Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-17 / 165. szám
33 ‘Keiet^iaßijarcrszäß f étvégi me tiefste te 1993. július 17. Kegyeleti úton a Donnál A küldötteink elhelyezték a kopjafákat • A Kelet-Magyarország sorozata a helyszínről (2.) Mártha Tibor Megművelt dombos vidéken vezetett az ütünk Kurszkig. 1942. április-július között itt vagonírozták ki a 2. Magyar Hadsereg állományát, fegyverzetét. A vasúti mellék- épületek ezt a korszakot idézik. A Moszkvába vezető autópályáról letérve Tyim felé vettük az irányt, ahol a H. világháború egyik legjobban megszervezett (német) hadműveletének részeként a magyar csapatok végrehajtották a kiszabott hadászati célokat (a Donhoz való kijutást). Magyar katona itt, a város szélén lévő sík területen találkozott először Vörös Hadsereg-beli ellenfelével. A következő állomásunk Voronyezs, mely a Don és a Voronyezs folyók között terül el, befogadva a közel 1,2 millió lakost. A II. világégés során fontos stratégiai hellyé vált, hiszen itt vezet az út a donyeci szénmezőkhöz, Har- kovhoz. Az eredmény: a németek és a szovjetek a város 80 százalékát lebombázták. Az áldozatok száma: 12 ezer fő. A magánkézbe került Szput- nyik Szálloda az üzérkedők pihenőhelye, mivel a Moszk- va-Harkov-Baku útvonal a maffia ösvénye. A korábbi ismeretségem miatt ezt választottam táborozás, valamint a kocsimegőrzés végett. A szobák átvételét követően felkerestük Péter atyát, a pravoszláv egyház vikáriusát, aki a viszontlátás örömére vacsorára invitált. Szó esett a jövő hét céljairól, elképzeléseiről. Másnap irány Veretyje, ahol a IV. hadtest 1. számú tábori kórháza volt. Itt szolgált Péteri Ferenc protestáns tábori lelkész (ma Mozsgón él), aki a község templomromja mellett kialakított katonatemetőben kísérte utolsó útjára a honvédeket (77 fő) és munkaszolgálatosokat (46 fő) és szovjet hadifoglyokat (5 fő). Az utóbbiakat már sérülten hozták a kórházba. Az utolsó temetés 1943. január 16-án volt, majd a sebesülteket teherautóra pakolva átköltöztek az aleksze- jevkai vasútállomásra. A Voronyezstől 160 km-re lévő faluban a templom helyett művelődési ház áll. A sírhantok fölött fák zöldellnek, azonban a föld egyenetlenségei mutatják, jelzik az 50 év előtti helyzetet. Az első keresztet az utca másik oldalán lévő községi temetőbe helyeztük, ahol az áttörés után temettek — a helyiek — néhány magyar katonát. Itt pihen özv. Mészáros Józsefné férje, így az általa küldött virág elültetése és a gyertyák elhelyezése után kezdődhetetett az ökumenikus istentisztelet. Az időjárás nem fogadta kegyeibe az emlékezőket. A bőséges égi áldás végigöntözte imánkat, ami az adott pillanatok elmélkedéseit nem zavarta. Az istentisztelet végén ruhacserére került a sor, majd „haza” indultunk. Közben megtekintettük a tavalyi utunk emlékhelyeit: Kolbino, Repjevka. A megőrzött, gondozott kereszteket átfestettük, közben a helybéliekkel — akik ismerősként fogadtak bennünket — beszélgetésbe elegyedtünk. „Mi újság Oroszországban?" „Mi újság Magyarországon” — hangzottak az oda-vissza kérdések. A sötétedés leple alatt gurultunk a szállodába. Második „doni ébredésünk” Uzmány- ban talált bennünket. A ma fiatalkorúak börtöneként működő intézmény, a II. világháború idején és után hadifogolytáborként üzemelt. 3000 főt magába fogadó épületegyüttesben német, finn, lengyel és magyar ette a rabság keserű kenyerét. A kőkerítésen kívül temették el a halottakat (200-300 magyart). Elkülönítve, a nemzetiségek szerint. A magyar sírhalmok mellett — közvetlenül a németek helyezkednek el. A katonaság által őrzött fiatal bűnözők (14-20 év közöttiek) gyilkosságért, nemi erőszakért bűnhődnek. Az utóbbi szó nem a valós helyzetüket tükrözi. Szellős, világos, patyolattiszta, 20 személyes körletek fogadják a látogatót. A szobákban rengeteg cserepes virág zöldell, háromnégy kalitkában énekesmadarak, a falakon poszterek találhatók. A parancsnok pedagógusi végzettséggel rendelkezik. Meglepő közvetlenséggel kísér végig az átnevelő intézeten, amely önellátó lévén, 300-350 fő befogadására képes—jelenleg. A börtönviszonyok megtekintése után megmutatják a temető pontos kiterjedését, határait. Két nyírfa közé állítjuk fel a keresztet. A szertartáson részt vesz a parancsnok és a politikai tiszt, néhány társával együtt. A végén megköszönöm együttműködésüket, ígéretet adnak a temető bekerítésére, melyet 1 év múlva megtekinthetek. Közös ebéd elköltése közben még néhány apróbb részletet egyeztettünk a gondozással kapcsolatban. A harmadik keresztünk Osz- kino községben a helyiek által „Magyar völgynek” nevezett területen „találta meg” nyugvópontját. Az 1942/43. években a 6. hadosztályparancsnokság (ül. hadtest) székhelye volt. Az 1943. januári uriv-i szovjet áttörés után itt küzdöttek honvédeink a 40. szovjet hadsereg katonáival, óriási túlerő ellenében. A hátra maradott magyar katonák földi maradványait (a májusi hóolvadás után) egy völgybe hordták az itt élő lakosok. így maradt: Magyar völgy elnevezés. Az 1942 őszének hídfőcsatái során elesetteket két temetőbe helyezték el. Az egyik helyén magánkért található (kukoricával bevetve) a másik fölött művelődési ház áll (korábban templom volt). A tanácselnöknő ígéretet tett, hogy a beszentelt helyet léckerítéssel veszik körbe, melyet a tsz. fafeldolgozó üzeme készít el. Oszkinóból a szertartást követően átruccanunk Sztoro- zsevojéba, ahol tavaly állítottunk emléket. A kiálló szirten lévő kereszt állja az idő próbáit. A kereszten lévő nyomokból következtethetünk: az erre járó sasoknak kiváló megfigyelőhely. Néhány lépésre 400-500 méter mély szakadék tátong, melynek alján folyik a Don. Ez a hely több ízben cserélt gazdát a 42-es koraőszi hídfőcsaták során. Több száz nógrádi és hevesi katona nyugszik e föld alatt. A negyedik alkalommal Puhovo községbe tartottunk a kereszttel. 50 évvel ezelőtt a kaposvári 10. könnyű hadosztálynak — ezen belül a 6. és 36. gyalogezrednek ill. tüzérezrednek — a hősi temetője volt itt. A szépen gondozott, fakerítéssel körülkerített sírok között magasodott Kárpáti Gyula hadnagy, Harth Ferenc, Sipos József hadapród őrmesterek, ill. Puszta István honvéd — hogy néhányat említsek — sírkeresztje is. A romos templom környékét ma már teljesen benőtte a növényzet. A község tanácselnöke — szerencsénkre — Magyarországon töltötte a katonaidejét közel 20 évvel ezelőtt A templom falaitól 8 méterre — a helyreállítási munkák miatt — ástuk meg a gödröt, a kereszt helyét. Az alkalmi isten- tisztelet — nincs működő templom a faluban — sok embert vonzott, melynek végén orosz népdalok éneklésére is sor került. A tanácselnök szavát adta: a tatarozás után a templom kerítésén belülre kerül a kereszt. (Folytatás a július 24-i számban). Múzsák ha találkoznak Novák Béla Dénes: Melankólia valami hitet és vágyat kutatva elidőzöm furcsa ábrák előtt panel-szeretőt mind lerontanék valami hitet és vágyat kutatva szétszóródunk mint ezek a betűk ha nagyot akartam mondani gondolunk háborúra korsó sörre szétszóródunk mint ezek a betűk malasztot ropogtatunk és ölelkezünk forradalmunk gyógyfürdőben ázik kiváltjuk patikákban aznapi magunk malasztot ropogtatunk és ölelkezünk Közbeszólás ____________________ Szereteti !)cso mag felhangokkal Angyal Sándor N em sokkal a háború befejezése után minden településre érkeztek ruha- neműs „szeretetcsomagok”, aminek a szétosztására bizottságok alakultak mindenütt. Ok döntöttek a rászorultság mértékéről. Apánk is tagja volt egy ilyen testületnek, de nem sok hasznunk volt belőle. Emlékszem, évekig kellett hallgatnia a szemrehányást, amiért azt a szép krümer kabátot nem anyánknak, hanem egy uf- cabéli szegényasszonynak juttatták. (Tőle kérték aztán kölcsön sokan, ha a városba, vagy temetésre kellett menni.) Mondta apánk, mit szólna a falu, ha maga felé hajlana a keze... Ez jut most eszembe, ahogy a „Rendszerváltás” jeligével hozzám küldött levelet olvasom, melyet az egyik nyírségi faluban adtak postára. Azt kéri az írója, ha tehetjük, járjunk utána, milyen szégyenteljes módon osztják ott az „élelmiszer- szeretetcsomagokat!” Tudniillik náluk az „ismerősöket és a rokonokat” részesítik előnyben... A jegyző testvérének a lánya is kapott, akinek pedig olyan háza van, hogy le sem merem írni.” Aztán tovább: „Van olyan is, akinek a nyugdíja több, mint tízezer forint, s kapott sze- retetcsomagot, ahol ketten élnek annyiból, azok kimaradtak. Majd leírja — sajnos, névtelenül —, hogy akad olyan família, ahol mindkét családnak juttattak csomagot, de a munkanélküli-segélyen lévők nem kaptak, miként az az asszony sem, aki betegség folytán elveszítette a fél lábát... Összeszorul az ember torka a sorok olvastán: lám, odáig jutottunk, hogy huzal- kodni kényszerülnek a falvak lakói az „alamizsnán”. Sok rosszat is hallottunk az ilyen „szeretetcsomagok” tartalmáról, de ez most más. Itt a kapzsiságnak egy olyan példájával állunk szemben, ami újkeletű társadalmunkban. Tömeges az elszegényedés, ez tény. Ennek a nyomorúságon kívül, lám, ilyen áttéte is van: a holnaptól való félelem, a bizonytalanság szülte „kaparj kurta” szemlélet virágzása, mely megfertőzi, aláássa a normális emberi tartást, kapcsolatokat. Furcsa dolog, hogy a Felsőbb szerv illetékesei ezt nem nézik meg. így zárja sorait a levélíró, aki lehet eleged, valóban rászoruló, vagy tehetős irigy, netán az érintettek haragosa. Legyen bárki is, igaza van; bizony, hogy furcsa! Minimum. Az üzlet java más zsebekbe A privatizáció hajnalán történt. A „nyugati vevő” egy fővárosi közvetítő kft. munkatársaival jelent meg az áruba bocsátandó cég vezetőinél. Miután a pályázat egyik feltétele volt, hogy a megvásárolandó cég kollektívája „együttműködési nyilatkozatot” adjon a vevőjelöltnek, nyomban megkezdődött a mézesmadzag- huzogatás. Órák teltek el, ám hiába ígért fűt-fát a nyugati tőkés, a helybeli vezető — no meg a szakszervezet — megmakacsolta magát, komolytalannak érezte az egész ügyletet. Ekkor félrehúzta az eladó cég egyik vezetőjét a közvetítő és odasúgta neki. „Ne vacakolj már, rád hallgat a kollektíva, írd alá, s hétvégén megünnepeljük az egészet együtt egy külföldi pikniken. Jövő héten pedig ott áll majd az új Golf a házad előtt, csak mond meg nekik a címedet.” Hirtelen melege lett a megkömyékezettnek, s aztán zavarában csak annyit mondott: „Hogy venné az ki magát, hogy én egy álomautóba üljek, a kollégáim alatt meg lerohad a Dacia.” Ahogy visszaemlékszik, a budapesti közvetítő úgy nézett rá, mint amikor egy nem normális embert sajnálnak. Nos, az esemek többféle tanulsága van. Akinek ismerősöm elmondta ezt a vele történt megkörnyékezést, azt válaszolta neki a barátja, hogy nagy marha vagy te, hiszen mostanában ez a szokás. „Jön a külföldi, megcsillogtat egy autómárkát, s máris nyert ügye van.” De számos másféle példát is felhozhatunk arra, hogy az elmúlt egy-két évben milyen természetesnek vették némelyek az ilyen „kedveskedést”. Azt tudniillik, hogy míg bagóért elkótyavetyélték az átkosban társadalmi tulajdonnak nevezett vagyont (ami az akkori szó- használat szerint ugyebár mindenkié volt), addig most néhány, a tűzhöz közel lévő ember ugyancsak lefölözte magának az üzlet javát. Az aláírások és a bejegyzést, meg a jóváhagyást követően már eső után köpönyeg, reklamációnak helye nincs, megy a verkli, örüljön az ember, hogy egyáltalán munkája van. Kár volna ebből arra a következtetésre jutni, hogy csakis ilyen módon zajlik és halad a privatizáció, mert ellenkező példa is akad. (Az egyik ilyen nyugati tulajdonostárs hallani sem akar az autólizingelésről, mert szerinte annál nagyobb pazarlás elképzelhetetlen.) Csakhogy a vissza-magán- tulajdonosítással bábáskodók egyszer végiggondolhatnák * azt is: valamely cég vezetői még nem jelentik az egész kollektívát, s ha e szűk körnek a kedvében járnak, még nem jár jól a közösség, amely pedig sorsa jobbrafordulását reméli a privatizációtól. Ezért kellene még nagyobb szigorítást és körültekintést tanúsítani akkor, amikor az istenadta nép által megalkotott javak egy szűk csoport kezébe csúsznak át.
