni á szülőágynál, s elmondhatatlan az az öröm, hogy segíthettem a lányomnak. Először István lett meg, öt perc múlva követte őt Péter. Örömömben először sírtam, majd nevettem. Ha akkor arra kérnek, hogy fogjak madarat, nem kellett volna kétszer mondani.... Két háztartás terhe — Ha nincs anyu, talán meg sem születnek a babák. Terhességem 16. hetétől feküdnöm kellett, naponta legfeljebb csak két órát lehettem fent. A kislányomat, a férjemet nem tudtam volna ellátni, de szerencsére minden nap jött édesanyám, s mindent megcsinált helyettem, vezette a háztartást. Dupla teher nehezedett a vállára, s mégis vállalta. A szüléskor csodálatos, derűs érzés lett úrrá rajtam, fájdalmat nem éreztem, anyukám mosolyára tudok csak visszaemlékezni, s a két kis apróságra. Istvánka és Péterke egyébként nem hasonlít egymásra. Péter 2,1 kilogrammal, István 2,4 kilogrammal született, de most már három kilogramm felett van a súlyuk. — Erre a beszélgetésre tulajdonképpen azért vállalkoztunk, hogy mások is tudjanak erről a lehetőségről — mondja befejezésül Pósán Istvánná. — Gyönyörű érzés az, mikor az ember a saját gyermekeit hozza a világra, de az is csodálatos élmény, mikor az unokák születésekor segít a nagyma- ma. KálEaí János Pisztráng a hegyen ban bíztam: azóta már biztosan elkészült az akkor csak hevenyében összegányolt épület. így volt. Küllemre takaros, amolyan tájjellegűre formázott „resztorán” trónolt a hágó egyik kitüntetett pontján. Virágokkal, faragásokkal, csalogatóan. Igaz, mozgást, hangokat nem nagyon észleltünk, de az meg sem fordult a fejünkben, hogy netán
