Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-10 / 159. szám
1993. július 10. ßL ‘Kfíet-tMagyarország hétvégi melléklete Múzsák ha találkoznak Gál Éva Emese Jelenkor Kedvesem, itt már hullámzik a tér, és véletlen, hogy mi tart fenn, mi süllyeszt, malik a kő, de megüt a kenyér, mert egy az értéke erkölcsnek, bűnnek. Egy szörnyű korszak oszlik, mint a köd, a ködoszlással szétfoszlik a rend is,, s az ÍGÉRET nagy fátyolok mögött ijedten ölti arcára a semmit! A világ, mint óriás délibáb a saját ámítgatásait játssza, és mire elkápráztatja magát, kifut alóla a jövő világa, mert ami valódi itt: tévedés, önmeghatározáshoz is kevés! Jámbor István : Életfa-imMs Jelentem Önöknek, nekikezdtünk! Verebes István Kedves közönség! Gyakorta, amikor ott ülök a képernyő előtt, s mondjuk épp egy focimeccset közvetít a televízió, mondjuk épp válogatottunk készül egy vb-selejtezőt játszani, mindannyiszor elfog a szorongás. Az utóbbi években bármennyire is kudarcra ítélt — sajnos! — csapatunk, én azért minden esetben együttérzek az „első pillanat” súlyát cipelő játékosokkal. Igen, kérem, bizonyára Önök is tudják, hogy belekezdeni valami fontosba, rémes állapot!... Először érinteni a megszeretett másik kezét, mi több, elszánni magunkat az első csókra, bizony, merő félelem!... Aztán először kézbevenni egy pár napos gyereket, aki a miénk, ugyancsak sok gonddal terhes öröm. Először vállalni valami nagy kockázatot, kimondani egy hatalmasságnak egy igaz mondatot, közölni egy jóbaráttal, hogy amit tett, az nem erkölcsös, hogy hányaveti, pocsék munka, belevágni egy híd, egy lakóház, de akár egy fogaskerék pontos megtervezésébe, megszólalni egy közös vállalás startpillanatában, kedvet csinálni, eredményt ígérni az együttműködéshez, mindmind torokszorító helyzet. Sorolhatnám a jelentős és kevésbé jelentős „első pillanatok” megannyi furcsa ijedelmét, de minek is?!... A három évvel ezelőtti NAGY történelmi napokat, amikor végre választhattunk, amikor nekivágtunk egy merőben új időszámításnak, Önök bizonyára egyként figyelmező felelősséggel élték át, ám úgy gondolom, egy leginkább hétköznapi eset is, valakinek csupán bemutatkozni, arányosan ugyan sokkal kisebb, de mégis több esélytől komoly várakozás. Teli van az életünk „első pillanatok” megannyi lehetőségével. Ki menynyit vállal azok közül, ki mennyivel mer unos-untalan farkasszemet nézni, ki mennyi kihívásnak képes megfelelni, ahhoz képest rendezi létezését gyámoltalanná vagy óvatlanná, nyugalmassá, de érdektelenné, vagy kalandossá, de izgalmassá!... A múlt héten olvasópróbát tartottunk a Móricz Zsigmond Színházban. Önök által ismert és szeretett színészek ültek körül egy asztalt mostantól ideszerződött, Önök számára még újakkal. Ezen a délutánon tulajdonképpen elkezdődött a következő évadnak szentelt munka, átéltük tehát „az első pillanat” vészterhes és reményteli jelentőségét. Megtörtént a „kezdőrúgás”, az „első kézfogás”, az „újszülöttel való megbarátkozás”, az „első választás, az első választott- ság”, a „bemutatkozás”, hát persze, még csak egymás között, itt, benn, a színházban...! Az „első pillanat” attól az, ami, hogy egyformán utal mindig sikerre is, kudarcra is!... Ettől szép és nagyszerű, ettől nyomasztó és gyöt- relmes. Ám elkerülhetetjen!... Bízva abban, hogy Önök, KEDVES KÖZÖNSÉG, soksok „első pillanatot” kívánnak átélni majd lenn a nézőtéren minden este 7 órakor, s hogy, mint minden „első pillanattól”, a velünk átéltektől is jót remélnek, örömöt, élményt, szórakozást, nevetést és sírást, titkokat és fölismeréseket, szóval ezer és ezer olyat, amit egyszerre csak színházban remélhet az ember, jelentem Önöknek, hogy nekikezdtünk!... Augusztus 6-án Kisvárdán bemutatjuk a PIPPIN című zenés játékot. Hallgatólagos bizalmukkal indítsanak utunk- ra, amiképp Hamlet buzdítja játékra számára fontos színészeit, mondván nekik: „Menjetek, készüljetek!... A PIPPIN olvasópróbája már az elkészült díszletben Csutkái Csaba fotója Közbeszólás ____________ Nem érdem M. Magyar László H a most Bánk bán kilépne a halhatatlanságot jelentő Katona József-drá- mából, s körutat tenne megyénkben, szinte minden településen találkozna panaszkodó „Tiborcokkal”. Bármerre járjunk ugyanis a keleti végeken, előbb-utóbb minden beszélgetés a megélhetési gondok felsorolásához vezet. Rétköz, Bereg, Tiszahát, Nyírség. Csak a helyszín változik, azonban az ott élő emberek mindennapi problémája ugyanaz: nincs munkahely, alacsony a nyugdíj, drágák az alapvető élelmiszerek, magasak az energiaárak, az aszály tönkreteszi a termést, ha pedig mégis jól sikerül a zöldség vagy a gyümölcs, alacsonyak a fel- vásárlási árak. S mindezekhez a téritekhez kapcsolódik még a lakáscélú hitelek megemelt kamatának a fizetése is. Közel két és fél év telt el a törvény megszületése óta, az állampolgárok azonban még most sem tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy a képviselők döntése alapján magasabb törlesztőrészletet kell fizetniük havonta. Jól emlékezhetünk még a választási lehetőségekre. Aki készpénzzel tudott fizetni, annak elengedték tartozásának a felét, akinek pedig már akkor is jól meg kellett gondolnia a kiadásokat, az azóta sem lélegezhetett fel, fizeti a magasabb összeget — ha egyáltalán tudja fizetni. Az OTP elleni perek magas száma mutatja, hogy milyen sok család számára megerőltető ezeknek az ösz- szegeknek a kifizetése, ugyanakkor az államkasszába így befizetett pénzek ösz- szege nemigen lehet mentőöv a magyar gazdaság számára. Épp ezért meglepő, hogy egy népi kezdeményezés kapcsán az ország- gyűlés nemrégen úgy döntött, nem tűzi napirendre a megemelt kamat kérdését. Az állampolgár előtt érthetetlen, miért nem vállalták a honatyák a törvény újratárgyalásának felelősségét, miért nem merték ütköztetni az érveket és az ellenérveket. Hamarosan ismét választás vár hazánk lakóira. Úgy a lakosságnak, mint a képviselőknek, értékelni kell a múltat, irányt kell szabni a jövőnek. Várhatóan vállve- regetésekben és melldönge- tésekben sem lesz hiány, mindenki magyarázza majd a „bizonyítványát”, s valószínűleg lesznek olyanok, akik a hibákat elhallgatva az érdemeket helyezik előtérbe. Csak arról ne feledkezzenek el a honatyák, hogy a köz szolgálatát vállalva bármilyen eredményt is tudnak felmutatni, az nem érdem, hanem kötelesség! Céltalanul, munka nélkül F eszült izgalommal várják ezekben a napokban az egyetemekről, a főiskolákról a tájékoztatókat a felvételiző diákok. Sorsdöntő számukra, hogy milyen válaszokat tartalmaznak a levelek, hiszen életük további alakulásáról van szó. Kedvező értesítés esetén néhány évre megnyugodhatnak, mert nem kell munkahely után nézniük, egyelőre nem kell számolniuk a munkanélküliséggel. A szakmát tanuló fiatalok előtt már egyértelműbb a választás: vagy van munkahely, vagy nincs. Sajnos, gyakrabban ez utóbbi a válasz, hiszen az üzemek, a vállalkozók szívesebben vesznek fel tapasztalt szakembert, mint az iskolából most kikerülő kezdőt — már ha egyáltalán van felvétel. Különösen a kis településen élő ifjak vannak hátrányos helyzetben, hiszen lakóhelyükön semmilyen munkahelyet nem találnak, ahhoz meg nincs elegendő pénzük, hogy saját vállalkozásba kezdhessenek. Hogy is lenne elegendő pénzük, mikor a munka nélkül levő szülők már annak is örülnek, ha a családi pótlékból, a különböző szociális juttatásokból biztosítani tudják, úgy- ahogy, a család megélhetését. Megyénkben szinte valamennyi önkormányzat szeretne munkalehetőségeket teremteni, azonban csak kevés helyen érnek el eredményt ezen a területen. Előfordult már az is, hogy a régi vezetők ellen táplált harag akadályozta meg a munkahelyteremtést. A képviselők ugyanis úgy gondolkoztak, hogy nem adnak munkahelyteremtésre területet a faluban annak a kft.-nek, amelynek az egyik vezetője egykoron a helyi állami gazdaság igazgatója volt. Az önkormányzat így nemcsak munkahelyektől és bevételektől esett el, de nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az ott élő fiatal felkerekedjen, s máshol keresse boldogulását. Bár valamennyien reménykedünk abban, hogy néhány éven belül javul a helyzet a munkahelyek számát illetően, a szociológusok szerint azonban ezzel a problémával tartósan együtt kell élnünk még jó ideig. A kérdés csak az, hogy fiataljaink hogyan fogadják ezt a létbizonytalanságot, menynyire felkészültek a folytonos változtatásokra, az örökös megújulásra annak érdekében, hogy alkalmazkodni tudjanak a társadalmi igényekhez, a piaci viszonyokhoz. Mennyire erősek ahhoz, hogy az ideiglenes tétlenség, céltalanság láttán ne az ön- gyilkosság, a bűnözés útjára lépjenek? Kodály Zoltán egyik gondolata szerint a zenei nevelést már a születés előtt kilenc hónappal el kell kezdeni. Vajon az alkalmazkodás képességére való nevelést mikor kezdjük el gyermekeinknél?
