Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-05 / 129. szám
1993. június 5. Ä %de.t-Magyarország hétvégi meíCékfcttP1 1 5 Barangolás : '5?V. - V.. lí-' ' XKMti A SZERZŐ FELVÉTELE Balogh Géza F ogtak-e már önök dobbal verebet? Hát dongót ko- lomppal? Aligha. Pedig higgyék el, nem is olyan ördöngös dolog mindez. Csupán el kell menni Zsírostanyára, s be kell kopogni Ignácz Sándorékhoz. Az se nagy baj, ha az ember nincsen otthon, az is elég, ha a felesége nyit ajtót. Atkísér majd bennünket a kiskertbe, s megállunk a kútnál. Annál nem tanácsos tovább menni, mert tíz méterrel odébb sorakoznak a kasok, zümmögnek a méhek. Ha netán azt mondjuk, hogy kaptárak, az asszonyka kiigazít. Nem kaptárak azok, dehogy kaptárak... Kasok. Méghozzá igazi, gyékényből font kasok. Lejárhatnánk mindkét lábunkat, hogy másutt azokhoz foghatót lássunk, itt van belőlük vagy tizenhárom. Ennél többet legfeljebb csak Farkas Jóska láthatott, ám ő nem evilági ember. Szálkái múzeumigazgatóként ő talán még álmában is a híres Rétoldal úttalan útjait rótta, de hát mi nem vagyunk múzeumalapítók. Mi csak egyszerű újságírók, újságolvasók vagyunk. Tátjuk hát a szánkat e többszáz éves hagyományt őrző gyékénykasok láttán, s hallgatjuk Ignácz Sándomét. — A férjem volt a dongók nagy bolondja, de aztán, hogy én gyesre jöttem, átvettem a gondozásukat. A hiedelemmel ellentétben nem is a mézért tartjuk őket, hanem a kirepülő családokért. Van olyan kas, amelyik évente háromszor is kienged családot. Mi aztán befogjuk, s eladjuk őket. Kirepülnek, itt keringenek az udvar felett, én meg ilyenkor veszem a ko- lompot, s megrázom. — És ilyenkor mi történik? — Leszállnak a hozzám legközelebb eső fára. Mi meg megyünk, s begyűjtjük őket. Egy családot három ezer forintért is el lehet adni. — Megrázná most nekem ezt a kolompot? — Éppenséggel megrázhatom, de legfeljebb a gátoldalon kaszáló emberem kapná fel a fejét. Most ugyanis nincs kirepülő család. Ami tulajdonképpen nem is olyan nagy baj. Mert aki keveredett már összetűzésbe felbőszült rajjal, az tudja, jobb nem háborgatni őket. Jobb, ha visszaballag a kiskapuba, s hallgatja Ignácz Sándomét. S nézelődik. Még akkor is, ha itt, az Ecsedi-láp kellős közepén aztán igazán nincs sok látnivaló. Már persze annak, aki hófödte bércekhez, öreg, avas erdőkhöz szokott. Itt sem bérc, sem fa. Csak nagy, vibráló síkság, meg fent, a magasban néhány lomhán köröző ölyű. S mi emberek vagy nyolcvanan a tanyán. Félúton Nagyecsed és Tyúkod között. Ignácznét is onnan, Tyúkodról hozták ide férjül, jó tíz esztendejébe került,, míg megszokta ezt a nagy csendet. Amíg iskoláskorúvá nem cseperedtek a lánykák, nem is hiányzott neki a nyüzsgés. Ám ahogy bekerültek mindhárman Tyúkodra. a tanyai kollégiumba...! — Nem kívánom én ezt egyetlen haragosomnak sem. Gondolja meg, hét évesen kénytelen elszakadni szülejétől a gyermek. A szívem akart meghasadni nyolc éven át minden hétfőn, amikor menniük kellett. De nincs tovább! A két nagy lány most végzi a nyolcadikat, ők továbbtanulnak, de a kicsit hozom haza. Reggel majd viszem, este meg hozom. — Milyen messze van innen Tyúkod? — Én még nem mértem. De vagy tíz kilométerre. — Naponta húsz kilométert elautókázni...! — Autó..., hová gondol maga? Tudja mennyi nekünk a havi jövedelmünk? Tizen- hétezer-négyszáz forint. Családi pótlékkal együtt. Biciklivel uram, biciklivel hordom majd a kicsi lányomat! Zsíros-tanya három utcából áll, természetesen egyik sincs lekövezve. Most május végét írjuk, s rettenetes a szárazság. Vagy három hónapja, az esős koratavaszon azonban végigment rajtuk egy nehéz traktor, tengelyig süllyedt a sárba. Mára az árok megkeményedett, legfeljebb tankkal lehet bemenni a házakhoz. A kertekben is kínlódik a tengeri, a forgó, a mák. A dudva azonban virul. Kézzel nem is igen lehet versenyre kelni vele, legjobb az ekekapa. Ignáczék szomszédságában is küszködik egy ló a kemény földdel, Sinkó Lajos, meg a fia üzent hadat a paréj- nak, a labodának. A hajnalon volt egy kis eső, igyekeznek hát. míg puha az a néhány centis felső réteg. Az idősebbik Sinkó, Lajos vezeti a lovat, Csaba, a fia pedig markolja az ekekapát. Én meg ballagok utánuk. így is érdemes azonban jegyzetelni. Pláne, hogy kiderül. Sinkó Lajos a messzi Kiskunlac- házáról keveredett ide. — Fent dolgozott az asz- szony Pesten..., összejöttünk. Aztán hazaköltöztünk az ő szülőtanyájára. Felneveltünk négy gyermeket, s most itt állunk megfürödve. Egyiknek sincsen munkája. Az ekekapát kezelő Csabának kőműves a szakmája. Szálkán végzett, s egy ideig dolgozhatott a tyukodi polgármesteri hivatalban, aztán megszűnt az állás. így járt mindkét bátyja... S így, minden hadrafogható férfi, meg asszony a tanyán. — Itt senkinek sincs munkahelye — lassítja meg a fiú Sanyi lovuk lépteit. — Mindenki úgy boldogul, ahogy tud. . Ma a boldogulás-egyik lehetősége a ló. Állunk a dar- vadozó tengerisorok között, s a két Sinkó sorolja a lótartó gazdákat. Kosa Jőzseféknél van hat, náluk egy, Tóth Jőzseféknél szintén. Szabó Mátyásnál kettő... — Nem most kellett volna maguknak jönni, hanem tizenöt, húsz éve — legyint a kétlovas gazda, Szabó Mátyás.— Amikor még meg volt az iskolánk, amikor még nem vágytak el innen a fiatalok. A lassan hetven esztendős Szabó Mátyás kint áll a háza előtt, s nézi, boldogul-e a veje a lóval. A családnak van egy kis földje itt, a tanyán, s mit is csinálhatna a vő, mint ekekapázik. Most a reggel érkeztek Mátészalkáról, ahová akkor költöztek, amikor látták, hogy keserves élet vár az itt maradóra. Zsírostanya egy tökéletes négyszög lenne, ha az északi oldalán is lennének házak. Az idegen nem is érti, mir képp hagyhatták üresen az itteni telkeket, hiszen ott megy el az Ecsedet Tyúkoddal összekötő kőút. — Az az út a hetvenes, évek elején épült — mondja Szabó Mátyás. — A tanya viszont közvetlenül a háború után.-— Húsz éve nem is épült Zsíroson új lakás? — Ahogy mondja. Np de ne itt, az utcán beszélgessünk, menjünk már beljebb! Egy hatalmas, ereje teljében lévő eperfa alatt lóca, meg asztal, oda telepszünk. Előtte azonban Szabó Mátyás egy tiszta, pestizsákot terít a lócára, s vastag, veres bort hoz a pincéből. Önt ujjnyit, s a lakodalmukra terelődik a szó. —: Negyvenhat január 19- én nősültem. Tyúkodról fogadtunk fel egy tizennégy tagú fúvósbandát. Tán még a láp túlsó, ma Romániában lévő oldalán is hallották a mi nagy vigasságunkat. Menyasszonytánckor hajigálta minden vendég a nagy, széles bankókat. — Akkor maguk nem kezdték rosszul az életet.--— Egy zsákba gyűjtöttem össze a pénzt, s bebicikliztem vele Tyúkodra. Azt kérdi tőlem a boltos, a vén Őri Elek: Oszt mit akarsz evvel a rengeteg millpengővel fiam? Végül tudja mit kaptam azért a zsáknyi pénzért? Két gombolyag cérnát. Egy fehéret, meg egy feketét. A szép, szabályos Zsíros a negyvenötös földosztáskor alakult ki, az addig zsellérsorban élőknek alakították ki a házhelyeket. Pillanatokon belül felépült a szabályos falucska. Hamarosan egy új iskolát is építettek, ahol vagy tizenöt éve szűnt meg az oktatás. Az iskolát nemrég bontották le, s azóta sem tud napirendre térni fölötte a tanya népe. Hírlik, hogy a tyukodi önkormányzat negyvenezer forintért adta el a makkegészséges épületet egy csengeri vállalkozónak, holott az az épület nem is a tyukodiaké volt. Csúszópénzekről, meg effélékről beszélnek, ám biztosat nem tud senki. De honnan is tudnának? Ritkán nyitja órájuk valaki az ajtót. — Mi még valahogy meglennénk — mondja Szabó Mátyás, aki 1970-ben önálló életet kezdett. Fuvaros lett, többek között ő hordta az árut a tanyasi boltba, meg persze a gyermekeket be, a faluba. — De mi leszj há mi elmegyünk a régi temetőnkkel...? A kis tanyasi temető kint van a kertek alatt, bodzabokrok. meg búzakalászok övezik. Ma már csak tizennégy kereszt, meg alig valamivel több sírhant az egész temető. Olvasom a ne- < veket. Tóth József, Tóth Jó- zsefné, Szabó Miklós, Szabó Miklósné, Vadász Sándor, Vadász Sándomé... Az évszámokat már megette az idő. A halottak meg eggyé váltak a vastag, lápi földdel. Eggyé avval a földdel, amelyből vétettek.
