Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-02 / 126. szám

I993;júnms 2., szerda KÖZELET Újjáépítést a nép közreműködésével! A választópolgárokat megszólító programot készít a Nemzeti Demokrata Szövetség Baraksó Erzsébet Nyíregyháza (KM) — Mer­re, Magyarország? A Nemzeti Demokrata Szövetség e kérdő­mondat jegyében rendezi meg országszerte összejöveteleit, vitaestjeit. Az elmúlt héten a Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gyei és a nyíregyházi szerve­zetek vendégei voltak az NDSZ vezetői, Pozsgay Imre elnök és Bíró Zoltán társelnök. Aktuális politikai kérdésekről, a szövetség álláspontjáról és terveiről gyűléseken fejtették ki nézeteiket. — Végre, ha visszanyertük szuverenitásunkat, azzal oko­san kellene gazdálkodni, és csakis hagyományainkhoz, nemzeti tapasztalatainkhoz és nemzetközi kapcsolatainkhoz méltó, saját politikai beren­dezkedést kell megteremteni, mert ritkán volt akkora törté­nelmi felelőssége az ország vezetőinek, mint a mostani időszakban — egyebek között ezt hangsúlyozta Pozsgay Imre a Nyíregyházán május 27-én megtartott politikai gyű­lésen. Az egyik kérdésre adott válaszában a jövő évben ese­dékes választásokkal kapcso­latban kifejtette: — Várhatóan nyolc-tíz párt­ja lesz a következő parlament­nek, de nem lesznek hangsú­lyos pártok, és én reményke­dem egy olyan parlamentáris demokráciában, amelyikben nem az lesz a kérdés, és nem az lesz a fontos, ki honnét jött, ki hová megy, (Milyen párt színeiben jutott be az Ország­házba, illetve milyen pár­tokkal tudna koalícióra lépni. A szerk.) hanem az, ki tud job­ban kormányozni, ki tud töb­bet és jobbat tenni az ország érdekében. Pozsgay Imre szerint a ma­gyar történelem már fölélte a katasztrófákra félretett tarta­lékait, ezért antikatasztrófa- politikát kell folytatni, és vér nélkül, békés úton kell megte­remteni az átmenet feltételeit. Ezt az NDSZ abban látja, hogy folytatódjék a rendszerá­talakítás egy újjáépítési prog­rammal, a nép közreműködé­sével, ehhez meg kell állítani az elszegényedést, s a legfőbb figyelmet az elmulasztott fel­adatok megoldására kell fordí­tani: az államháztartás reform­jára, az állam szerepének újra tisztázására, és a pártok vil­lódzása helyett a gazdasági törvényhozás felé haladjon a politikai átalakulás. Ezzel kapcsolatban utalt megyénk nehéz sorban élő lakosainak helyzetére: azért is fontos az elszegényedés meg­állítása, mert fenyeget a ki­sodródás veszélye. Különös jelentőségű ez egy olyan cso­dálatos, ám oly sokszor isten­verte tájon, mint Szabolcs, Szatmár és Bereg vidéke, ahol az emberek ma is nagyobb kockázattal és nagyobb vesz­teséggel élik meg az átalaku­lást, mint esetleg az ország más, szerencsésebb helyein. Bíró Zoltán többek között arra utalt, hogy a választások óta eltelt három év a várakozá­sokat nem igazolta, hanem újabb súlyos helyzeteket te­remtett. Három területet emelt ki a magyar társadalom jelen­legi életéből, amely szerinte különösen kritikus. Ezek: a rossz gazdasági struktúra, a politikai magatartás és stílus szerencsétlen megnyilvánulá­sai és az erkölcs. Beszédében kiemelte; szellemi, szakmai, politikai és erkölcsi megúju­lásra van szüksége a társada­lomnak. Mindketten utaltak arra, mi­lyen veszélyekkel jár, ha a tár­sadalom és a politikai elit két külön vágányon fut, illetve egy folyó két partján egymás­nak hátat fordítva más-más úton jár. A Nemzeti Demokrata Szö­vetség nyilvánosságra bocsá­tott egy közleményt, amelyben az 1993-as januári közgyűlés által jóváhagyott programter­vezetet teszik közzé a válasz­tók és a nemzeti demokraták­kal rokonszenvező politikai tényezők körében. Ebben egyebek között a következő­ket közük. Mérsékelt és pragmatikus pártnak minősíti önmagát az NDSZ, amely a kialakulatlan pártrendszerben meg fogja ta­lálni a helyét a 94-es választá­sokig. Azt látják; a társadalmi válság és a lakossági elégedet­lenség nőtt, mégis úgy hiszi az NDSZ, hogy a választópolgá­rok a demokratikus intézmé­nyeket fogják választani dön­téseik meghozatalára. A nem­zeti demokraták felkészült gárdát tudnak felmutatni. Bár­mely, az alkotmányos demok­rácia alapjain álló párttal el tudják képzelni az együttmű­ködést, a feltétel az egyetértés mértéke programjukkal. Még nem fejeződött be a programkészítés folyamata, egyrészt egy, a választópolgá­rokat megszólító program készül, másrészt a terjedelme­sebb kormányszintű program, amely nyitott és továbbfej­lesztésre vár. A párt a prog­ramhoz kötve, visszafogottan minden választókerületben folytatja további szervezetek létrehozását, s valamennyi egyéni választási kerületben jelöltet kíván állítani. Az NDSZ infrastruktúráját tekintve érzik a parlamenten kívüli pártok nehézségeit, de ugyanakkor megnyilvánul a támogatókészség is. A jelenle­gi parlamenten kívüli pártok esélytelenségéről az NDSZ vezetőségének az az álláspont­ja, hogy a rutinos demokrá­ciákban is változáson esik át a politikai attitűd, ám a biroda­lom összeomlása utáni orszá­gokban a szavazók nagy része fog új döntést hozni 94-ben, miközben az a 33 százalék, amely korábban sem szava­zott, ha alternatívát lát, akti­vizálódni fog. A nyilatkozat szerint egy budapesti sajtótájékoztatón arra a kérdésre: a parlamenti és más pártok körében elkez­dett-e az NDSZ egyezkedő tárgyalásokat, az elnök határo­zott igennel válaszolt, ám a kölcsönös felhatalmazás hiá­nyában nem kívánt megnevez­ni egy ilyen pártot sem. Pozs­gay Imre a parlamenti és azon kívüli pártokon túl kiemelte a kapcsolatkiépítés megkezdett munkájának fontosságát az ér­dekvédelmi és civil szerveze­tekkel. Az NDSZ a gazdasági és a szociális kérdések megoldását állította a középpontba, ezek orvoslása az ország számára az egyetlen túlélési esély. Olyan nemzeti utas programot követ az NDSZ, amelyben a nemzetközi nyitottság mellett a nemzeti érdekek védelme is határozottabban megjelenik. Alternatív politikára törekszik az NDSZ az adósságállomány kezelése ügyében, a privatizá­ciós folyamat felülvizsgálatá­ban, s úgy gondolja, hogy az állam nem térhet ki a gazdasá­gi piaci mechanizmust építő koordinációs feladat kötele­zettsége, valamint a szociális biztonság megteremtésének kötelezettsége elől. Az állam­polgárok közterheinek csök­kentésére van szükség, mert az már túlment egy elfogadható küszöbön. A takarékosság és a for­rásképzés más úton valósí­tandó meg, például a modem államháztartási törvény és a túlméretezett bürokrácia lefa­ragásával, a passzív pénzesz­közök mozgósításával. A je­lentős tőkekiáramlás helyett a nemzeti újjáépítésre kell kon­centrálni. A választójog módosítása nem lehet cél, hanem csak eszköz... A többpártrendszeren alapu­ló parlamentáris demokrácia egyik lényeges ismérve az ún. politikai váltógazdaság, amely a „hatalmon vagy ellenzékben lenni” megkülönböztetéséhez igazodva periodikusan juttatja kormányzati pozícióba az egyes politikai pártokat. Ez te­hát a legitimációmegvonás pe- riodizálását intézményesíti, mégpedig abban az értelem­ben, hogy a választópolgárok­nak jogukban áll békés for­mában úgy megvonni a bizal­mat a kormányzó pártoktól, hogy közben a politikai rend­szer legitimitása nem kerül veszélybe. Ez a legitimitás pe­dig éppen maga az alkotmá­nyosan garantált eljárás. Az első igazi — a nyugati politikai váltógazdaság értel­mében vett — „váltás” (1994.) közeledtét megelőzően szem­mel láthatóan idegesség lett úrrá a parlamenti pártok egy részén. Ez a politikai neurasz­ténia a hatalom elvesztésétől való félelem kifejeződése, ar­ról tanúskodik, hogy e parla­menti pártok a „szabadon le­begés” állapotában érzik ma­gukat. Másként fogalmazva leg­többjük szervezetileg még egyáltalán nem, vagy nem kel­lőképpen ágyazódott be a poli­tikai rendszerbe, a társadalom­ba. Hiányzik számukra a pozi­tív visszacsatolás, szavazó bá­zisukat bizonytalannak és ki­számíthatatlannak érzik, s az időközi választások eredmé­nyeit tekintve erre meg is van minden okuk. Zsúfolt színpa­don folyik a rendszerváltás, de a nézőtér üres, a sorokból a vállalkozók is hiányoznak. Hiányzásuk nem csoda, hi­szen a rendszerváltás harma­dik esztendejét követően a leg­határozottabban ki kell jelen­tenünk: a politikai-ideológiai fordulatot nem követte gazda­sági rendszerváltás. Ezek után az sem csodál­ható, hogy mind a koalíciós, mind az ellenzéki pártok so­raiból megfogalmazódik a választójogi törvény átalakí­tásának gondolata oly módon, hogy egyfelől szavazó bázisuk növelhető legyen, másfelől a kényelmetlen politikai kon- kurrenciától is megszaba­dulhassanak. Ez utóbbi egy­értelműen a parlamenten kí­vüli ún. kispártokra vonatko­zik, amelyeknek igencsak megnőtt az esélyük a parla­mentbe kerülésre. A hatékonyabb és jogálla- mibb demokrácia jelszó alatt kivitelezendő választójogi tör­vénymódosítás a politikai szándékot tekintve mindenfé­leképpen a parlamenten kívüli pártok semlegesítésére irá­nyul, s tartalmilag mélysége­sen antidemokratikus, hiszen azt kívánja megakadályozni, hogy a politikai erők a válasz­tói akaratnak megfelelő arány­ban jussanak mandátumhoz. A szándékolt módosítás különösen veszélyes, ha arra gondolunk, hogy az első sza­bad választások során létrejött, és az országgyűlésbe bejutott pártok nem jelenítik meg a magyar társadalom igazi ér­dektagoltságát, a jelenlegi döntéshozatali mechanizmus­ban igen fontos, s jelentős tár­sadalmi rétegek érdekei vesz­nek el, köztük a vállalkozóké is. A döntéshozatali pozícióban lévő pártok a magyar politikai élet „ellengyelesedésére” hi­vatkoznak, vagyis a jelenlegi hatnál több párt parlamentbe jutása kormányoZhatatlanná teszi az országot, ugyanakkor kritikátlanul eltekintenek a magyar politikai térképen vég­bement változástól, a párt­rendszerben lejátszódó „ter­mészetes kiválasztódástól”. Ez egész egyszerűen azt jelen­ti, hogy a rendszerváltás start­jával induló pártok száma kö­zel harmadára csökkent. S ez alól a természetes szelekció alól a parlamenti pártok sem jelenthetnek kivételt. A LPSZ VP, a fenti tenden­ciákat figyelembe véve és ér­tékelve, ésszerűtlennek és an- tidemokratikusnak tekinti a választási rendszer választá­sok előtti módosítását, mivel ez egyértelműen a parlamenti pártok hatalomba való „be­betonozására irányulna, s to­vább torzítaná az egyébként is aránytalan rendszert. Pártunk akarja a választási törvény módosítását, de csak 1994. után. Előbb új alkot­mányra van szükség, a szak- szerűséget s érdekegyeztetést jobban biztosító kétkamarás parlamentet és önkormányza­tot akarunk, s csak ezt követő­en a választójog ennek megfe­lelő átalakítását, mert tudjuk, hogy ez nem lehet cél, hanem csak eszköz. Dr. Kupcsok Lajos a Liberális Polgári Szövetség Vállalkozók Pártjának általános alelnöke Vita a közoktatásról Élénk disputa kíséri a parlamentben a közokta­tási törvénytervezetet. Ká- vássy Sándor megyénk kis­gazdapárti képviselője má­jus 24-én fejtette ki vé­leményét a tervezetről, az alábbiakban legfontosabb gondolatait adjuk közre. „Véleményem szerint részletes, aprólékos szabá­lyozás helyett alapkérdé­seket szabályozó kerettör­vényre lett volna szükség, amelyet majd számos más, alacsonyabb rendű jogsza­bály egészít ki az abban megfogalmazott alapelvek, iránymutatások szellemé­ben. Mit hiányolok mégis a legjobban az előttünk fekvő tervezetből? Azt például, hogy nem tudhatjuk meg, milyen követelményeknek, milyen szellemű oktatás alapján kell eleget tenni. (A Nemzeti Alaptanterv ismere­te nélkül ez persze nem is le­hetséges!) Nem világos, milyen mo- demségű oktatást, milyen tu­dásanyagot képzeljünk a szabályhalmaz mögé? Vala­mire való tervezetből nem hiányozhatnának a vizsgakö­vetelmények. Enélkül értel­metlenség hosszasan fejte­getni a különböző vizsgale­hetőségeket. Hiányolom a fi­nanszírozás kérdésének nyílt, egyenes meghatározá­sát. Annyi mindenről van szó ebben a tervezetben, pont erre nem jutott hely? Tisztelettel kérdezném, nor­matív vagy csoportos finan­szírozásra gondolnak-e a ter­vezet készítői? Részletesen tanulmányoz­va a tervezetet sem sikerült rájönni arra, hogy miként alakul az átjárhatóság az egyes iskolatípusok között? Újdonságként hozza a javas­lat a tízosztályos általános iskolát. Ám látható, hogy aki legkésőbb 14 éves korig nem lép át valamelyik másik kö­zépfokú iskolába, az már csak a szakmunkásképzést választhatja, illetve a 10. év­folyam után a tanulás abba­hagyását. Középiskolába a 4. a 6. il­letve a 8. osztály elvégzése után lehet átlépni vizsga nél­kül. Ezek szerint feltételezve van a tudásanyag ekvivalen­ciája az általános és középis­kolai képzés között, hisz a nyolcadik után átlépőnek is azt kell tudnia elvileg, mint aki már évek óta gimnazista. Akkor minek a dolgoknak ez a túlbonyolítása? Kérdés vi­szont, aki nem bírja, vagy nem szereti a középiskolát, az visszamehet-e az általá­nosba? Eleddig csak azokat a vo­natkozásokat érintettem, amik nem tűnnek ki a tör­vénytervezetből. Ezzel szemben teljesen egyértelmű és világos, hogy a kor­mányzat továbbra is kemé­nyen, rövid pórázon kívánja tartani az oktatásügyet. Jól példázza ezt az Országos Közművelődési Tanács. A kezdeti tervek szerint köz­vetlenül a köztársasági elnök alá tartozó testület lett volna. Jelenlegi formájában pusz­tán egyike a miniszter ta­nácsadó szerveinek. Másik jele a centralizáció­nak a Regionális Oktatási Központok létrehozása. Ön­magában persze nem baj, hogy felállították ezeket. A baj ott van, hogy jogszabályi meghatározásában egyszerre vannak jelen a hatalmi és a szolgáltatási elemek. Sze­rencsésebb lett volna csak szolgáltató jellegű intézmé­nyeket létrehozni, mivel az ellenőrző, számonkérő sze­repet úgyis betöltik az iskola fenntartói. A 88. paragrafus szerint a helyi önkormányzat részben vagy egészben átengedheti a tulajdonában lévő nevelési­oktatási intézmény tulajdoni vagy fenntartói jogát világ­nézeti alapon szerveződő fenntartónak, ha azon gyer­mekek részére, akiknek szü­lei nem akarják elkötelezett nevelési-oktatási intézmény­be járatni gyermekeiket, a nevelést és az oktatást megfelelő színvonalon biz­tosítja, és annak igénybe­vétele a gyermeknek, szü­lőnek nem jelent aránytalan terhet. Ugyan e feltétel mel­lett akár az iskola is megszüntethető. Elfogad­hatatlan, sőt roppant ve­szélyes fogalmazás! Ki dönti majd el, hol kezdődik az aránytalan terhelés? Isten háta mögötti kisközségekben élő emberek és gyermekeik ugyan hol tudják keresni, s érvényesíteni az igazságukat a különböző hivatali hatal­masságokkal szemben, akik szerint esetleg majd semmi teher sem lesz aránytalan, amit a kisembernek viselni kell. Tekintettel a társadalom­ban tapasztalható, egyre fo­kozódó eldurvulásra, feltét­lenül helyet kellett volna kapnia a tervezetben, hogy munkavégzés közben a pe­dagógus vagy az oktató köz­feladatot ellátó személy, így fokozott büntetőjogi véde­lem illeti meg.” Befektetés kárpótlási jegyre Budapest (KM) — Javas­latokat kínál a Volt Politikai Üldözöttek Bajtársi Szövet­sége (azelőtt a Volt Politikai Foglyok Bajtársi Szövetsége 1956) és a Nyugati László Társaság a kárpótlási jegyek lehető leggazdaságosabb fel- használásához. Eszerint nem megveszik a jegyeket, ha­nem jó és biztonságos befek­tetéseket javasolnak, olyano­kat, amelyek egy év után kamatot, hozamot fizetnek. A jegyeket a ráírt értékben kezelik. A szövetség a tagjai szá­mára kiadott tájékoztatóban nyilvánosságra hozza, hogy a kárpótlási jegyek felhasz­nálásának kérdésében nem az azonnali anyagi rehabi­litáció motiválta, fontosabb­nak vélik a volt üldözötteket öntudatukra, erejük nagysá­gára ráébreszteni. Ugyan­akkor nem mondhatnak le az anyagi rehabilitációról, de az a kérdés, ki képes meghatá­rozni, mennyit ér egy kivég­zett apa, testvér, gyermek politikai okokból elvett élete, mivel lehet megfizetni a volt üldözöttek szenvedé­seit, a letartóztatottak emberi méltóságának megtiprását, a hozzátartozók szenvedéseit? Most felajánlják közre­működésüket a kárpótlási jegyhez jutottaknak: a volt politikai üldözöttek a szövet­ségnek a következő címre írhatnak: Volt Politikai Fog­lyokat Megsegítő alapítvány Budapest 1126, Orbánhegyi út 8.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom