Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-17 / 165. szám
1993. július 17., szombat HATTER Kelet-Magyarország 3 Kálvinháza kálvinisták nélkül Iván Petrovics Szviridov a Beregből hozott magának asszonyt • Üdülőparadicsom lehetne Balogh Géza Kálvinháza (KM) — A térképen szép, szabályos folt jelzi Kálvinházát, mint a legtöbb falut. A térkép hivatalos kiadvány, így aztán nincs okunk kételkedni a település falu voltában. Szégyen, de e sorok írója még soha életében nem járt ott, így aztán a felfedező izgalmával indul. A legegyszerűbben Tisza- vasvári felől lehet megközelíteni. Előbb át kell menni a Keleti főcsatornán, majd mikor a Nyugati főcsatornához érünk, balra kell tekerni a kormányt. S búcsút kell inteni a kőnek, mert innen már poros földút vezet tovább. A folyócska partján két kitaposott ösvény jelzi, hogy más is kocsikázik itt néha, ám később mind halványabb a csapás, s mire a csatorna második hiújához érünk, már joggal hihetjük, mindjárt lefutunk a térképről. Mielőtt azonban a semmiben lyukadnánk ki, hirtelen házak tűnnek fel... Megérkeztünk Kálvinházára. S ha már megérkeztünk, itt az ideje, hogy csodálkozzunk. Mert bizony csalt a térkép, Kálvinháza nem falu, de még tanyának is kicsike. A meglepetés azonban semmi ahhoz képest, ami ezután következik. Mert az első lakónak, akivel találkozunk, ez a neve: Szviridov Iván. Vagy, hogy teljes legyen a név: Iván Petrovics Szviridov. — De hívjon csak Jani bácsinak — nevet megrökönyödésemen a név gazdája, s leteszi a franciakulcsot, amivel éppen az öreg Aróját bütykölte. „Jani bátyánk” egyébként a hetvenedik évét kezdi hamarosan, de bármelyik ötvenes férfi megirigyelhetné a tartását, s csak innen a „szomszédból”, az Azovi-tenger partjáról keveredett a Nyugati főcsatorna mellé. Alig van a környéken olyan ember, aki ne ismerné. Az itteni környéket persze nem úgy kell elképzelni, mint Szatmárt, vagy Be- reget, ahol egymást érik a falvak. Itt bizony nyolc-tíz kilométert is meg kell tenni, hogy a legközelebbi településre, Vasváriba, Tiszadobra, vagy Tiszadadára érjünk. De hát minek menne az ember Dobra, vagy Dadára? Még pontosabban így hangzana a kérdés: ki menne ma már innen Dobra, Dadára? Valamikor három takaros utcából állt Kálvinháza, ma összesen a házakból van három. Megszüntették az iskolát, s ha a szülők nem akartak végleg elszakadni a gyermekektől, kénytelenek voltak követni a* kicsiket. Ma már egyetlen tősgyökeres kálvinházi sem él Kál- vinházán. A házakat lebontották, vagy eladták. Mindjárt itt, a hídnál az elsőt Szviridov Iván vette meg. De hogy kerül egy Ukrajnában felnőtt fehérorosz a tiszadadai határba? — Úgy, hogy negyvennégy őszén én befejeztem a háborút — meséli. — Két évig szolgáltam a Vörös Hadseregben, majd mikor felgyógyultam a sebesüléseimből, afféle munkaszolgálatosként szolgáltam tovább. Elértünk Kárpátaljára, megismertem egy beregi kislányt, s úgy döntöttem, elég a dicsőségből. Megszöktem. Egy elhurcolt ruszin fiú igazolványát elkértem az anyjától, s egészen az ötvenes évek derekáig azzal a papírral éltem. Azzal a beregi lánnyal házasodott össze, s Ófehértón telepedtek le. Jani bátyánkból sofőr lett, s híres méhész. A fehértói akácosokban ismerkedett össze néhány dadai méhésszel, ők csábították erre a tájra. A hatvanas évek elején kezdett errefelé járni, majd megvette ezt a nagy házat, s idejének nagyobbik részét ma is itt tölti. Van neki lakása Nyíregyházán is, de Kálvin- házán érzi igazán otthon magát. Ahol csak látszólag olyan nagy a csend. Ha belefülel az ember a délelőttbe, libagágogást, meg távoli kombájnzúgást hall, s kint az utcán egy kismotor pöfékelését. — Ez Jani lesz — mondja a gazda, s széles mosollyal köszönti Adám Jánost, a tiszadadai mezőőrt. Régóta jóbarátok ők már, így aztán a mezőőr mindig megáll e porta előtt, ha éppen erre viszi a dolga. Megisznak egy csésze mézzel, propolisszal dúsított kávét, s elmerengnek, hogy milyen pompás élet volt itt egykor. — Az újonnan földhözjutók építették ki ezt a tanyát, de sajnos, a központosítás megpecsételte a sorsukat — eleveníti fel az akkori időket a mezőőr. — Még a legutolsó tanítójukra is emlékszem. Siető Lajosra. Külföldön halt meg szegény, a kocsijában, úgy kellett hazahozatni. Szép lassan, fokozatosan halt ki a tanya, ma már csak ketten lakják. Házigazdánk, meg Szakos László családostul. Ők nagyban libáznak, most is vagy háromezer darabot nevelnek. S panaszkodnak. — Becsapott bennünket sajnos a hajdúböszörményi áfész, első osztályú árban sózta ránk a másodosztályú libát. Ráadásul a nemrég vett ötven mázsa tápról kiderült, hogy penészes, s bélgyulladást, tüdőpenészt kaptak tőle a libák. Örülünk, ha nullára kifutunk az évvel. A fiatal házaspár vagy tíz éve libázik, erre vették meg e portát is. Van nekik ugyan házuk bent Vasváriban is, de ott nem lehetne ennyi jószágot tartani. S nem fontolgathatnák komolyan azt a tervet, hogy ők bizony megvennék a legszívesebben az egész Kálvinházát. Tíz hektárról van szó, s ők üdülőparadicsomot varázsolnának az elvadult portákból. De erről még korai beszélni. Azt viszont megígérik, ha lesz valami a tervből, üzennek. S várnak szeretettel. Még szállást is adnak, ne kelljen a szabadban éjszakáznom. Nem úgy, mint most, ha itt akarnám álomra hajtani a fejem.---------------Tárca— A múlt század második felében és a századelőn írók sokasága vált népszerűvé az olvasók táborában. Jókai Mór, Mikszáth Kálmán. Tömörkény István, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor nevéhez — népszerűségük okán — olyan humoros történeteket, adomákat is költöttek, amelyek esetleg nem velük történtek meg. Dehát kit zavar ez? Gárdonyi Géza tanító korában sehogy sem tudott megtanítani egy falusi kislányt a számolás tudományára. A kislány mindig így számolt: egy, kettő, három, öt. A négyes számot nem tudta megjegyezni. — No, lelkem — szólt Gárdonyi —, majd otthon számold meg, hány lába van a macskátoknak. Másnap a kislány boldogan újságolta: — Megszámoltam ám, tanító úr, kérem! —No, szóval hány lába van a macskának? irodalom iránt érdeklődő, csinos menyecskénél. Az ebéd a végéhez közeledett, amikor a háziasszony helyet kérve a férfivendégei közé ült, és felkiáltott: Nevető elődeink A kislány szinte kipirult az örömtől: —Hát elöl is kettő, meg hátul is kettő! Kriza János unitárius püspök, költő, a népköltészet tudós ismerője és gyűjtője igen szellemes ember volt. Még fiatal korában egyszer ebédre volt hivatalos egy fiatal, az — Úgy érzem magam, mint Krisztus a keresztfán! — Elhiszem, asszonyom. Csak azt mondja meg, melyikünkkel lesz ma együtt a paradicsomban? — kérdi hirtelen a püspök. Riedl Frigyes irodalomtudósnak még fiatalabb korában panaszkodott az egyik író ismerőse, hogy úton-út- félen plagizálják. —Igaza van—felelte némi gúnnyal a hangjában RiedI— koldustól lopni szégyen! Jókai Mór szerette élvezni a népszerűséget, a közismertséget, még az utcán is. Ha valaki barátságosan rámosoly- gott, legott szóba elegyedett vele, s ily módon rengeteg új ismerősre tett szert. így történt egy idősebb férfivel is, akivel már jó ideje köszönő viszonyban állt. Egyszer sétáját megszakítva Jókai odalépett az idős férfihez, és megkérdezte, hogy hívják. — Kerékgyártó János vagyok Monoiról — mutatkozott be. — De ha meg nem sértem, kit tisztelhetek én az úrban? Nézőpont Elszegényedés Galambos Béla A 2 egyes emberek, a családok elszegényedése — bár nem lehet elégszer témája a médiáknak — már sajnálatosan közismert tény a magyar társadalomban. Most viszont az elszegényedésnek egy általánosabb ve- tületéröl szólnék, ami — miután a mezőgazdaságban zajlik — az egész megye tovább szegényedését jelenti. S bár közvetve és késleltetve, ám végül is éppúgy az itt élő embereken csattan, mint a családi kasszákat, zsebeket érintő, az „utcán szembe jövő" szegénység. Ez a jelenség pedig a mostani aratáshoz kapcsolódik, mivel a jövő évi vetőmagról van szó. Mint hírlik, vészesen lecsökkent a vetőmagtermő terület a megyében. Kalászos gabonákból alig jelentettek be az itteni üzemek a „vetőmag felügyelőségnek” szemlézendő árpa- és búzatáblákat. Olyanokat, amelyek a jövő évi, ellenőrzötten jó minőségű vetni valót ter- mik meg az idén. A korábbi évekhez képest azonban a többi kultúrában is hasonló a helyzet. Néhányban egyenesen katasztrofális a visz- szaesés. Például az itt igen nagy hagyományokra visz- szatekintő aprómag-ter- mesztésben az idén magfogásra bejelentett terület a tizenötödét sem éri el a megszokottnak. Ha az okait kutatjuk a jelenségnek, nem kell sokáig keresgélni: az üzemek igen nehéz anyagi helyzete, a földterületekkel kapcsolatos bizonytalanság, a „megmarad a szövetkezet, vagy felosztunk?" hangulat mind hozzájárult, hogy ne vállalják a vetőmagfogással, a fémzároltatással járó pluszmunkát és költségeket. Pedig a fémzárolt, tehát megbízható minőségű és termőképességű vetőmagvakra szüksége lesz a termelőknek. Az állam a nekik nyújtott művelési támogatását is ilyen magvak elvetéséhez köti. Ha idehaza nem termeljük meg a megye szükségletét,' azt vagy külföldről, de legalábbis kül- megyéből kell megvásárolni. Ez esetben pedig sok-sok pénzt adunk ki a drága vetőmagért ahelyett, hogy a megye termelői tennék zsebre e fontos termék előállításából származó extraprofitot. Végeláthatatlan sor a nyíregyházi IBUSZ pénztárai előtt Balázs Attila felvétele Kommentár_____________________ Elmaradt csetepaté Kovács Éva r iintetésre készülnek Egerben a cigányok, komolyan támadják majd őket a bőrfejűek. Súlyos összecsapásokra lehet számítani, a rendőrség teljes erővel készül és kivonul, nehéz hétvége elé néz Eger. Ilyen, s ehhez hasonló jellegű híradásokkal voltak tele múlt héten a lapok, néha már azt hihette az ember, Dobó István városában újabb komoly csatára készülődnek a felek, s a küzdelem minimum az utolsó katonáig tart majd. Különösen akkor kezdhetett el félni az ember fia, amikor azt olvashatta az újságokban, hogy Németországból hatalmas motorjaikon útnak indultak Eger felé az ottani legvadabb skinheadek, hogy az esetleges ütközetben magyar barátaiknak segítsenek. Mondom, már kezdtem félni, s titokban alig vártam, hogy azon a hétvégén túl legyünk. Aztán túllettünk rajta. s mint utóbb kiderült, teljesen felesleges volt a nagy felhajtás, a napokig tartó izgalom. A találkozó megtörtént, a tüntetés is véget ért, ráadásul minden különösebb incidens nélkül, a „súlyos összecsapásokból” szerencsére semmi nem lett. Örülök, hogy így esett. Csak azt nem tudom, mi értelme volt az előzetes riogatásnak, a naponta megjelenő híradásoknak, a pontos, napra kidolgozott vészprogramoknak. Néha már olyan érzése lehetett az embernek, a skinhead-cigány találkozó koreográfiáját nem saját kútfőjükből, egyéni ötletek nyomán maguk alakítják, hanem egyenesen az újságok lapjairól merítik a felek, s hogy a napirend összeállításában a szervezők helyett egyes újságok veszik át a főszerepet. Nem kell persze mindezekből vérmes következtetéseket levonni. A színdarabot úgyis az élet írja. A sajtó dolga, hogy megörökítse, közvetítse az eseményeket, informálja az embereket. Az olvasó tiszte pedig elolvasni, tudomásul venni, olykorolykor vitatni a papírra vetett tényeket.
