Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-29 / 149. szám
1993. június 29., kedd Kelet-Magyarorszäg 3 Miniszter volt, elnök lesz Siklós Csaba nem érez lelkiválságot, ápolja megyénkben kapcsolatait Stevanyik András □ Hosszú ideig állt a nyilvánosság előterében. Tevékenységéről, utazásairól, elképzeléseiről sokat tudott az ország. Ma annál kevesebbet. Jelenleg mivel foglalkozik, illetve milyen tervek foglalkoztatják? Siklós Csaba: — Közel 3 esztendőt, igen mozgalmas 3 esztendőt töltöttem el egy olyan terület vezetőjeként, ahol a műszaki lemaradás, a pénztelenség számtalan gondot, s nem utolsósorban jogos elmarasztalást okozott. Természetes, hogy ilyen területen szinte magánélet nélkül él az ember—így most a közvetlen reflektorfényből kikerülve ismét élhetem a korábbi hétköznapi ritmusomat. Utazhatok villamossal és busszal, vásárolhatok a piacon, s mindenekelőtt dolgozom, mint képviselő. A parlament költségvetési bizottságának alelnökévé választottak az MDF részéről, majd pedig a gazdasági életben is dolgozni kívánok. A tervem — röviden fogalmazva — dolgozni, minél többet és azt minél jobban tenni. □ Közismert, hogy az An- tall-kormány tagjai a közösen vállalt ügy érdekében bármikor hajlandónak mutatkoztak a lemondásra. Mégis, nem érte váratlanul ez a döntés? — Igen, de pontosabb úgy fogalmazni, hogy a kormány tagjai mindenkor kifejezésre juttatták, ha a miniszterelnök úgy ítéli meg, hogy politikájának következetes érvényesítése személycseréket indokolna, azt természetesnek tartják és tudomásul veszik. A változás ténye természetesen váratlanul ért, de nem jelentett számomra lelki válságot, még akkor sem, hogy tudom, az infrastruktúra terén a következő időszakban mind több látványos sikert fogunk felmutatni, ami meggyőzi a közvéleményt a területen folyó komoly és felelősségteljes munkáról, amely köszönhető a tárca területén dolgozók áldozatos tevékenységének. □ Hogy értékeli közel 3 éves miniszteri működését. Mi az, amit sikernek, s mi, amit kudarcnak minősít? — Igen, szerencsésnek mondhatom magam, hiszen munkatársaimmal együtt megalapozhattuk a magyar társadalom és gazdaság számára nélkülözhetetlen infrastruktúrafejlesztést. Csak kiragadva néhány jelentősebb munkát: elkészültek az ágazati törvények, szabályozások — mindenekelőtt a koncessziós pályázatok jogi feltételeinek vonatkozásában. Több mint 500 millió dollár hitelt vettünk fel fejlesztésekhez, több mint 100 milliárd forint értékű koncessziós pályázatot írtunk ki (csak példaként: autópályák, hidak, vasútvillamosítás, távközlés, légikikötő fejlesztése stb.). Újjászerveztük, s hatékonyabbá tettük a nagy országos szervezeteket, mint a közút, a Volán, a MÁV vagy Vízügy területén. — Természetes, hogy értek csalódások is, amelyek közül kiemelném a vesztesek magatartását egy-egy különösen nagy jelentőségű tender után, vagy a türelmetlenséget, a lehetőségeket teljesen figyelmen kívül hagyó magatartást a fejlesztési kérdésekben. Különösen nehezen éltem meg a költségvetési tárgyalásokat, ahol újra és újra háttérbe szorult az infrastruktúra ügye — sok, egyébként szintén fontos terület támogatása — mögé gyakorta olyanok által, akik később a pénz hiányát kérték számon, illetve azt sem: csak a fejlesztések hiányát. □ Mi az, amit visszatekintve, teljesen másképp csinálna? — A kérdés költői, hisz nincs értelme, mert lehetőség sincs újra élni korábbi döntési helyzeteket. De mégis, talán többször, ha nem is mindennap, de jobban kellett volna hangsúlyozni, milyen örökséget kaptunk, másrészt milyen gazdasági és társadalmi válság következett be abban az országban, ahová kereskedelmünk több, mint 70 százaléka irányult. □ Milyen kapcsolatok, szálak maradtak meg a korábban Ön által irányított minisztériummal? — A parlamenti munka, a költségvetési bizottságban való tevékenységben szinte megköveteli, hogy kapcsolatban legyünk — ami annál is köny- nyebb, hiszen több kollégával nem három, hanem sokkal több éves szakmai, emberi kapcsolatom volt, s továbbra is a közlekedésért dolgozva, marad is. □ A közelmúlt hírei között szerepelt az a találgatás, miszerint az újjászerveződő Magyar Államvasutak élére kerül, illetve kerülhet. Igaz ez az információ? — Igen, az 1993. július 1- ével részvénytársasággá átalakult MÁV Igazgatótanácsának elnöke leszek. Örülök a feladatnak, mert vasutas vagyok, s mert a vasút jelentőségét ismét egyre többen ismerik fel, illetve el. De a feladat igen nehéz — a térség gazdasági összeomlása az áruszállítást drasztikusan visszavetette, a növekvő személyautó-állomány az utasszámot csökkenti évről évre. A műszaki állapot, a pályák, a járművek rengeteg kívánni valót hagynak maguk után, s a szervezet korszerűsítése — ésszerűsítése sem fejeződött még be. □ Minisztersége idején több alkalommal megfordult Sza- bolcs-Szatmár-Bereg megyében. Milyen élmények, emlékek, tapasztalatok maradtak meg Önben? — Igen, sokszor jártam a megyében, hiszen családomon keresztül odavalósinak éreztem mindig is magam. Az ilyen szűkös lehetőségek mellett is a megye a tárca területén kiemelt figyelmet kapott. Ez a tény, s igaz még akkor is, ha sokan ezt kevésnek érzik. Aki nyitott szemmel jár és az ország más részeit is ismeri, tapasztalja a meginduló változásokat. De én elfogult vagyok, mert szeretem a tájat, kötődöm és tisztelem az ott élő, küzdelmes sorsú embereket. ___________Tárca. A z idén Szent-Iván éjszakáján Szatmárban, Szatmárnémeti körzetében dörgés nélküli fényes villámok vilióztak a csillagos égbolton. Csodálatosan fényes éjszaka volt. Az idilli csendet néha-néha megtörte egy Trabant prüsz- kölése, hörgése. Nem tudni, hogy a nyári napforduló varázsának motorzúgással való meggyalázása elleni tiltakozásul, vagy azért, mert hű akart magához maradni a pihenés jogáért vívott harcában, nem volt hajlandó működni. Néha, ha kellő lendülettel betolták, azért csak- csak elindult, egyesben, kettesben, egy rövid ideig hármasban 3-400 métert elment, majd leállt pihenni, gondolta, ebből ennyi elég. Az ötödik leállását már gyanús égett bakelitszag kísérte, és az utazótársaság is észrevette, hogy be van húzva a kézifék. A kocsi vezetője szabadkozott, hogy már hónapok óta nem vezetett, amíg az autó a javítóban volt, és egyébként sem Cserbakőy Levente Útikaland szokta a kéziféket használni. Mindenesetre már későnek tűnt elindulni a megyeszékhelyre, így a szomszéd községben megszálltak. Másnap hajnalban a Trabant természetesen nem indult, de a koránkelő szomszédok segítségével, rábírták a működésre, és csodálatos módon ment is két községen keresztül, ám a harmadiknak a határában leállt égett gumiszag kíséretében, mintha az ékszíj égne. Ilyenkor nincs más, mint előre, tehát a benzincsapot a II. fokozatra, indítás és gyerünk. És a Trabant ment, de a kipufogójából nagyon hangosan durrantott valami véleményt a szerelő felé. A motor a baktai erdő elejéig pontosan és megbízhatóan működött. Ott leállt. Tologatás, indítgatás után egy rövid tankvizsgálat után kiderült, az bizony olyan üres, hogy szinte porzik. A legközelebbi benzinkút 10 valahány kilométerre van. A sok leállt segítőkész autós mind sajnálattal mondja, hogy ő bizony tartalékba soha nem hord magával benzint. De ma Szent-Iván napja van, amikor minden megtörténhet, így azon sem kell csodálkozni, hogy egy Wartburg odakanyarodik, átad egy benzineskannát, benne a megfelelő keverékkel. A kannát a baktai benzinkutas adta kölcsön, tehát hozzá kell majd elvinni. A Wartburgos egy köszönettel és egy kézfogással beéri, meg egy ígérettel, hogy legközelebb ők is segítenek a bajbajutottakon. A Trabant utasai visszaviszik a benzinkúthoz a kannát, kifizetik az üzemanyagot és boldogok, mert látják a benzinkutason is, örül, hogy segíthetett. Es ez az öröm látszik is rajta, és az a tudat, hogy újabb barátokat szerzett. 77» bben az útikalandban Hj sok embernek visszatért a segítőkészségbe vetett hite, és ez volt a legnagyobb nyereség. Néz Tükörkép hazánkról Páll Géza 77' z már több mint mű- JLj helyvakság, ez egyes politikusok nagyzási mániája, netán ábrándkergetése, — hallja az ember a sarko- sabb véleményt arról a képviselői javaslatról, amely azt szorgalmazza, hozzanak létre egy intézményt a külföldnek szánt propaganda irányítására. Éz csaknem 200 millióval terhelné az amúgyis küszködő költség- vetést. Az új intézmény pártolói még a Trianont megelőző időszakot is felemlegetik, mondván, ha a nemzetközi közvélemény, a nagyhatalmak vezető tényezői a valós történelmi és etnikai helyzetet ismerhették volna, talán nem járulnak hozzá olyan könnyen a számunkra fájdalmas döntésekhez. De térjünk inkább vissza a mába. Ma azért más a helyzet. Közhely, de igaz, hogy az információáramlás nem ismer országhatárokat. Nincs a világnak olyan pontja, ahol ne lennének jelen az egyes országok elektronikus szemei, fülei, a televízió, a rádió, az újságok tudósítói, akiknek az a feladatuk, hogy minél valósabb, hitelesebb helyzetképet adjanak a házigazda országról, így hazánkról is. De a turisták százezrei, a különböző rendezvények részvevői se csukott szemmel jár- nak-kelnek az országban. Elsősorban e sok ezer, vagy inkább sok millió mozaikból áll össze a külföld Magyar- országképe, nem pedig a külföldre irányuló újságok, tévéadások, propagandakiadványok forrásaiból. Nem állítanám, hogy nincs szükség egy mainál árnyaltabb, a hazai valóságot jobban tükröző nemzetpropagandára, s ezúttal nemcsak a csikós-gulyás hamisromantika száműzésére gondolok, hanem sok másra is. Mégis azzal a véleménynyel értek egyet, amely azt mondja, egy országnak a legjobb propaganda az, ha ott jól élnek az emberek, az arcukról is le lehet olvasni. Ezért nemcsak a sok millió forintot sajnálnám, ha mégis megszavaznák az új intézménynek, hanem az alapállást is, amely nem előre, inkább zsákutcába vihet. Még ha a szándék nemes is. Az ÉRÁK Széchényi utcai átképző központjában a napokban szerelték fel a harmadik számítástechnikai szaktantermet. A17 géppel megnövekedett géppark lehetővé teszi a igény szerint kihelyezett tanfolyamok szervezését is Szekeres Tibor felvétele jj Kommentár Kiművelt emberfőket Kállai János A közelmúltban hangzott el a Művelődési és Közoktatási Minisztérium nem túl régen kinevezett első emberének a szájából az az örvendetes tartalmú mondat, mely szerint a magyar felsőoktatás a jövőjét illetően stratégiai ágazatnak tekintendő, s eszerint kezelendő. Hát, ami azt illeti, rá is fér főiskoláink, egyetemeink többségére a megkülönböztetett odafigyelés. Mi több: a hathatós anyagi támogatás az épületellátottságtól a hallgatói létszámok növeléséig, vagy mondjuk az oktatói fizetések markáns emelésétől az eszközefelsze- reltség, a könyvtárfejlesztés pénzbeli segítéséig. Köztudott, hogy hazánkban a főiskolai és egyetemi diplomával rendelkezők aránya — az európai mutatókhoz viszonyítva—meglehetősen szerény. A különböző statisztikákban mögöttünk már alig egy-két ország kullog. De remélhetően az szintén ismert dolog, hogy az utóbbi időben csaknem mindegyik felsőoktatási intézményünk növelte a keretszámát, új szakokat szervezett, egyszerűsítette a felvételi rendjét, könnyítve a diákok bejutását a középiskolai eredmények figyelembevételével. Vitathatatlan: ezek jó tendenciák. Az ágazat stratégiája pedig nyilvánvalóan nem lehet más, mint erősíteni, felkarolni az elkezdődött folyamatokat. Bizony jó mélyen bele kell nyúlni az állam nagy (?) pénztárcájába, ha a jelenlegi, évenként száztízezer körüli hallgatói látszámról a százharmincezresre akarunk lépni, ami már kétségtelenül jobb pozíciót jelentene a rangsorban. A mennyiségi növekedésnek egyenes vonzataként azonnal következik: több diákhoz, több és sokkal jobban megfizetett professzori-oktatói gárda szükségeltetik. De többre és korszerűbbre van szükség épületekben, bútorzatban, technikai eszközökben, és még sok mindenben. És vélhetően ezt nem valamiféle átszervezési-racionalizálási manőverrel gondolják megoldhatónak az illetékesek. Ez önmagában mint stratégia aligha lenne „nyerő”. ' • ; .....’ • • P Hat év után július 26.-szeptember 24. között kerül sor a tiszalöki vízlépcső hajózsilipjének nagyjavítására. Ez alatt az idő alatt teljes hajózárlat lesz a tiszalöki és a kiskörei vízlépcsőnél, így a Tisza-túra résztvevői is a parton juthatnak át. Jelenleg a zsilip alvízi várótermében kotróhajó dolgozik, az iszapot távolítja el i Elek Emil felvétele ■ÉiÉSÉIi s H HÁTTÉR ■■■■■■■■■
