Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-03 / 153. szám
Semmiből semmibe A XX. század végének filmművészetéről Nagy Zsuzsanna Nyíregyháza — Századvég, ezredforduló — megérkezett a menetrendszerű világvége hangulat. Az eddig uralmunk alatt állónak hitt természet kozmikussá nőtt, elvesztettük a totalitás biztonságának érzetét, egyre kisebb pontokat vagyunk képesek megragadni, egyre ki- szolgáltatottabbnak érezzük magunkat, ami aztán szép lassan, de biztosan vezet az egyensúly felbomlásához. Ezt a jelentésnélküli világot a filmek helyett filmkísérletek, a valóságtartalom helyett montázstechnika, az érzelem helyett intuitás fejezik ki: zörejek, zajok, lihe- gés, üvegcsörömpölés, a nyelvi közlés elégtelenné válik. Persze kezelhető álproblémaként is ez a dolog, feltehetjük, hogy a válság még csak a szubkultúra világát érinti meg, tehát nem is érdemes annyira komolyan venni e válság egyre jobban fokozódó apokaliptikus hangulatát. Azonban nem kell messzire menni a tömegigényeket kielégítő produkciók területén, hogy felfedezzük az apokalipszis fenyegető üzenetét. Vegyük a horrort vagy a pornót, melyek a Gonosz támadásával, a tabu eltűnésével, a mindent szabad elvével kísérti meg az embereket, akik mit sem sejtve sétálnak bele a csapdába, elfelejtve a tízparancsolat szentségét, magukra vonva ezzel a szörnyű büntetést. De még a klip műfaja is megpróbálkozik a figyelmeztetéssel, gondoljunk a jól ismert Pink Floyd filmre, A falra. Az apokalipszis mint téma, mindig és mindenütt előkerül, persze hol rejtettebben, hol erősebben, hol misztiku- sabban, hol pedig konkrétabban, így Vietnam apokalipszise mindenki számára könnyen felfogható, hiszen a háború mindig vég, tömeghalál is egyben. Coppola: Apokalipszis most, Cinimo: Szarvasvadász, Oliver Stone: Szakasz c. filmjeiben e könnyen felfogható jelentésen túl ott van egy rituális szertartás, a megőrülés folyamata, amely nem más, mint Istennek való felajánlkozás az emberiség megváltásáért. Tarkovszkij az Áldozatban fát ültet az emberiség megmentéséért, és létrehozza a Stalkerben a Zónát, ahová eljutva elérhető a kegyelmi állapot. Ez azonban a valóságos világon kívül van, a helyszín megragadhatatlan, elhelyezhetetlen. Bunkerek, roncsok, titokzatos lakások, szűk utcákban cirkáló autók (Számyasfej- vadász, Meteo) — ezek mind a vég hangulatát sugározzák. Ebben a világban fel sem vetődik a jövő, egyáltalán az idő is eltűnt. A kérdés nem az, mi lesz, mert nem lesz semmi, hanem talán az, hogy mi volt. Mert valami előzménye volt annak, hogy idáig jutottunk. A filmek hősei a semmiből jönnek, a semmibe tűnnek. Egy adott idő van, a jelen. Ezt kell élni, ahogy lehet: pénzszerzéssel, ön- gyilkossággal, gyilkolással, félelemmel, szorongással és érzelemhiánnyal. Nincs emberi beszéd, csak vegetálás; nincs szerelem, csak állati póz, nincs bizalom, csak menekülés egymástól — egymásig. S közben reménytelenül esik az eső, mindent elönt a víz, a bibliai özönvíz, a büntetés tetteinkért. Fellebbezni lehetetlen, hova, kinek. A semmi létezik, a semmi van. Nem szól senki. Mindenki vár. Várunk valamire és mégis reménykedünk. Mert hátha ez az eső nem a pusztulást hozza, hanem a megtisztulást. Azért mi, emberek mégiscsak történetekben élünk, és a film- kísérletek mellett ott vannak azok a szép mesék, amelyekért érdemes moziba járni. És a moziból kijőve talán még azt is elhisszük, hogy a bomlás után lehetséges egy új élet. Mária: Elmerülve Színházi emlékforgácsok Az elmúlt évadban is voltak sikeres előadások # A szerelmes Rómeó után jön Otelló Jelenet a La Mancha lovagjából Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — Ismét véget ért egy színházi évad. A néző — visszatekintve a látottakra — megállapíthatja, hogy most is voltak jó, kiérlelt előadások. Ezúttal talán hiányzott a releváció, ami egy-egy előadást még sokáig éltet a közönség tudatában. Tennessee Williams a Krúdy Színpadon mutatkozott be első színpadi munkájával, az Orpheus alászáll című költői játékkal. Orpheus alászállt a nézőkkel. S miközben a színészek erőfeszítését nézte az ember, drámai küzdelmüket a szereppel, azt várta, hogy egyszer csak megérinti ez a költői látomás, szól majd valamiről. Értelmet kap a múlt és a jelen együttélése; az egymásba folyó képek és indulatok eljutnak (ha eljuthatnak) valamilyen művészi végkifejlethez. Zsótér Sándor tiszteletre méltó kísérletezést folytatott a stúdióban, viszonylag kevés eredménnyel. Móricz már a nagy gazdasági világválság második esztendejében megírta a Rokonokot. S rögtön megszületik a regény színpadi változata is 1933- ban. A Nemzeti Színházban megbukott, annak ellenére, hogy vígjáték lett belőle. Bán Zoltán András dramaturgiai beavatkozásai az egyszerűsítések irányába hatottak, így az előadás valóban Kop- jáss István egyéniségére koncentrálhatott. Régóta tudjuk, hogy Gados Béla kitűnő színész. Alakítása jól mutatta: Kopjássból sohasem lehet tragikus hős, mert megilletődik a hatalom előtt, mert jólesik neki, ha vállon veregetik, ha pertuba állnak vele. Sőt! Ő is átveszi ezt a magatartást az alatta állókkal szemben. / Gyarmathy Agnes csodát produkált, mert megtöbbszörözte a színpad belső terét. Ha nem lett volna középen a hatalmas turulmadár, a színészek is elvesztek volna ebben a térben. Schlanger András bizonyította, hogy ért a realista színházhoz is. Az előadás sikere pedig meggyőzhette arról, hogy a közönség igenis igényli azokat az élményeket, amelyekben egy kicsit megmérheti a maga világát és tapasztalatait. Eltűnik a régi világ A Cseresznyéskert első színpadra állítása óta az a sarkalatos kérdés: drámai színekkel rajzolja-e a rendező egy régi világ eltűnésének pillanatait, vagy inkább azt mutassa meg, hogy a régi — mivel az általa képviselt értékek alól kicsúszott a társadalmi talaj — nevetségessé vált, eljárt fölötte az idő? A nyíregyházi Cseresznyés- kert — Ivó Krobot rendezésében — nem foglalt el egyértelműen határozott álláspontot ebben a kérdésben. A stíluskeveredés ellenére is jó előadást láttunk. Molnár Erika Ranyevszkaja grófnő szerepében talán keményebbnek, ha- tározottabbnak látszott, mint ahogy Csehov megmintázta. Gados Béla jól alakította a vidéki kisszerűségbe nyomorított embert, akinek — távol a világtól — csupán a biliárd az egyetlen szórakozása. Aki feláldozza magát, de nem kiabál, hogy ő az áldozat. Ivó Krobot ezúttal díszlet- tervező is volt. A hagyományos elképzelést kaptuk, mint ahogy a rendezésből is jórészt hiányoztak azok a szellemi izgalmak, amelyeket a néző megkaphatott korábban az Orosz Helga Nyíregyházához való őszinte ragaszkodását jelzi, hogy szívesen jött és lett Júlia. Olyan-e, amilyen a képzeletünkben él? Nem valószínű. Kissé nyersebb, olykor kéjsóvárabb, mint ahogy egy tizennégy éves lányhoz illik. Több finomsáház ezt a belső szükséget elégítette ki, amikor megbízta a főiskolás Tasnádi Csabát a Bolha a fülbe című vígjáték színpadra állításával. Tegyük hozzá azonnal, hogy a fiatal rendező elsöprő sikert aratott első nyíregyházi munkájával. Sultz Sándor tragikomédiája — A várakozóművész — élet- filozófiává emelte a sors nagy kérdéseire adandó válaszkeresést. Régen láttuk Csikós Sándort ennyire elementárisán, jól játszani. Az első felvonás szerepe annyira a testére volt szabva, s olyan mértékben tudott azonosulni vele, hogy egyetlen pillanatra sem vált ketté a színész és a szerep. Csikós alakítása csak ahhoz mérhető, amit nyolc évvel ezelőtt az Oszlopos Simeonban láttunk tőle. Az ottani élettisztázó lendület jelen volt itt is, de most any- nyi árnyalata, színe volt a játékának, mint talán soha még. A La Mancha lovagja című zenés játék bemutatóját nagy várakozás előzte meg. Akik a bemutatón lehettek, nem csalódtak, mert nemcsak a búsképű lovag hódította meg a közönséget, hanem Schlanger András is újfent bizonyította tehetségét. A barbárok gyöngédsége A Gyöngéd barbárok nem igazi dráma. Sok minden van benne, ami ellene dolgozik. A legfontosabb, hogy Hrabal apró képekben látja a világot. A Krúdy Színpadon sikeres előadás született. Köszönhető ez a Krobottól már megszokott lendületes színészvezetésnek, a jól megformált atmoszférának, s nem utolsósorban a remek alakításoknak. Az évad végén többen távoztak a színházból. Új tagok érkezéséről is tudunk, akiket a közönség minden bizonnyal a szívébe zár majd. Most mégis sokan úgy érzik, hogy meggyengült a társulat. Aggódnak a színházbarátok, s azt mondják, több vérveszteséget nem bír ki a társulat. Természetes ez az aggodalom. Egyetlen forrása van, a szeretet, amely minden művészi teljesítmény egyik legfontosabb életben tartója. Térben és időben. Az új évadot új igazgatóval, s minden bizonnyal új művészi felfogással kezdi a színház. A közönség pedig reménykedik, hogy talán még több sikeres előadáson tapsolhat. Móricz Zsigmond: Rokonok. Zubor Ágnes és Gados Béla Harasztosi Pál felvételei Őfensége pincére voltam című darabban, vagy előző Csehov rendezésében, az Ivanovban. Minden színházlátogatónak van egy olvasata Shakespeare halhatatlan művéről. A színpadon a szerelem három változata jelenik meg: Rómeó Rózáért epekedik, Páris megkéri Júlia kezét. Rómeó álmodozik, sóhajtozik, világfájdalmát nem lehet és szabad komolyan venni. Páris a gyakorlat embere, de leendő házasságából kihagyja az érzelmeket, nem Júliának, hanem az apjának udvarol. Hálószoba és vár Az előadás díszlete (Gyarmathy Agnes munkája) uralkodott a darab fölött. Minduntalan elé nyomakodott, olykor a nézőket is fenyegette. Henry Moore-1 idézte a stilizált emberpár, amely egyszerre volt hálószoba és vár, veronai te- recske és kriptabolt. got, nőies lágyságot vártunk a hangjától, mert bennünk élt az Ármány és szerelem Lujzája. Rómeó nagy talány. Petne- házy Attila álmodozó fiatalembere sem az, aki markánsan megjeleníthetné a szerelem hatására tragikus hőssé váló csélcsap fiút. Petneházy akar valamit, s ez tökéletesen látszik. Küzd a figurával, szeretné, ha tudna vele azonosulni, de játékából mintha hiány- zana Shakespeare filozófiájának érintése: csak fiatalon élhetjük meg az örökkévalóság néhány pillanatát, akkor, amikor elizzunk a szerelemben. Minden alkalommal elcsodálkozik az ember, pedig a dologban nincs semmi különleges: a közönség ki van éhezve a vidámságra, a jókedvre. Talán éppen azért, mert a mindennapokban ritkán van része benne. Mindnyájan szeretünk nevetni. A Móricz Zsigmond Szín1993. július 3.
