Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-31 / 177. szám

1993. július 31.___ A ‘Kekt-MaßWTorszäg hétvégi mttékíete ] 15 Barangolás Kovács Éva A mit gyakran lá­tunk, naponta megnézhetünk, szemmel tartha­tunk, legyen bármilyen szép és különleges is, számunkra varázsát veszí­ti, közömbössé, megszokottá válik. Bizonyára ez is oka an­nak, hogy mindig hitetlen- kedve, szégyenlős szerény­séggel hallgatjuk, ha a mesz- sziről jöttek megyénk szép­ségeit, gyönyörű tájait, csen­des erdőit és szeszélyes vizeit dicsérik. Pedig nap nap után rájöhetünk, az elismerő szép szavaknak bizony sokszor van igazuk. Legutóbb épp Encsencsre igyekezve tartottam e tárgy­ban önvizsgálatot, s is­mertem el, mennyire nem túloztak, mennyire igazat mondtak a hozzánk látogató ismerősök, barátok, vendé­gek, rokonok. Bátort elhagyva rosszabb az út, így ha tetszik, ha nem, csendesebb tempóba kapcso­lok. Mint mindennek, ennek is megvan a maga haszna, jut időm a töprengésre, szemlé­lődésre is. Láthatom, hogyan kezd fehérleni a zöld lombok között az alma, mekkora le­veleket nevelt már a dohány, s a kukoricatáblák mentén csendben elmélkedhetek azon, milyen finom is volt gyermekkoromban a zsenge főtt kukorica, melynek lerá­gott csutkáját még sokáig megtartottuk, édes levét szo­pogattuk. Alig merülök el emlékeim­ben, kereszteződés követke­zik. Tábla jelzi, merre a ro­mán határ, s merre van Encsencs. Van Gogh világhíres, nap­raforgós képe kismiska ah­hoz, amit az encsencsi határ­ban láthatok. Egybefüggő, aranysárga lemeznek, vagy sokkal inkább gyönyörű, ha­talmas bársonyszőnyegnek tűnik a sok ezer napraforgó­tányér, hajlékony szárukból, a karcsú kórókból fentről nézve szinte semmi nem ér­zékelhető. Hamar vége a csodálkozás­nak, mert az út mentén újabb látvány kínálkozik. Mintha csak a magyar állapotokat akarná szimbolizálni, az út két oldalán két egymástól tel­jesen eltérő kép fogad. Az egyik oldalon hatalmas el­hanyagolt tábla, akkora dud- vával, hogy egész falunyi nép elbújhatna benne. Lát­szik, nincs gazdája a terület­nek, benne kedvére nő a mu­har, a laboda. Örülhetnek a mezei poc­kok meg az egerek, valósá­gos paradicsom számukra ez a hely. A másik oldalon is­mét szépen gondozott parcel­lák, takaros gazdaságok köszöntik az érkezőket. Egy kombájn próbálja hatalmas testét a fasoron végigvinni, a vezetőfülkében ülő sofőr ar­cán látszik, nem ilyen szűk helyhez, sokkal inkább hatal­mas, nagyüzemi táblákhoz szokott. Szokott amihez szokott, a pár méterre lévő gabonatáb­lát most mégis csak le kell aratnia, legfeljebb nem jár benne valcert... A falu közepén csoporto­sulás fogad. No, nem a vendégnek, sokkal inkább a postásnak örülnek, aki most hozza a családi pótlékot meg a nyugdíjakat. A várakozók mindnyájan cigányok. Ke­zükben sör meg cigaretta, lát­szik, ma semmi se drága, az se baj, ha száz forint egy lán- gos. Ha megjön a pénz, mindig ez van — mondják a bol­tosok, akik alig győzik a sört, bort. cigarettát, rágót, Túró Rudit blokkolni. Mint ki­derül, ez a néhány pénzes nap, a rövid ideig tartó jó világ nemigen dobja fel a bolt forgalmát. Amíg régen egymillió-hatszázezret, ad­dig most alig több mint egy­milliót árulnak havonta. Most csak azt veszik, ami a háztartásba alapvetően szük­séges. nélkülözhető dolgokra ma már az encsencsiek se költenek. Akárcsak Rácz Elemér és felesége, Matild, akik nem tagadják ugyan fajtájukat, pedig némely magyart meg­szégyenítő tisztességgel, be­csülettel élnek. Négy gyer­meket nevelnek, közülük egy szellemi fogyatékos, beteg. Elemér, a férj valamikor in­gázó volt, a fővárosban, az Agroszemél dolgozott, há­rom évvel ezelőtt, az elsők között lett belőle munkanél­küli. — Az még jó világ volt, tessék nekem elhinni — győzködi az idegent saját igazáról a gazda, akinek min­degy lenne már mi, csak akadna végre munka. Úgy le vagyunk puhulva, mint a nyugdíjasok. Kétszer festet­tem le eddig a kerítést, unal- mambam már mindenbe be­lefogok, a kertem rendben, megkapálva, nemrég perme­teztem meg a krumplit. Nincs azon egyetlen bogár se — mondja, majd saját humorát élvezve nevetve hozzáteszi: se bogár, se pénz... Pedig Rácz Elemér bármit elvállalna, hogy a család pénzhez jusson. Takaros há­zat épített annak idején, be is bútorozta rendesen. Igaz, OTP-re vette bele, amit lehe­tett, s fizette a részletet, aho­gyan kellett. Most szégyen­szemre két hónapival adós maradt, és nyomban meg is kapta a felszólításokat. Bár­milyen nehéz, nem várja meg a foglalókat, összeszedi, megkoplalja a törlesztésre valót. Persze nem csak gondok, örömök is jócskán akadnak ma ebben a távoli faluban. Kóródi László polgármester joggal büszke az utóbbi há­rom év eredményeire: műve­lődési házat építettek, elké­szült az útprogram, ma már csak egyetlen utca vár szilárd burkolatra. Halottadéra gondolva ren­dezték a temetőt, az élőknek meg régi álma vált valóra az­zal, hogy megépült a Bél­ieket és Encsencset ösz- szekötő szakasz, így ötperc­nyi járóföldre lett a gyakran látogatott szomszéd telepü­lés. Jó hír az is, hogy 450 ház­ba bekötötték a gázt, még­pedig nem is akármeny- nyiért. Az utcákba ingyen vitték, az udvarokba meg mindössze tizenötezer forin­tért rakták le a vezetéket, rá­adásul három vagy öt részlet­ben fizethetik be hozzájá­rulásukat az itteniek. Bár a lakosság egyharmada cigány, a polgármester szerint leg­többjük igyekvő, szorgalmas ember, s alig három, négy család az olyan, akik miatt legnagyobb szomorúságukra nemrég bekerültek az újság­ba is. — Az a patkányos cikk na­gyon felháborított bennünket — mondja a „ falu diploma­tája”, Kóródi László, aki legjobban azt fájlalja, hogy néhány ember hanyagsága miatt most az egész falu szé­gyenkezik. A falu becsületén ejtett folt miatt a fiatal postásasszony, Pál Pétemé is méltatlan­kodik. Úgy érzi, egy kiraga­dott példa még nem jellemzi az egész falut. Itt mindenki ismer minden­kit, igyekvő, segítőkész em­berek lakják Encsencset. A jó szándék megvan legtöbbjük­ben, legfeljebb a lehetőségek fogynak a kívántnál sebe­sebben. Sajnos, egyre több a mun­kanélküli — mondja az bgyik virágos kert előtt, a terhét már levetett meggyfa ár­nyékában. — nehezen élnek az emberek. De a jóra most is van egy példa, — meg­halt egy házaspár, a szomszé­dok nemcsak tettekben, hanem anyagiakban is támo­gatták a nehéz napokon a váratlanul magára maradt ka­tonafiút. Nem járkál még a pogácsa az udvaron? — szakítja meg a postás szavait mosolyogva a mögöttünk lévő ház lakója. Mint kiderül, már rég leda­gasztotta a tésztát, de a bolt­ba átugorva kicsit eltöltötte az időt. Ami már csak azért is érthető, mert itt senki nem megy el szó nélkül a másik előtt. Egy köszönés, egy jó szó mindenkinek kijár, s a Harasztosi Pál felvétele hogy vanra is őszinte, rész­letes a felelet. Encsencs néhány portáján annyi a virág, mint valami távoli tiroli faluban lenni szokott. Piros meg rózsaszín muskátlik zuhataga virít az ablakokban, s látszik, az it­teni asszonyok kedvence sok egyéb mellett a forgácsrózsa meg a viola. Az utcák felse­perve, a szőlőlugassal, vi­rágágyásokkal szegett ud­varok közepe felgereblyézve. Rendes, tiszta porták sorjáz­nak egymás után, bizonyítva, ha a korábbinál szerényeb­ben is, de szorgalommal, re­ménykedve töltik az itt élők napjaikat. árják a jobb V időt, a politiku­sok által beígért szebb jövőt. Azokat a termé­keny, felfelé ívelő éveket, melyekben nemrég még mindannyiuknak része lehe­tett. Persze nem csak a kö­zeli, de a távoli múltat sem feledik. Ezért is törik a fe­jüket azon, hogyan tudnák megmenteni, újra élettel, munkával megtölteni a falu közepén álló, ma is kitűnő ál­lapotban lévő gyönyörű épületet, mely valamikor az uradalmi birtok része volt, s melynek homlokzatán ma is jól olvasható az egykori fel­irat: Szeszipar és finomító. Lehetne ipari múzeum, vonzaná az idegeneket — ál­modozik az épület előtt a falu polgármestere, aki tudja: ha igazán akarják, a valóság olykor túltesz a legmeré­szebb álmokon. Márpedig ha valahol, En- csencsen igazán akarják ezt...

Next

/
Oldalképek
Tartalom