Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-01 / 151. szám

1993. július 1., csütörtök HATTER Kelet-Magyarország 3 Utat találni az országhoz A fogyatkozó Barabás • Ha nincs pénz, nyílik a bugyelláris • A tűrőképesség határán Gyöike László ________ Barabás (KM) — A határ ment települések közül meg azokszerercséseknek mond­hat jk magukat, amelyek melltt kishatárátkele van, hiszel ez némileg fellendít­heti a^állalkozókedvet a ke­reskeelemben, a szolga- tatáshn. Am ha a keleti hi- tárróVan szó — márpecg Barals itt fekszik —a v:­lalkoí sem meri nagy faa vágnii fejszéjét az ism't fizeténehézségek miatt. Darzy Pál polgáraié* soroljmiért nem számítha közséi nagyobb beruhást megvssító vállalkozásra. Elszalva az országtól __ , első és a legfo- sabb, gy hiányos az ii- strukti. Amíg Baraban nem iZ telefon, nens várhat, hogy ide teleik bármii nagyobb vall>- zás. /, „ A lalátogatas „ak, hogy latárátkelőhöz tí- tetteky nyilvános crar telefoEzt később athí- tékatoa. Ma is ez az t- \en n'ános telefonja i- básnaL polgármesten- tal isliótelefonon t; a kapcsot a külvilágg: — sodik, nem k>e fontosogy jó út >n össze nünket az orsd. Jelenbgyanis Baraá­mioncsak óriási to­tón --ehérgyarmae- resztü- közelíthetg; Vásánménynál a Tí- don c 20 tonnány- nyebbnűvek közto­n A lső” válla)k inkábak a kiskee­lembeámottevőeb- rábbaeglévő áfáik mellegy magánkra nyitotebb-nagy ce­tet, menzinkutat. A lgyobb váll a falubtíatárkerKly szem' ás árusai foglak, s emella- rosannyit egy W, Uzletház épül Barabásban ahol tizenöten jutnak munká­hoz. — Cél az is — mondja a polgármester —, hogy a hatá­ron átkelőknek ne kelljen Na- ményig vagy Nyíregyházáig utazniuk, ha be akarnak vásá­rolni. Alapvető feladatunknak azonban a helybeli lakosság jobb ellátását tartjuk. Támogatással és anélkül Barabás annak ellenére, hogy központ volt — Gelénes és Vámosatya tartozott hozzá — nem fejlődött jobban, mint a társak. — Rengeteg pótolni valója volt, van a képviselő-testület­nek — mondja Daróczy Pál. — Hiszen mit örököltünk? Rossz úthálózatot, leromlott középületeket, rossz közvilá­gítást. Bár szegények va­gyunk, mégsem tehetetlenek. Ahol csak lehet, a többszörö­sen hátrányos helyzetű telepü­lést megpróbáljuk pályázatok útján szerezett pénzekből fej­leszteni. Bekapcsolódtak Gelénessel, Vámosatyával, Tákossal, He- tefejércsével közösen a gáz­program megvalósításába. A tervek szerint az idei télnek már gázfűtéssel vághat neki a A SZERZŐ FELVÉTELE település. Az elmúlt két-há- rom év alatt hat mellékutcája kapott aszfaltburkolatot, kor­szerűsítették a közvilágítást. Sok pénz kellene a művelő­dési ház rendbehozatalához, a saját erő csak arra elég, hogy összefoltozzák egy idényre. Az 1985-ben épült négytantermes iskola födémfelújítása sem vá­rathat magára. Van ugyan or­vosi rendelőjük, gyógyszertá­ruk, de az épületek állaga — enyhén szólva — nem a leg­jobb. Amit a legjobban fájlal a polgármester, hogy ravatalo­zóra nem sikerült még az ex- pénzügyminiszter személyes megkeresése révén sem pénzt kicsikarni. A nyugdíjas pár forintja Ha nincs pénz, nem lesz ra­vatalozó? — Erről szó sem le­het! — vélekedett a falu lakos­sága. Először a második világ- háborús emlékmű készült el közadakozásból. S most a ra­vatalozóra gyűjtött a falu. Nemhogy gyűjtött, hanem tár­sadalmi munkában építi is. Az alap már kész, talán halottak napjáig el is készül maga a ra­vatalozó is. — Most úgy tűnhet — teszi hozzá a polgármester —, hogy a lakosság anyagi helyzete megengedi, hogy a köz javára áldozzanak. Pedig az adakozó­kedv mögött mérhetetlen szegénység van. Szinte hi­hetetlen, de azok is benyúltak a pénztárcájukba, akik máról holnapra élnek: a kisnyugdíja­sok, a munkanélküliek. És a vállalkozók. Ezt csak azzal tu­dom magyarázni, hogy a barabásiak itt akarnak élni és az egyéni boldogulásuk fölé helyezik a falu érdekét. Ugyanakkor nem feledhető számunkra, a képviselő-testü­let számára sem, hogy a lakossági terhelés tovább nem fokozható. Ezért helyi adókat nem is vetettünk ki, a helyi vállalkozókat a szűkös keretek között igyekszünk támogatni, a rászorulókat pedig segélyez­ni. Munkahelyek kellenének A téeszt itt is felszámolják, munkát nem tud adni. Az em­bereket felkészületlenül érte, hogy maguk gazdálkodjanak. A merészebbek száma, akik bele mertek vágni, csekély. Barabásban ma 965-en él­nek, közülük 465 az intaktívak száma. Az 502 munkaképes lakos közül viszont 315-en (!) eszik a munkanélküliek ke­nyerét. Ötvenen részesül­nek jövedelempótló támoga­tásban. Nemhiába bosszantó ilyen körülmények között, hogy a határátkelő magyar oldalán épülő vámházat egy szegedi Kft.-vel végeztették, és még csak a segédmunkásokat is szállították ide — az ország másik végéből. Ide, ahol egyetlen kisközségben 315-en ugrottak volna az első hívó szóra. A helyzet tehát több mint drámai. A folyton fogyatkozó, elöregedő községbe — az is­koláskorúak száma a tavalyi 100-ról az idén 96-ra csökkent — pezsgő életet hozni, bizony nem lesz könnyű. Talán, ha mégis az a lobby győzne, ame­lyik Barabás közelébe álmodta meg a déli autópálya kivezető szakaszát... T nt volt, hete- zékhelyiiiég felétgető, tízla- 1 kásán felszár­1 kola. Ártatlult 1 az i hiszen erői \ voh hogy rrfiz­I tán’.nki kötiál- I ni a rendszul- 1 csoy ha ni, a 1 szirűködtette­lefi 1 ha doloaig \ olan, mípe- 1 ribitek bú a I zár nemben mei nyitíkö­1 zök! Jött'ze- I riaforinpo­1 dot a laso­I mó’.vese'ék- letimegad­I ni kifejlett a ds cvé­1 nyoábkrlő­1 vei. faitá- | mátó, P°n 1 a Its vefa- 1 virz mba- \ dor.nu \ b a nak 1 tündéim 1 tarigJ és 1 metatipa- ráhfi’ az I aktzöm, ho/iflés szerint zajlott le. Egyik szint gyorsabban, a másik bágyad­tabban reagált a kezdemé­nyezésre. Az emeletek egyikén munkálkodó, vállalkozó-sze­relő nem sokat cicózott az üggyel. Hivatkozva egy állítólagos közmegegyezésre Kállai János polgár, kisattyogott a folyo­sóbejáratig, megnézte, hogy ki a jövevény, és vagy bebo- csátotta, vagy nem. Ez utóbbi esetben sűrű gesztikulálás kö­zepette tudatva: az érkezett személy ismeretlen, váratlan, nemkívánatos ezen a tájékon. Ajtófrontok — lehet, hogy volt ilyen, de a fene emlékszik a mai „meg­egyezéses” világban, hogy mire adta, vagy nem az áldá­sát — jött. Fúrt, faragott, huzalozott-csavarozott, aztán nyújtotta a közel ezres szám­lát. Lakónként járva, megfel­lebbezhetetlenül. Jó, tudjuk, a munkabér a munkaerő ára, és a járandó­ságot le kell pengetni a dol­gos kézbe, arról nem beszél­ve: a rendszer (a zárról van szó!) azt csinálta, amire hiva­tott. Vagyis: kirekesztette a hívatlan látogatókat. Mert — és a múlt idő itt nagyon in­dokolt —, ha szólt a csen­gőnek becézett macskanyávo- gásnyi hang, nosza, ugrott a Megszokta a nép a duplakul­csos technikát, és ettől kezdve a táskák-zsehek mélyén koto­rászok nemcsak a főbejárat­nál voltak kénytelenek nyitó­szerszám után kutakodni, ha­nem a saját lakásfolyosóra behatolandó is. Am a fordulat nem késleke­dett sokáig! Új lakók költöz­tek be, akiknek sem az egyik, sem a másik biztonsági szisz­témához nemigen volt meg a szükséges alkalmatosságuk. Márpedig, ugyan ki várhatná el, hogy állandóan sípoltas- sák azt a rohadt, csengőnek álcázott valamit, a folytonos ki-befutkosás fáradalmairól nem beszélve! Tehát, bekö­szöntött a folyamatos nyitva tartás korszaka, amibe azok, akik fizettek a zár(ak) felsze­reléséért, nyilvánvalóan nem nyugodtak bele. Jött a kifi- gyelősdi. Ha rajtakapta valaki a nem kulcsolót, azonnal pótolta, amit a másik elmulasztott. Készültek tacepaók: Hasz­náld rendeltetésszerűen a zárat! Nincs kulcsod? Ve­gyél! — és hasonlók. Foga­natja semmi! Frontvonalak alakultak ki: a csukósok és a szabad-nyitottak között. Töb­ben a pártalapítás gondolatá­val kezdtek foglalkozni. De aztán, mint általában lenni szokott, az ügy megoldotta önmagát. itört a folyosóajtó üve- A ge, amolyan spontán egyszerűséggel (a nyomozás eddigi állása szerint, erőszak­ra utaló jelek nincsenek). Azóta csak be kell nyúlni a lyukon, és lenyomni a belül­ről felszerelt kilincset. Ja, hogy akkor miért folyt a több­hetes közdelem? Ki tudja? De nem is érdekes. Zárrendsze­rek jönnek, mennek, felszere­lik, majd tönkreteszik őket, persze a végén azért mindig akad, aki beteszi utánunk az ajtót. Vagy nekünk... Nézi Ollónyílás idején Balogh József L ehet, hogy sokaknak unalmas már amit a kárpótlási jegyek értékvesz­tése miatt ezeken a hasábo­kon írunk, de mindig törté­nik valami, ami eszembe jut­tatja: a legjobb szándék sem sokat ér, ha nem éri el a cél­ját. Az elmúlt napok rossz hí­reit — hogy a névérték felé­re csökkent a kárpótlási je­gyek ára — felváltották a jobb hírek, egymás után je­lennek meg a lapkban olyan ajánlatok és közlemények, amelyek nem is névértéken, hanem az eddigi kamattal együtt (133,7 százalék) fo­gadják el a kárpótlási je­gyet­Például az Állami Va­gyonkezelő Részvénytársa­ság a Budapest Bank alaptő­kéjének egy részét — 350 millió forintot — kárpótlási jegyért hoz forgalomba. Be­fektetésre kínál lehetőséget a Bárány Megyei Húsfeldol­gozó, a Zala Bútorgyár, a Soproni Faipari Rt., a duna­keszi, a miskolci, a győri Hűtőház Rt., aztán egy tőlük is kedvezőbb ajánlat: a MÓL Rt. is felkínál egy milli­árd értékű részvényt, s 12 százalék osztalékot is ígér rá. Ezek már valóban jó aján­latok. Remélhető tőlük, hogy helyére teszik a kárpótlási jegyek értékét. Van azonban egy nem is kis szépséghibá­ja ezeknek az ajánlatoknak: Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében jószerint hozzá­férhetetlenek. A Budapest Bank Rt. hozzánk legköze­lebbi kijelölt fiókja Debre­cenben van, a MÓL Rt.-rész­vényeket pedig a Budapesti Értékpapír és Befektetési Rt. — természetesen Budapest, Deák Ferenc utca — szerve­zésében létrejött forgalma­zói konzorciumi tagoknál, il­letőleg azok fiókjainál lesz lehetőség megvásárolni. Nem tudom persze, hogy megyénkben lesz-e ilyen ki­jelölt fiók, de a tapasztala­tok szerint általában nincs. És így megint csak azt kell megállapítanunk: akik az országnak eme végében él­nek, harmadosztályú állam­polgárok, akiket harmad- osztályú kár ért, így har­madosztályú a kárpótlás is értük. Hadd nyíljon tovább az az életkörülményekben meglévő különbséget mutató olló. A diákok egy része iskolapadból iskolapadba ül át: mutatja a gépjárművezető-képzéssel foglalkozók nyáreleji statisztikája. Képünk a Partner-T Gépjár­művezető-képző Kft. elméleti foglalkozásán készült Szekeres Tibor felvétele Kommentár Közadakozó szegények Tóth Kornélia A nyíltszívű emberek ha­marabb sietnek a másik segítségére, mint a zárkózot­tak. Nem újkeletű ez a meg­állapítás, de gyakran talá­lunk rá példát a hétközna­pokban. S furcsa ellentmon­dásnak látszik, hogy a szegé­nyebb hamarabb átérzi a kérés mögött meghúzódó őszinte kívánságot, mint az anyagiakban jobban dúská­ló társa. Mindez akkor jutott eszembe, amikor polgármes­terek, jegyzők arról beszél­gettek egy tanácskozás szünetében, mi mindenhez kénytelenek a megélhetési gondokkal küszködő lakos­ság forintjait kérni. Nem elég, hogy a közművek drá­gák, de holnap még többe kerülnének, s a városi élet- színvonalat csak megközelí­tő szolgáltatások sorában első helyen rangsorolja a közvélemény a szilárd bur­kolatú utat, az egészséges csapvizet, a telefont, a szennyvízcsatornát. No és talán ezek előtt is a megélhe­tés forrásának tartott mun­kahelyet, de ez már gyakorta meghaladja a polgármester lehetőségét. Szamárban, Beregben, de a Nyírségben és a Rétközben is falvak tucatjaiban szám­lálnak mind kevesebb lelket, s a maradók — majdnem ki­zárólag idősek — szívükön viselik a település sorsát. Ha kell, kölcsönt vesznek fel vagy hozzányúlnak a tarta­lékhoz és adnak, ha úgy lát­ják, a közösségért nekik, sze­mély szerint is tenniük kell. Különösen megható, ha éppen ravatalozóra kínál­nak pár száz forintot, mint ahogy ezt nemrégiben Bara­báson tették. S nemcsak pén­züket nem sajnálják, ma­gukat sem kímélik, ha mun­kával járulhatnak hozzá az építéshez. Igaz, már nem társadalmi munkának mondják, a lényeg egyre megy: ha cselekedni kell valamit a faluért, a szegény emberre mindig lehet számí­tani.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom