Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-17 / 139. szám

Kelet-Magyarország 5 Sztrájk bombariadóval fűszerezve A cipőgyár dolgozóinak sorsa még ma is bizonytalan, és hasztalan követelik a fizetést 1993. június 17., csütörtök HAZAI HOL-MI Nyírbátor (KM - K. É.) — Alig egy hónapja annak, hogy lapunkban is megír­tuk: a nyírbátori Skorpió Ci­pőgyár sorsa túlzás nélkül is tragikusnak nevezhető. A közel 800 dolgozó hónapok óta nem kapta meg a mun­kájáért járó fizetést, s fölöt­tük régi és új tulajdonosuk között dúl a vita. A Pécsi Bőrgyár, illetve a Fekete Bőr Kft. jogi bonyodalmakba ke­veredett, a Fekete Bőr pedig sem a gyárért, sem pedig a dolgozóknak a munkáért nem fizetett. Időközben kiderült, 800 millió forintos tartozást gyűj­tött össze, így az illetékes ha­tóságok a felszámolásról ren­delkeztek. Levélben írták meg Mindezek következtében a felszámolás idejére maga a felszámoló, az ezzel megbízott Kvantum Bank lett a bátoriak új gazdája. Igaz, a lényegen ez sem sokat változtatott, hiszen nemcsak az új gazdát, hanem a fizetésüket is hiába várják a cipőgyáriak. Az elmúlt hét közepén két­ségbeesett hangú levelet kül­dött a kollektíva Varsányi Ist­vánnak, a felszámolónak. Ar­ról értesítették benne, hogy az ígéretek ellenére mindössze áprilisi bérük előlegét, fejen­ként 5-5 ezer forintot vehettek fel eddig, beszüntetik a mun­kát, magyarán sztrájkolnak. Ha nincs pénz, nem ülnek le a szalagok mellé. Levelük nem hatott, a fel­számoló visszaüzent, nem ért egyet a sztrájkkal, s utasította Pápainé Siket Máriát, fizessen a dolgozóknak munkabért. Je­lezte azt is, aki nem veszi fel a munkát, annak a rendkívüli felmondás minden negatív kö­vetkezményét fel kell vállal­nia. A válaszlevélben egyetlen szó sem esett arról, ugyan mi­ből is fizetne Pápainé, amikor hónapok óta üres a kassza. A felszámoló a gyáriak szerint azt is figyelmen kívül hagyta, hogy tekintettel a kialakult helyzetre, bármilyen összegű járandóság, a termékekért fi­zetett pénz nem Nyírbátorba, hanem éppen az ő kezeihez ér­kezik. Dr. Varga István, a gyár jo­gásza hónapok óta él ebben a zűrzavarban. Minden erejével megpróbál segíteni, de úgy látszik, ebben a játszmában a kicsiknek nem osztanak lapot. — Varsányi István közölte velünk, mindenkinek felmond, aki nem dolgozik. Úgy látszik, teljesen megfeledkezett arról, hogy a felmondás után az érvényben lévő törvények sze­rint két hét időtartamra kötele­ző felmenteni a dolgozót a munka alól. Hogyan várható el, hogy valaki ez alatt is dol­gozzon? A levél tragikus hangvétele egyáltalán nem volt túlzott, nagyon is a való­ságot tükrözte. A dolgozók hónapok óta termelnek, hiszen megértették, hogy csak úgy várhatnak pénzt, ha teljesítik a rendeléseket. Megtették tehát, ami tőlük tellett. Most má­sokon lenne a teljesítés sora. Nyolcszáz felmondólevél — Hónapok óta hitegetnek, bolondnak néznek bennünket, most arra készülünk, hogy a dolgozókkal közösen,, egysé­gesen bepereljük az AVU-t, a Pécsi Bőrgyárat, mint tulajdo­nost, a Kvantum Bankot, mint felszámolót, s a Fekete Bőr Kft.-t, az elmaradt munkabé­rek, s az abból következő vala­mennyi kárunk miatt. A „bölcs bíróság,, majd csak talál közü­lük egyet, akit ügyünkben el­marasztalhat. A dolgozók a múlt hét pén­teken sztrájkba léptek, de a sztrájk kezdetétől számított alig egy óra múlva bombaria­dó változtatta meg az eredeti tervet. Szemtanúk állítása sze­rint a hír hallatán óriási pánik keletkezett, a cipőgyáriak ré­mülten hagyták el a csarnoko­kat. A sztrájk azóta is tart, hét­főn senki nem dolgozott. A megrendelők — közöttük a legnagyobbak, az olaszok és amerikaiak — egyelőre vár­nak, de türelmük nekik is fogytán. Június 14-én megér­kezett Nyírbátorba Varsányi István. Sajnos, nem sok jót tu­dott mondani. — Bármilyen szomorú, a nyírbátoriak nem térnek el a sztrájktól, teljesítményük messze elmarad a tervezettől. Ugyanakkor a tulajdonos Pé­csi Bőrgyár még nem talált új tulajdonost. Sajnos, ha az em­berek nem dolgoznak, nem tu­dunk fizetni. — Épp azért nem dolgoz­nak, mert hónapok óta nem kapnak fizetést... — Ördögi kör, nem tudok mit mondani. Annyi bizonyos, a mai nappal mindenki meg­kapja a felmondásról szóló ha­tározatot. A sztrájkbizottság­gal és a megyei munkaügyi központtal egyeztetve úgy döntöttünk, kétféle indoklás­sal mondunk fel a dolgozók­nak. Egyik, amikor „kénysze­rítő körülmények miatt” kö­zös megegyezéssel veszünk búcsút tőlük, ami azt jelenti, hogy a munkaerőszolgálati irodákban már holnaptól re­gisztrálhatják magukat. A me­gyei munkaügyi központ ve­zetője azt ígérte, tekintettel a kialakult helyzetre, a nyírbáto­riak ügyét kiemelten kezelik, így két héten belül már előle­get vagy segélyt kaphatnak. Ilyen módon azoknak mon­dunk fel, akik ezt kérik. Másik változat a rendes felmondás lehetősége, amikor a dolgozó igényt tart a felmondási időre, az ezzel járó végkielégítésre is. Közöltem az érdekeltekkel, ez esetben nem tudunk fizetni. Az utóbbi variációt választók számára július 10-én kezdődik a szokásos munkaügyi proce­dúra. Eladják az árukészletet A felszámoló ás a sztrájkbi­zottság megállapodott abban, hogy a dolgozók képviselői­nek bevonásával soron kívül értékesítik a gyárban található, a Fekete Bőr tulajdonát képe­ző kész, félkész termékeket, hogy az abból befolyó pénzt a dolgozók munkabérére fordít­hassák. Reggel nyolctól dél­után háromig minden nap női szandálokat, sport- és zárt ci­pőket, férfi sport- és futballci- pőket lehet a gyár csarnokában igen kedvező áron venni. A hogyan tovább?-ra ma még nehéz választ adni. A Skorpió cipőgyárat változat­lanul árulják a pécsiek, akik szerint ezidőben négy vevő is felsejlik a láthatáron. Hogy közülük ki lesz a nyerő, pén­teken derül ki. Ha az üzletre az ÁVÜ is igent mond, az új tu­lajdonos már másnap birtokba veheti az üzemet. Igaz, a felszámoló még ak­kor is képben marad, hiszen a dolgozók helyzetének rende­zése az ő feladata, az új gazdá­ra a gyár működtetése tartozik. A nyírbátoriak kálváriája a végéhez közeledik. Ha szeren­cséjük van, az új tulajdonos továbbra is cipőket akar majd gyártani, s akkor visszajöhet­nek a dolgozók sok vihart megélt munkahelyükre. Ha nem, akkor változik a profil, s a most néma csarnokokban ta­lán fedett piac, talán valami más kap majd helyet. A gyári­ak szerint a „kontyosrádió­ban” legalábbis efféle híreket hallani... Surján miniszter betegpárti Támogatás három forrásból • Országjáró program • Tisztázni kell a homályos pontokat Mátészalka (KM - K. É.) — Zsúfolásig megtelt a má­tészalkai művelődési köz­pont színházterme, amikor Surján László népjóléti mi­niszter az egészségügyi vál­lalkozások jelenéről és jövő­jéről beszélt. A résztvevők között orvo­sok és önkormányzati tisztség- viselők voltak, bizonyítva ez­zel, hogy a betegek érdekében meghirdetett vállalkozások­hoz e két legfontosabb táborra van szükség. □ Fél éve annak, hogy az alapos, pontos tájékoztatás ér­dekében miniszter úr ország­járó programot hirdetett. Mi­ért? — Azért, mert a hozzám ér­kező levelekből, jelzésekből világosan kiderült, hogy az ál­talunk jónak tartott egészségü­gyi reform körül számos dolog tisztázatlan, az orvosok, illet­ve önkormányzatok jó része információhiánnyal küszkö­dik. Úgy tűnt, szép elméle­tünkből nehezen lesz hasznos gyakorlat, így nem maradt más hátra, mint az, hogy vé­gigjárjuk a megyéket, s el­mondjuk, amit e tárgyban tud­ni kell illetve tudni lehet. □ Képletesen szólva tehát azt is mondhatjuk, az orvos elindult betegéhez. Elárulná, mi a páciens legnagyobb baja, magyarán, mi a legnagyobb Balázs Attila felvétele probléma a ma egészségügyé­ben? — Egyike a bajoknak a foly­tonos kritika, melynek lényege és alapja, hogy az egészség­ügy hatalmas pénzeket költ el mindmáig megfelelő ered­mény nélkül. Hiány és pazar­lás együtt van jelen, s a kettőt egymással nehéz semlegesíte­ni. A fordulatra, azaz a reform elindítására tehát mindenkép­pen szükség volt, s ennek első lépése a háziorvosi rendszer bevezetése, a teljesítményará­nyos finanszírozás, illetőlég a privatizáció. El kell ismerni, teljesen vakon indultunk, s néha ma is így haladunk to­vább, hiszen a magyar egész­ségügyben ma még nincs ára az egyes beavatkozásoknak. □ Mint a fórumon Ön is tapasztalhatta, ma éles ellen­tétek is vannak az egészségü­gyi dolgozók és egyes önkor­mányzatok között. Azok a ren­deletek, amelyeket így is, úgy is alkalmazhatunk, nem köny- nyítik meg az ügy szereplőinek helyzetét. — A jog tekervényei néha valóban produkálhatnak kelle­metlen szituációkat. Szeret­ném azonban leszögezni, hogy vállalkozáspárti vagyok, jó­magam a kezdetektől erre ösz­tönzőm az orvosokat. A pol­gármesterek, illetve az önkor­mányzatok és orvosok viszo­nya esetenként valóban elmér­gesedhet, de ha egy hivatalnok megérti azt az alapigazságot, mely szerint az ember a maga dolgait mindig szebben, job­ban, gazdaságosabban intézi, mint akár a legfontosabb kö­zügyeket, akkor nyomban ki­derül, hogy az egészségügy is jobban működhet vállalkozás­ban, mint állami irányítás alatt. Ha egy önkormányzat jól látja saját érdekeit, akkor nem cselekedhet a vállalkozások ellen. Én csak segíteni tudok abban, hogy ezt az érdeket mindenütt felismerjék. Elis­merem, ütközhetnek az érde­kek, s vannak, akik attól tarta­nak, ha az orvos vállalkozik, fölötte a hivatal mindennapi hatalma csökken. Látszatha­talom az, amely azt hiszi, akkor teljesíti feladatát, ha semmibe veszi mások érde­keit. Nem akartam ezt a fe­szültséget, amely néhol kiala­kult, s bízom abban, hogy az egészségügy privatizációja rö­videsen az egész országban nyugvópontra jut. □ A vita tárgya legtöbbször a pénz. Van aki így, van, aki úgy értelmezi kötelezettségeit. — Bárhogy is legyen, az egészségügy kiadásait ma is három forrásból kell fedezni, ez pedig a társadalombiztosí­tás, az állam és a helyi önkor­mányzatok. Az önkormányza­tok feladata az egészségügyi ellátás, mely feladatot szerző­désben megfogalmazott felté­telek mellett a vállalkozó or­vos vállalhat át. A fórumon is elmondtam: azt a pénzt, ame­lyet egyes önkormányzatok előző évben az egészségügyre költöttek, a vállalkozási for­mában dolgozó orvosnak is meg kell kapnia, mégpedig nem ezért vagy azért, hanem a mind színvonalasabb betegel­látás érdekében. A reformnak köszönhetően a beteg saját tet­szése szerint orvost választott, aki abban érdekelt, hogy páci­ense egészséges legyen, s akit csak akkor küld.kórházba, ha az valóban szükséges. A kór­ház meg abban érdekelt, hogy a páciens minél rövidebb idő után, szövődmények nélkül gyógyuljon. Idő és pénz, amit ezáltal megspórolhatunk, s ez végső soron nem csak az egyénnek, az országnak is ér­deke. Tanítók Fájdalmas búcsú Sál Czine Mihály * Tanítók tanítójaként is­mertük Sárdi Béla tanár úrat: emberségben példának, s tu­dásban és munkában mérték­nek. Példaembemek, nagy tanárnak, nagy nevelőnek. Ezért is rendített meg annyi­unkat, tanítványokat és is­merősöket a szomorú hír, hogy érte is eljöttek, várat­lanul, fájdalmasan korán a harangok, hogy az ő száz­húszat verő szívét is megállí­totta a könyörtelen halál. Munkába készült, már haj­nalban — mint dolgos élete minden napján —, még ked­ves, fuldokló feleségének is elkészítette — mint hosszú évek, évtizedek során annyi­szor — a reggeli kávéját, mi­kor a szíve felmondta a szol­gálatot. Egyik kedves uno­kája — hat közül az egyik — talán éppen azon a napon in­dulhatott volna érettségi vizsgára, 18 évesen, ha a ke­gyetlen sors már esztendővel azelőtt ki nem ütötte volna a versenyzők sorából. Sárdi Béla tanár volt, a nagy magyar tanárok egyik legnagyobbika. Azok közül, akik — Németh László sza­vával — a „napok apró véső ütéseivel” formálták a legne­mesebbet, az élő embert, akik szétosztották önmagu­kat önzetlenül a tanítványaik között. Ezren, vagy még töb­ben vagyunk tanítványai, akik a régi nyíregyházi taní­tó tanszéken voltunk diákjai, vagy éppen mint a megyei könyvtár igazgatóját ismer­hettük. Magam az élet külön ajándékának tudom, hogy egyik első diákja lehettem — már 1945-ben —, s majd ötven esztendőn keresztül baráti közelségből követhet­tem életét és munkásságát. Szabolcsi, rakamazi pa­raszt fiúként indult. A nyír­egyházi tanítóképzőben sze­rezte első, tanítói oklevelét, majd a szegedi tanárképző főiskolán és tudományegye­temen végezte magyar, törté­nelem és német szakon a ta­nulmányait. 25 éves volt, amikor tanárként jött vissza régi iskolájába; egy nagy te­kintélyű, jeles testületbe. Olyan városba, amelynek minden középiskolájában ki­tűnő tanár oktatott. Akiket magam is tiszteltem, becsül­tem. De máig, ötven esz­tendő után is igazoltnak érzem régi hitemet: a kitűnő tanár között is a legelsők közül való volt Sárdi Béla. Mindent tudott, amit tudni lehetett, Móricz Zsigmond, Ady Endre és Németh László volt a szerelme, fiatal volt, mutatós és erős; ma­gyart és németet tanított, sportolt és énekkart vezetett, könyveket és folyóiratokat adott a kezünkbe — legin­kább a maga gyűjteményé­ből — és hógolyózott ve­lünk. Még az édesanyjától ka­pott pogácsával is megkínált bennünket — akkor a Du­nántúlon még dörögtek az ágyuk —, s ha a lakásán kö­szöntöttük nevenapján: ve­lünk énekelt. A csodált tanár a legjobb barátként tudott hozzánk hajolni, s idősebb testvérként életre szólóan mellettünk maradni. Még testvéreim, még unokatest­véreim is családba tartozó­nak tekintették. Magam különösen sokat tanítója li Bélától tanultam tőle; Adyról, Mó- rlczról, Szabó Dezsőről, Né­meth Lászlóról Sárdi tanár úrtól hallottam először máig érvényes gondolatokat. O adta a kezembe Makkai Sán­dor Ady könyvét, Karácsony Sándor tanulmányát a ma­gyar lélekről, a fiatal Gellért Sándor versfüzeteit, s a nagy világrengés után induló első hazai folyóirat első számát, a Magyarokat. S ő sugallta azt is legkövetkezetesebben: ta­nuljak csak tovább, s lehető­leg a pesti egyetemen. S pró­bálkozzam az Eötvös kollé­giummal, hátha felvesznek. Felvettek; s nagy mértékben ugyan csak az ő jóvoltából. Még az alapvizsgán is azt mondtam el József Attiláról, amit tőle hallottam a képző­ben. A vizsgáztató profesz- szor meg is kérdezte: kitől, honnan tudom ezeket... Mikor Sárdi tanár úrnak elmondtam eme mozzana­tokat, csak mosolygott, s máris szemérmesen másra terelte a szót. Természetes­nek tartotta: a tanárnak az a dolga, hogy segítsen, hogy tanítványaiból kihozza, amit csak lehet. Minden diákjá­ban kereáte az értékeket, s a pedagógus hitével segítette azokat kibontakoztatni. Sze­retettel, hűséggel ölelte szí­véhez minden tanítványát és igyekezett egyengetni az útjaikat. A munkára, a tanu­lásra, az önnevelésre, a har­monikus emberi létre maga adta a példát. Az ő Madách utcai lakását a szép emberi élet szigetének éreztük. Csa­ládi életét példásnak; az el­képzelt harmónia megvaló­sulásának. Vele mindenről lehetett beszélni bármikor: irodalomról és zenéről, törté­nelemről és politikáról, a megye és a nagyvilág dolga­iról. A frissen jelentkező fia­tal írók műveiről és a szom­szédos országok magyarsá­gának életéről. A nagy írók­kal és tudós professzorokkal gondolkodott egymagasság- ban; mindenki örült, ha vele gondolatot cserélhetett. írá­sai is felfedező jellegűek voltak, átgondoltak és logi­kusak, és szépirodalmi fé- nyűek. Kötetbe gyűjtésük és megjelentetésük odázhatat- lan kötelessége a főiskolá­nak és Nyíregyházának. Ha valaki, Sárdi Béla csakugyan a Hűség és Fele­lősség eroszától fűtött em­berként élt. Tanárként is az embernevelést tartotta — he­lyesen — a legfontosabbnak. Vallotta Arany Jánossal: „A legnagyobb itt a földi létben: ember lenni mindig, minden körülményben.” O ember volt, mindig, minden időben, minden helyzetben. Kedves­mestere, Németh László sza­vát idézve; minőségi ember. Kihozta magából az „orom­természetet”. Ezért is lehetett a tanítók tanítójává. Akiket ő nevelt, azok igyekeztek — és igye­keznek — a fény felé tömi, s hívni, felemelni, lángra gyújtani azokat is, akik — Váci Mihály, Sárdi Béla egykori iskolatársa szavait kölcsönözve — fáradtan hul­lanának a homokra. Igyekez­nek jelt adni, biztatást azok­nak, „kik jönnek barázdába botladozva”. Köszönet Sárdi Béla tanár úrnak, a tanítók tanítójának, hogy ilyen embereket nevelt. Emlékét, míg csak élünk, szeretettel őrizzük.

Next

/
Oldalképek
Tartalom