Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-13 / 188. szám

1993. augusztus 13., péntek HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 Tanulhatunk lengyel partnereinktől is Segíteni a kisebbségben élő magyarok kulturális örökségének őrzését # Tervek a jövőre Baraksó Erzsébet Rzeszów — Nyíregyháza — (KM) — Divatos manapság az európai integrációt em­legetni, hogy hol is tartunk az oda vezető úton, s ha kultúráról van szó, minta* ként a legtöbbször valame­lyik élvonalbeli nyugati or­szágra szokás hivatkozni. Többek között ezért is kí­vánkoznak a nyilvánosság elé két közművelődési szak­ember lengyelországi tanul­mányújának tapasztalatai. A közelmúltban járt hivata­los úton Lengyelországban Bradács Mária, a nyíregyházi Váci Mihály művelődési köz­pont igazgatóhelyettese és Dede Zoltán, mozgásművé­szeti szakreferens. Egy kilenc főből álló magyar delegáció tagjaiként főként Rzeszów- ban, Nyíregyháza régi testvér- városában tanulmányozták a kulturális intézmények tevé­kenységét, részt vettek egy ott megrendezett világtalálkozón, valamint egy kistelepülésen ismerkedtek a helyi kulturális viszonyokkal. — Nagyon sokat nyújt az ilyen személyes ismerkedés, varázsuk van az élő progra­moknak. Más ez, mint amikor csak egy beszámolót kapunk a történtekről — halljuk Bra­dács Máriától. — Különösen emlékezetes marad számomra egy nagyszabású rendezvény: az emigrációba vonult lengye­lek táncegyütteseinek rzeszó- wi világtalálkozója. Harminchat ország táncosai — Számomra az volt na­gyon meglepő, hogy a Nyír­egyházával szinte azonos nagyságrendű város, Rzeszów egy világtalálkozó megrende­zésére mer vállalkozni. Ná­lunk ilyesmit csakis fővárosi eseményként tudnánk elkép­zelni. Kilencedik alkalommal ren­dezik meg ezt a programot, amelyre a világ minden tájáról sereglenek Mexikótól kezdve Amatőr felvétel látott vendégeknek érezték magukat. Lengyelek magyar dala Az egyik kis faluban meg­hallván érkezésüket, egy pil­lanat alatt a földből termettek elő a helyi zenekar tagjai, népi viseletben, hogy muzsikával kedveskedjenek. Még magyar dalt is játszottak. — Minden szempontból ta­nulságos egy ilyen út — fog­lalja össze tapasztalaikat az igazgatóhelyettes. — A rze- szówiak szavak nélkül is arra ösztönöztek, hogy merjünk bátrabban vállalkozni, le­gyünk sokkal kezdeménye­zőbbek. Különösen itt a határ menti megyében, ahol egy művelődési intézmény segít­heti a határokon túl élő ma­gyar kisebbségnek a kulturális örökség őrzését. Ennek lehet a formája — persze megfelelő anyagiak mellett — a népi, népművészeti együttesek meghívása, találkozók, fesz­tiválok szervezése. Jövőre ter­vezzük a magyarság határ menti kulturális találkozójá­nak megrendezését, amelyen reményeink szerint Burgen­land és Rzeszów küldöttei is részt vesznek. Brazíliáig. Most 36 ország lengyel táncegyüttesei gyűltek össze, s találkozójuk szívügye volt minden városlakónak. A nyíregyházi népművelők azt látták; Rzeszów egész lakos­sága személyes ügyének te­kintette, hogy a résztvevő együttesek minél több él­ményben részesüljenek. — Külföldön gyakran ta­pasztalom azt az elemi érdek­lődést, amivel egy fesztivál résztvevőit a vendégeket foga­dó helybeliek körülveszik — idézi fel élményeit Dede Zol­tán. — Nyíregyházán nem tudnám elképzelni azt, amit Rzeszówban láttam: az ott élő polgároknak belső kényszer diktálja, hogy az eseményekre elmenjenek, hiszen azt a saját­juknak tartják, arról nem sza­bad lemaradni. Háromezer személyes sportcsarnok volt a fellépések színhelye. A feszti­vál minden napján és minden egyes előadáson telt ház volt. Utólag összegezve megfi­gyeléseiket, arra a következte­tésre jutottak: a lengyelek sok­kal jobban ragaszkodnak ha­gyományaik őrzéséhez és ápo­lásához, a népi gyökerekhez, mint mi. Összefüggést láttak e ha­gyományok őrzésének erőssé­ge, illetve a kultúra elsajatitasa között. Foggal-körömmel ragaszkodnak Úgy tapasztalták, a lengye­lek hétköznapi életében na­gyobb helye és szerepe van a kultúrának, mint a mi minden­napjaink gyakorlatában. Ebből következően az igényük is erősebb a mienkénél a kultu­ráltabb életmód iránt. — Az emigrációs lengyelek táncaiban találhatunk kifogá­solható elemeket, hiszen hat az asszimiláció, de foggal-kö­römmel ragaszkodnak ahhoz, ami csak az ő népi kultúrájuk — fejti ki a néptáncos szakem­ber — De ugyanezt láttuk a múzeumukban is. Ha egy tárgy nincs meg eredetiben, lerajzolják papírra, csakhogy ott legyen. Röviden: adnak magukra. És ettől a gondolat­tól nincs messze az, hogyan néz ki a környezetük. Bizony, nincs annyi eldobott csikk, szemét, mint a mi utcáinkon. Lenyűgözőnek találták a lengyel figyelmességet, amint mondják, valósággal elhal­mozták őket. Az első számú vezetők is mindvégig mellet­tük voltak, valóban szívesen--------------Tárca— / ellegzetes vasutas talál­mány, hogy Debrecenből Egerbe csak átszállással le­het eljutni. Ez még nem lenne baj, csakhogy gyorspótjegyet is kell váltam, hiszen a csat­lakozás egyenesen Budapest­ről jön a hortobágyi vicinális­hoz. Jó dolog ez a vasútnak, hi­szen a magamfajta hatvankét kilós hájas cívisnek el kell nyomakodni Füzesabonyban a vasúti kasszírozóhoz, hogy a húsz kilométernyi gyorsasá­got és várakozása árát kifi­zethesse. Jómagam túl vagyok a me­netrendi és egyéb bürokrá­ciákon, nem is bosszankod­tam nagyon, csak úgy meg­szokásból. Végül is minden nagy dolog születését vára­kozás előzi meg, még a terhes asszony is várandós. Meg kell adni a módját mindennek. Megadóan ballagtam el az abonyi pénztárhoz, időm az volt. Hanem egy jól öltözött cigányember csak elibém fu- rakodott a nem túl forgalmas adóleróvó kegyhelyen, s min­den áron Hatvanba akart menni. Aranymedálokkal te­leaggatott élete párja biztatta is, hogy ide jöjjön, itt majd kötelesek megmondani a vo­nat indulását. Érdekes, ez a cigányasszony bejövetelem­kor épp a szolnoki csatlako­zások oszlopát pörgette a kör­forgós menetrend hengeren. Meg kell adni, az én cigá­nyom méltóságteljesen hatá­rozott volt. — Mondja meg, mikor in­dul a gyorsvonat Hatvanba, hol kell átszállni a buszra, és mennyibe kerül a vonatjegy első osztályon. Nem azért volt ellenérzé­sem, mert engem félretolt az ablak elől. Először azt hittem, hogy a közelgő miskolci gyorsra akar jegyet váltani, ám a Hatvan felé induló leg­közelebbi vonatig még másfél óra volt. Onnan tudtam, hogy némi méltatlankodási célzattal föl­vetett fejem fölött mindez öles betűkkel ki volt írva. — De uram, a hatvani vonat... — Maga ne szóljon belel Ez az első rám förmedés sem volt akármilyen. A vér­eres szemű százhúsz kilós em­bertől még az is szép volt, hogy nem fejezte ki ingerült­ségét másként. De bennem még reflexszerűen működött a civilizáció. — Csak azért mondom, mert a hatvani vonat több mint egy óra múlva... Rám nézett, fölegyenese­dett. Láttam, hogy igaza van. Kezem vállmagasságig föl­tartottam, s a vasúti kasszírnő üvege felé intettem. Tessék, parancsoljon. Azóta tudom, hogy Hatvan felé több személy és gyors­vonat közlekedik, amelyek vi­teldíja különböző. Tudom, hogy nem kell átszállni, Hat­van külvárosa nem önálló település, rendes városi busz- jeggyel is oda lehet utazni. A buszjegyet a vasútállomáson, vagy a sarki trafikban kell megvenni. Mindig tanul az ember. A tolakodó úr még néhány­szor elismételtette a dolgot, és azok részleteit is. A csekély forgalmú helyen mögöttem már szép kis sor lett. A cigányasszony elége­dett volt, hiszen az első ma­gyart az ember félretolta, az­tán meg csak gyűltek a gád­zsók, mint a legyek a mézgás papírra. Ebből is látszik, hogy az ő embere nem akárki. Aztán persze a malőrnek is vége lett, a cigányember meg­könnyebbült, s az asszony is büszke volt rá. Az olvasó vi­szont ne könnyebbüljön meg, nem ezért írtam az abonyi malőrről. A tudatlanság, a kényszerű butaság iszonyú erő, s min­den agresszióra kész. Nem azért, mert rosszat akar, ha­nem azért, mert nem tudja: mit és hogyan kellene tenni. Ehhez nem kell abonyi átu­tazó cigányembernek lenni, s ha nem is így, velünk is meg­történhet valami hasonló. A nyájas olvasó — velem együtt — lényegében írástu­datlan kiszolgáltatott lehet, ha olyan dologról kell dön­tenie, amit igazán nem is­mer. 77» pp ezért helyénvalóbb a LL daliás cigány iránti em­beri részvét a megvetés és a lenézés helyett. E be nem fejezhető példabeszéd után megkérem a nyomdászt, a szedőt, hogy aláírásom előtt hagyjon néhány üres sort. Legalább azzal jelezzük, hogy ez itt az elgondolkodás helye. Dúsa Lajos Az abonyi malőr Nézőpont j Aránytalanul Angyal Sándor M ondani is szégyellte főorvos ismerősöm, ami a minap történt. Egy fi­atal kolléga kopogott az aj­taján, s a szemét cipőjére lesütve mondta: ha nem ter­helné nagyon, szeretne köl­csönkérni ötszáz forintot, mert a fizetésig már egy fil­lérje sincs... Az ifjú orvos nemrég szerelt le a katona­ságtól, tehát abszolút kezdő, a fizetése is ennek „megfe­lelő” — alig több bruttó 12 ezernél... Mondhatnák erre többen: már megint a bér, az arány­talanság, ráadásul orvos, aki azért még nem hal éhen nálunk. Bármennyire idege­sítő egyeseknek: igen, me­gint a bér és megint az aránytalanság. Mert, bár nem hal éhen az a fiatal kór­házi orvos — hiszen kapott kölcsönt, vehet porcot, pari- zert, tejet — de azért mégis­csak összeszorul az ember torka az eset hallatán. Amíg jó néhány káeftében, hété­ben nyolc elemis beírólány havi 25-30 ezret kap, s amíg egy kereskedelmi vállalkozó dobálózik a havi milliós jö­vedelmével, addig az élete­kért felelő ügyeletes kisdok­tor még a takarítónők jöve­delmével sem képes vetél­kedni. Mert hiábavaló a gyanakvás a horribilis há­lapénzekről—ma nincsenek olyan idők, a többség örül, ha máról holnapra él —, s miközben nem a kezdő szak­emberek zsebét dagasztják azok a borítékok... De említhetnénk ugyanígy a pedagógusok, a többdip­lomás műszakiak, közhiva­talnokok egész seregét, hogy még meggyőzőbb legyen ál­lításunk: a Magyar köztár­saság nem becsüli tanult fi­ait, nálunk a diplomának nincs rangja, értéke. Mondom erre: talán ez a legeslegnagyobb pazarlás, ami egy országban létezhet. Miközben ezernyi kiskaput nyitottak a könnyen szerzett jövedelmek eltitkolására, a jogszabályok kijátszására, lett divat az úrhatnám köl­tekezés sok helyütt, s emiatt az egeket csapdossa a kincs­tár deficitje, aközben egyre többen küzdenek napi ke­nyérgondokkal. A megoldás? Vissza kell állítani az értékek va­lós arányát, s nem engedni, hogy szélhámosok is uralják a gazdaságot, a piac zászla­ját lobogtatva. Az elmúlt hétvégén új bolttal gazdagott Fehérgyar­mat. Az egykori tanácsháza udvarán lévő Start üzlet bőséges választékkal várja a vásárlókat Molnár Károly felvétele Kommentár ___________ Ódivatú pár Cselényi György A minap a nyíregyházi Zrínyi Ilona utcában harsány tánczenére figyel­tünk fel. Először azt hittük, egy cirkuszi autó „prózai hirdetések” között szórakoz­tatja az embereket. Aztán rájöttem, teljesen másról van szó: a hatvanas évek di­vatjának követei követnek. A csicsás ingben lépdelő fekete fiatalemberhez ala­csony, lila ruhás fekete hölgy simult. A férfi a bal kezében hatalmas, dob- hártyasértően bömbölő rá­diót tartott. A szemrehányó tekinteteket a szépségükön való csodálkozásnak vélhet­ték, mert a legény még job­ban kihúzta magát, a nő pedig majd kidörzsölte vá­lasztottja oldalát. Úgy gondolom, ezen a pá­ron van valami irigylésre méltó. Legfőképpen az, hogy teljesen ki tudnak kapcsol­ni, nem érdekli őket a világ. Ahogy néztem, a viselkedé­sük nem tudatos póz, nem előre megfontolt polgárpuk- kasztás, hanem oly annyira eredeti és hamisítatlan bu­taság, aminek már némi bája is van. Bennem például * a régi idők hangulatát ele­venítette föl. Azt, amikor, ha valakinek sikerült egy hor­dozható rádióra szert ten­nie, akkor csaknem minden­ki természetesnek vette, hogy e nagy eseményt a hangerő­gomb „tökig csavarásával” hozza a minél tágabb kör­nyezete tudomására. r~> zen időket már jóval HL magunk mögött hagy­tuk. Én már annak is örül­nék, ha ez ü pár a szellemi­ekben és viselkedésében Magyarországhoz csatla­kozna. Magyar táncok — a színpadon az Igrice III

Next

/
Oldalképek
Tartalom