Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-10 / 159. szám

12 [ ß %i(et-Maf{iiarorszáp[ hétvégi mííéfáte 1993. július 10 Jegyzet Tanulnak a gyerekek Lázár István zt mondja G.: — Én nem tudom, hogy szerte az országban máshol miként megy a privatizáció. De mi­felénk ennek van egy eléggé általános képlete. Úgy is mondhatnám, hogy vezérfo­nala. — A korábbi vezetés — folytatja G. —, sietek hozzá­tenni, teljesen függetlenül at­tól, hogy ennek a korábbi vezetésnek milyen a politikai múltja, a jelene és az ambí­ciója, igyekszik hátráltatni a cég külső kézbe kerülését, legyen az bel- avagy külföldi kéz. Erre nem egy lehetőség van, az egyik legegyszerűbb azonban, hogy a céget hagy­ják fokozatosan lerongyolód­ni. Amire sokféle módszer létezik. Befagyasztom a pia­cot, miközben rendeléshi­ányra panaszkodom; bújta­tom a pénzt, és közben eladó­sodottat játszom; vészhíreket bocsátók szárnyra, mire a ja­va emberek, félvén a fenye­gető elbocsátástól, maguktól továbbállnak, és így tovább. — A taktika tehát sokféle, ám a stratégia kétféle lehet. Az első esetben a céget a vezető menedzsment azért hagyja tönkremenni, hogy azután, megmentőként, saját maga potom olcsón vásárol­hassa föl. Talán éppen abból a pénzből, amit sikerült el- dugdosni erre-arra. Ebben az estben a piaci kapcsolatok azonnal fölelevenednek, a cég iránti pénzügyi bizalom helyreáll, és netán még az önként távozott java munka­erő is visszagyűjthető. —A másik stratégia esetén — magyarázza tovább G. — a lerobbant üzemet a volt menedzsmentje végképp ma­gára hagyja. Tegyen velem az állam (más esetben az ön- kormányzat stb.), amit akar. Maguk ugyanis közben már kialakítottak egy párhuza­mos kapacitást, egy azonos vagy rokon profilú üzemet, amelyhez átvitték a megren­deléseket, a piaci és a banki kapcsolatokat, no meg per­sze a jobb munkaerőt. Ebben az esetben ugyanakkor, és ezt föltétien elismerően kell említeni, számottevően kor­szerűsítenek. Az odahagyott, régi üzemmel párhuzamos, már magántulajdonú új üzemben egy vagy több gene­rációval fiatalabb a beren­dezés, és így jobb, kelendőbb lesz a termék. — De hát ezek... de hát ezek az emberek, ez a te régi­új menedzsmented, még ha látod bizonyos erényüket is... ezek végeredményben rab­lók, gengszterek — háborog mindezt hallgatva H. — két­ségtelenül. Azok is. De azért csak lassan a testtel — feleli G. — Túlságosan fölösleges moralizálnunk. Nézd csak meg azokat a privatizá­ciókat, ahol a „megmentő” a nyugati tőke. Megmentő? Gyakran nem is lerobbant, hanem egészen jó állapotú, csak az átalakulás zűrzavara miatt megroggyant üze­mekhez is hozzájut. Netán éppen csak a privatizálás heveny divatja juttatja sze­rephez. Akad persze jó példa is. / Am gyakran a puszta piac­szerzés, a behatolás vagy az itteni, konkurens termelés felszámolása a cél. A gaz­dasági gyarmatosítás. Az it­teni versenytárs kikapcso­lása, amelyről mi nem is gondoltuk, hogy a Lajtán túl gondot okoz. Es azt tudod-e, hogy mennyi, odahaza már elavult, kidobásra érett nyu­gati termelőberendezés kerül most hozzánk átköltöztetés­re? Ide az is jó... — Végül is—zárja a fejte­getését G. —, ahol a külföldi tőkétől sem idegen némely gengsztermódszer alkalma­zása — gondoljunk csak ar­ra, ami Ozdon történt, ahol Petrenkó helyett azok a né­metek kapták a fő teret, akik azután romhalmazt hagytak maguk után! —, ott némi megbocsátással nézem a ha­zai, mi tagadás, nem éppen korrekt módszereket alkal­mazó menedzsmentjeinket. Próbálkoznak, cseperednek ők is. Tanulnak a gyerekek. Szakrális művészet Gyönyörű ötvöstárgyak, ezüst veretes kötésű evangé­liumok, arany és ezüst szer­tartásedények, pompás iko­nok sorakoznak az Iparmű­vészeti Múzeumban a Ma­gyarországi nemzetiségek szakrális művészete című ki­állításon. Képünkön egy tal­pas kereszt látható 1870-ből. Barokk a magyar népművészetben Széktámlák: 1781 Szentes, Csongrád megye és 1770 Győr-Moson- Sopron megye Budapest (MTI) — Barokk módon képekkel, szobrokkal, tárgyakkal zsúfolt kiállítás nyílt a Néprajzi Múzeumban. Abból az alkalomból, hogy a barokk stílus, ez a nagy, te­vékeny, történelmi, művészeti stílus, amely valamennyi euró­pai országban rangos emlé­keket hagyott, most kiemelten szerepel kontinensünk művé­szeti programjában. Lévén, hogy 1993-at a barokk éveként ünnepli Európa. Merőben szokatlan azon­ban, hogy egy népművészettel foglalkozó intézmény a „ma­gas” stílusok jegyeit keresse működési területén. Ezért az­tán a Barokk a magyar nép­művészetben című kiállítás ar­ra is választ keres, vajon be­szélhetünk-e barokk vonások­ról a mai népművészetünkben. A válasz azért is figyelemre méltó, mert e külsődleges szempont szerinti válogatás gazdagíthatja emlékeink mű­vészeti, történeti megítélését, s olyan tárgyakat is az érdek­lődés középpontjába állíthat, amelyeket eddig nem tartott számon a népművészet. — Barokk korszakot nehéz lenne fölállítani a népmű­vészet emlékanyagában — vé­li Szacsvay Éva, a kiállítás rendezője. — Ám barokk vo­násokat mutató emlékeink szép számmal vannak. Időben a 18. század elejétől a 19. század végéig születnek ilyen alkotások. Felmerül ezek kapcsán az a kérdés; meddig is terjed a nép­művészet? Klasszikus érte­lemben az ősi, az egyszerű, a felső rétegek által nem be­folyásolt, a paraszt emberek által készített tárgyak tartoz­nak ide. Ilyen értelmezés sze­rint azonban ezek és a „ma­gas” művészet között marad egy kör. Mégpedig az árusok­tól beszerzett, búcsújáró he­lyekről hazahozott szobrok, képek, a mesteremberek által készített céhládák, edények, okiratok, és egyéb barokk díszítésű szerszámok, hasz­nálati tárgyak. A parasztság művészei ugyanúgy végig­járták a fejlődés útját, mint az elit művészei. A céh-legé­nyek, mesterek pedig vándor­lásaik során közelről találkoz­tak az európai áramlatokkal. Megrendelésre, piacra dolgoz­tak, gyakran barokkos szel­lemben. Aki e tárgyakból vá­lasztott, vásárolt, saját ízlése, esztétikai értékítélete szerint tette azt, a barokkot választva. Céh- és kelengyeládákkal, tükrösökkel, dús faragású ka­rosszékekkel, festett, kazettás templommennyezetekkel, szí­nes, díszített kancsókkal, fi­gurás szerszámokkal, aranyo­zott Mária szobrokkal, gaz­dagon hímzett térítőkkel, ra­gyogó, festett üvegablakokkal zsúfolt a kiállítás. Igazi barokk módon rendezve. Köztudomású, hogy a ba­rokk szorosan kapcsolódik a katolikus egyház barokk-kori megújulásához, felvirágzásá­hoz. A felerősödő Mária-kul- tusz a templomi és a lakások- beli szentképeken, szobrokon, emléktárgyakon a népi vallá­sosság népszerű tárgyi emlékein jelenik meg, Csehországból és Ausztriából ter­jedtek el a festett üvegképek. Bú­csúbeli kegyké­pek, falusi házi­oltárok, útmenti keresztek, foga­dalmi szobrok so­rolhatók a kato­likus népművé­szet barokkos tár­gyai közé. De ott vannak a barokk vonások a kor protestáns templomaiban is, a festett meny- nyezetek kazet­táin, az úrasztali edények, térítők mintáiban is. Vagy a díszesen kötött Bibliák és énekes könyvek, a reformá­tus lelkészek által illusztrált anyakönyvek grafikáiban is. Barokkos oromzatok, hom­lokzatok, szoborfülkék, ablak­keretek, tornácok, tisztaszo­bák hirdetik, hogy a népi építészet a mintáit a hazai ba­rokk tempolomoktól, kasté­lyoktól, kúriáktól vette, az or­szág más-más vidékein megle­hetősen nagy különbségeket mutatva. Attól függően, hogy hol éltek a módosabb gazdák, kézművesek. Nyomot hagyott a barokk ízlés a lakásbelsőben is, a parasztházak berendezé­seiben, bútoraiban. Leginkább a faragott támlájú székek, fali­tükrök, tányérokkal megrakott tálasok formáiban. Külön fejezetet érdemel a nemzetközi barokk stílus­áramlatainak magyarországi meghonosádásában a céh­szervezetek közreműködése. A magyarországi céhrendszer újjászerveződése a 17-18. szá­zad fordulóján, a török meg­szállás megszűnése után, ép­pen a közép-európai barokk virágkorával esett egybe. Szá­zával alakultak a céhek a fal­vakban is. Tárgyi és írásos emlékeiken a kor uralkodó stílusáramlata szervesen keve­redik a helybeli népi motí­vumokkal. Tizenhat vidéki múzeum, tizenöt egyházi gyűjtemény és egyházközség, számos magángyűjtő kölcsö­nözte a parádés anyagot a Néprajzi Múzeumnak, illetve a rendezésben közreműködő nyírbátori Báthory István Mú­zeumnak. A június 20-áig Budapesten látható kiállítást ugyanis az év további részében Nyírbátor­ban tekintheti meg a közön­ség. Szószékkorona 1781, Merenye, Baranya megye Csák Gyula: SZITIOkllig / dősebb Zelenák Béla postatisztviselő hanyatt dőlve olvasott a fotelben. A szétnyitott újságlap egész fejét' eltakarta. Kis, kerek asztalán tea gőzölgőit mellette; a gőz játékosan ölel­kezett az ajándékba kapott holland szivar illatos füstjével. Ez a vacsora utáni teázás volt — úgyszólván — legked­vesebb élvezete. Apjától örök­lött szokás volt ez is, mint megannyi apró gesztus, ame­lyek mostanában kezdtek elő- tűnedezni. Csak ezeket örököl­te. Földjük is volt valaha, de nagyrésze elúszott még a má­sodik világháború előtt, a maradék a háborút követően. Szokások maradtak — és a posta. Apját is ott nyugdíjaz­ták. Felesége csipkét horgolt, a fiú pedig mellette kuporgott. Nem a horgolást figyelte, ha­nem anyja arcát leste. Néha, amikor összeakadt a szemük, riadtan, kérdőn figyelt rá, majd imára kulcsolt kezeit ál­iához emelte, és könyörgően suttogott: — Tessék már szólni, Mami! Anyja gyorsabban kezdte mozgatni a horgolótűt, s ami­kor megszólalt, rövidet, nehe­zet sóhajtott. — Béla. Kellene kétszáz forint a gyerekeknek. Be kell fizetni az érettségi bankettre... Hallod?! Figyelj rám, az isten áldjon meg! A férfi leeresztette az újsá­got, és szemüvege fölött nézett feleségére. — Mit mondtál, kérlek? — Adjál Zolinak pénzt az érettségi bankettre. — Ötszáz forint... — koty- tyantotta közbe a fiú. — Az előbb mintha mást hallottam volna — dörmögött az apa. — Egyébként mért kell ekkora lármát csapni? Azon­nal rohan vele? Hozd ide a kabátomat! A hosszú, sápadt képű fiú kiemelte a szekrényből a kabá­tot, és készségesen apjának nyújtotta. — Ötszáz forint — mormo­gott ismét a férfi, miközben előnyálazta tárcájából a pénzt.—Nagy bankettet csap­nak az urak. — Egyszer van az életben, papa — motyogta a fiú. — Na, persze, persze. — Is­mét az újságba temetkezett. A gyerek elvette a pénzt, de továbbra is ott állt a kabáttal, kissé előrehajolva, mint pró­bákon a szabó. Anyjára tekin­tett, és elvörösödve megszó­lalt: — És... kellene száz forint a fényképre... Apja bosszús képet vágott, de szó nélkül megint a tárcájá­ba kotort, és kivette a százast. — Meg... szmoking — nyög­te a fiú. Olyan halkan mondta, hogy apja nem értette, vagy úgy tett, mintha nem értené. —Leszel szíves a cipőmet— mondta, és a hamutartón he­verő szivarjáért nyúlt, de tévedésből a forró teába dugta az ujját, amit nekihevülten rá- zogatott a levegőben, s dühö­sen meredt a kölyökre, aki leplezetlenül elvigyorodott. Gyorsan magához tért azon­ban a fiú, visszaakasztotta a kabátot, azután apja elé tér­delt, és fűzni kezdte a cipőjét. Ez is minden este ismétlődő szertartás volt. Remegő újjak­kal bogozgatta a fűzőt, és aka­ratlan vigyora — sírhatnékra váltott. „Ezt elpasszolták... Hagyni kellett volna a fény­képészt, meg a bankettet, és a szmokinggal kezdeni. így most már aligha lesz belőle valami, márpedig akkor ő..." Anyja az ölébe hullajtottá mindkét kezét. — Mégis... Mi a vélemé­nyed, Béla? Csináltatni kel­lene a gyereknek egy szmo­kingot. Úgyis kell neki egy ru­ha. Már mindet kinőtte. Ejnye, tedd már le azt a nyomorult újságot! Az apa előbújt az újság mögül. Homlokára tolta sze­müvegét, és csámcsintgatva

Next

/
Oldalképek
Tartalom