Kelet-Magyarország, 1993. május (53. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-15 / 112. szám

12 [ Ä %ekt-‘Maflmrorszáfl hétvégi imUékftte

1993. május 15.

Bankók és bankok

Kossuth pénzügyminiszter úr rendeletéi

Láczay Magdolna

Nyíregyháza — Sorsfordító év volt 1848 az akkor élőknek is. Kossuth Lajos mint az első magyar felelős magyar minisztérium pénzügyminisztere felszólítást küldött körlevélként minden településre, hogy a gazdaság gondjairól és terveiről tájékoztassa az átalakulásban reménykedőket.

„Oly időket élünk, midőn az események hovafejlődése kiszámíthatatlan. A nemzetnek készen kell lennie, hogy a jövendő által készületlenül meg ne lephessék.”

Aztán arról ír, hogy a kincstárt csaknem üresen vették át, aratás előtt az adókból folyik be valami, a kereskedés egész Európában pang, ami kis pénz van, az meg kell az igazgatás hivatalaira, a hadügyek szervezésére. Kossuth azonban nem hátrál meg, és bebizonyítja, hogy a pénzügyekhez legalább annyira ért, mint az újságíráshoz, a törvények megfogalmazásához. A már említett körlevélben 1848 májusában azt írja: „a közelgő országgyűlésre oly adórendszer végrehajtásával fogja a kormányt megbízatni, miszerint hazánk polgárai aránylag kevéssé lesznek terhelve, mint Európa bármely országai”. Ám a pénzügyek átalakításával már most sem várhat, és vállalja, hogy a rendkívüli idő szavát megértve, rendkívüli eszközökhöz nyúl. „Csak arra szólítom fel (tudniillik a nemzetet), adjon kölcsönt az országnak, tehát önmagának, kamat mellett.” Ezt nevezte ő kincstárutalványnak, amelyet egy év alatt tulajdonképp visszafizetnek. Sőt a kamatot előre fel lehet venni, a tőkét pedig 3-6-12 hónap elmúltával.

Az osztrákok kezdetben még megtartották a jegybanki szerepüket, és nem volt könnyű az önálló magyar pénzügyet megszervezni.

Várható volt, hogy az arany és ezüst tartalékokat nem adják át, illetve, hogy ezeket még a forgalomból is kivonják. Kossuth kincstári jegye azonban névértékben csupán az ezüst pénzeket célozta meg. Házról-házra járva magyarázták meg az embereknek, miért kell kölcsönt adniuk, és az eredmény nem is maradt el. Sokan ajánlottak fel nemes ércet, ékszert, majd a bányák hozadékát is a körmöcbányai pénzverdébe irányította a miniszter.

Kossuth következő nagy horderejű intézkedése a magyar jegybank megteremtése volt. Szerződést kötött a Kereskedelmi Bankkal, „miszerint a kibocsátás határát és arányát a státus (az állam) át ne hághassa... és a bank köteles leend összes vagyonával jótállás terhe alatt erre felügyelni.” Kossuth úgy vélte, hogy a világ pénzügyi históriája ennél szilárdabb „finántz munkálatot fel nem mutathat.” Nem is túlzott.

Május 23-án már így ösz- szegezte az előkészületeket: „A kincstári utalványok nyomtatás alatt vannak, az egy és két forintos pénzjegyek kibocsátása csakúgy munkába vétetett. A technikai kiállítás sok és bonyolult munkát és biztosítási rendezést kíván. Az utalványokat 10,12 nap alatt, a pénzjegyeket 6 hét alatt kiállítani reménykedem.”

A mai stílushoz szokott fül is érzi, hogy milyen pontosan, szakszerűen, és a körülményekhez viszonyítva közérthetően fogalmaz. Ezt valóban el lehetett magyarázni minden faluban. Talán nem volt ezek után oly nyilvánvaló a fedezet nélkül kibocsátott papírpénz, ami Kossuth leghíresebb bankjegye lett: a Kossuth Bankó, amely 5 forintos címletekben került forgalomba, összesen 61 millió forint hiány pótlására. Sokan támadták érte, féltek az inflálódástól, de Kossuth előre megmondta, hogy mire fogja fordítani. A közmunka és a közlekedésügyre, a vallás- és közoktatásra és legnagyobb részét a nemzetőrség felfegyverzésére és a honvédség felállítására.

Amennyiben a háború mégis elkerülhető lenne, gondolta még 1848. szeptember 6-án, úgy a hadi célokra kibocsátott papírpénzt is békés építőmunkára fordítanák. Kossuth tehát elérte, hogy nem lephették meg készületlenül az országot. Ettől azonban jelentősebb volt az, hogy még akkor is figyelte a bankóprést, amikor már kormányzó volt. A spekuláció igyekezett kikezdeni a papírbankót, valamely árfolyamcsökkenés meg is történt. Kossuth Lajos a pénzügyeket úgy tekintette, mint amiknek mindenkit el kell érniük, és azzal is tisztában volt, hogy sok olyan jószándékú és tehetséges híve van a forradalomnak, akinek nincs elég pénze önmaga sorsának átalakítására.

Május 27-én ezért újabb körlevelet indított útjára, és pontosan egy hónap múlva Szabolcs megyében már elkészült az a beosztás, amely szerint a megye hitelintézete működhetett. Elsősorban a földdel bírókra számítottak, azaz az úrbériség eltörlésével új gazdálkodáshoz kezdőknek kívántak segíteni. A hitelintézet országos hálózatként szerveződött, amelynek legkisebb pontján is a pénzügyminiszter által ^ kinevezett ügynök állt. Őket közhivatalnoknak kellett tekinteni, de fizetésük a többiekétől eltért, nem az államtól, hanem megbízóiktól kapták aszerint, milyen munkát végeztek. A munkával sem szűkölködtek a tervek. Kossuth felelősségérzete itt is nyomonkövethető.

A pénzre azonban nagy szükség volt, és akadtak jelentkezők Szabolcsban a hivatalra és kölcsönre is. A megye közgyűlése tehát úgy döntött, hogy négy kerületet állít, mindegyik élére egy kerületi hitelintézetet, ügynököt helyez. A központok pedig a következők: Nagykál- ló, (Nyír)Bátor, a harmadik kerület a kisvárdai járás, a negyedik a dadai járás egy részével esett egybe, de itt központot ekkor nem jelöltek meg.

Nem valószínű, hogy az elsőként említett településekre szánták, ezek Apagy és Gégény, de ezt már nem is volt idő tisztázni. A nép bankja, a Hitelintézet akkor nem kezdett el dolgozni. Majd fél évszázad telt el, míg a magyar bankhálózat végül kiépült, és ez már nem hasonlított Kossuth tervére, aminek hiányát mai napig emlegethetjük.

Múzsák, ha találkoznak

Baracsiné Molnár Ibolya: Hajléktalanul

Herceg Árpád:

Ha tovabarnállsz

szólni kell még a földről ahogy kihűlsz kihalsz a földből

lefesteni a zöldről mikor előbarnállsz a ködből

s ahogy a szél falevei edzik azt a hallást hallod napestig

napestig halni mert nincs más csak egy karó egy kiáltás

hát tudnod kell a földről ahogy előbarnáll a zöldből

s a ködből előkarózik a felkiáltójelfa fejközépig

belemered a csöndbe az faleveledzik helyette

s hallod faleveledzik a szél ha tovabarnállsz

te leveledzel a szélben ahogy szállsz

Havonta Muzsikáló Magyarország

Budapest — Czigány György húsz év rádiózás után 1976-ban szerződött a televízióhoz. Nevét rangos és népszerű műsorok sora jelzi. Két évi szünet után újból a zenei és irodalmi műsorok főszerkesztője a tévében.

— A kifejezetten szórakoztatást kínáló pop-rockot kivéve, a zenének több ága, az opera, az operett, a sanzon s a népzene is hozzánk tartozik, ahogy a balett és a majd’ húsz éves múltra visszatekintő TV zenés színház. Az a száznál több bemutató, amit elkészítettünk, bebizonyította, hogy a televízió alkotóműhely, nemcsak műsorközvetítő. Megrendeltünk darabokat, például Vajda János Barabását vagy a Mario és a varázslót, amelyek azóta az Operaház repertoárdarabjai. Ezek kifejezetten a tévé rendelésére jöttek létre. Mecénások voltunk. Ez a gyakorlat elég ritka a nyugati televíziózásban. Most meg kell találnunk az egyensúlyt az új

gazdasági feltételek között. Szűk csapat dolgozik együtt, de szeretnénk a központban működő rendezők, szerkesztők, műsorvezetők közül szá- zat-százhúszat rendszeresen foglalkoztatni programjainknál. Tehát továbbra is rendezni fog nekünk Horváth Ádám, Apró Attila és Sólyom László.

— Milyen új műsorok készülnek?

— Havonta jelentkezik majd a Muzsikáló Magyarország, amelyben élménysze- rűen bemutatnánk a hazai zenei életet. Sok tehetséges művészünk van, vidéken is, nagyszerű zenepedagógusok, szervezők. Az Erkel-évforduló alkalmából a TV1 szerkesztő- gárdája elkészítette a nagyon értékes, de kevésbé ismert Er- kel-operát, az István királyt. Megemlékezünk a Grieg évfordulóról, ellátogatunk a Drezdai Zenei Hetekre és a Salzburgi Ünnepi Játékokra — lehetőségeink szerint mindenhova, ahol magyar művészek szerepelnek. Salzburgban például Solti György, és megszólalnak itt Ligeti György és Kurtág György művei. De megkeresett bennünket Fischer Iván, hogy a jövő hangversenyévadban beszélgetést tervez a közönséggel az elhangzó művekről. Ennek a tévés műfajnak is hagyománya van már. Népszerű volt Bernstein s Mihályi András sorozata, s ilyesmi most Fellegi Ádám játékos-mulatságos show-ja.

Irodalmi műsorok is készülnek. Hetente egy-egy verssel jelentkezik az Ezredvégi költők sorozat, amely talán a Vers mindenkinek utóda, s szeretnénk váltakozva szerepeltetni egy olyan műsorral, amelyben a klasszikus magyar és világirodalom is megszólalna. Az ilyen jellegű versműsorok nem szerepelnek a nyugati televíziók programjában. De egy kis országnak, mint mi, mások a hagyományai, más a stílusa, s másnak van hitele. Pár perc a költészeté, amely kiszakít a hétköznapok rohanásából. Ezért egy Babits- sort választottam sorozatcímül: Vers az utcazajban.

Azt szeretnénk, ha nagyobb arányban kerülhetnének adásba kulturális műsorok fő műsoridőben. Ennek előfeltétele, hogy ne ötvenöt perces, egyórás műsorok készüljenek. Ha sikerül 15-20 percben bemutatnunk egy alkotót, akkor ezt este kilenckor is műsorra lehetne tűzni, s utána folytatódhatna a program valami harsányabban szórakoztatóval. A vetélkedők közül folytatódik a Szó-zene-kép; témája a romantika lesz, vagyis a XIX. század.

Nem vagyunk olyan idealisták, hogy az emberek csak komolyzenét meg költészetet szeretnének kapni, de reméljük, életünkben helye van. Én nem akarom tudomásul venni, hogy van arisztokratikus művészet, és ennek szűk körű értő befogadói.

Szilvási Csaba

Krúdy Gyula,

A nagy tehetségek mozdulatlanul várnak a hó alatt, míg az első áldott napsugár, az első alkalom életre kelti őket. „Tehet arról a fa, hogy élni szeret, vagy a virág, meg a fű? Az ember is csak amolyan út- széli akác, amelyik kitárja lombos gallyait az örökkévaló napocska felé” — írja Krúdy Gyula, az élet szerelmese, irodalmunk egyik legeredetibb, legsajátosabb hangú egyénisége. Akárcsak Ady, ő sem tudott, nem is akart a „szürkék hegedőse” lenni. Mindvégig magános „gordonkás” maradt.

A „Hortobágy poétája” barátja, de ő nem harcol a magyar Ugar ellen. Ady halálra, borra, nőre gondol. Krúdy nyomában az asszony, a bor és a kártya három farkasa settenkedik.

60 évvel ezelőtt, 1933. május 12-én halt meg Nyíregyháza nagy írója, Krúdy Gyula

Rokonai Dickens, aki az árva vermekről először írt, mint égi jelenségekről és Andersen, aki megszólaltatta a mogorva szélkakasokat és a hallgatag esőcsatornákat. Krúdy tündérlepke hátán lovagló fantáziáját megérintette az Ezeregyéjszaka és a magyar mese- és mondavilág. Hősei — ábrándosságukkal, magányosságukkal, elvonultságukkal — Turge- nyev, Goncsarov, Puskin és Lermontov alakjait idézik. Krúdy műveiben a régi pesti asztaltársaságnál találkozhatunk a Pickvick-klub vendégeivel, Goriot apó a Józsefvárosban sétál, Dosztojevszkij diákja a pesti egyetemre jár, Anyegin Eugénja is feljár Pestre vidéki magányából, mert nem élhet lóverseny nélkül.

Mégsem fővárosi író ő, mert tudja és vallja, hogy „csak falun, csendben, elhagyatottság- ban lehetséges megírni azokat

a dolgokat, amelyeket szeretnénk, felfeszíteni a lélek még inkább elzárt szekrényét, vajon mi van odabenn, ahová senki sem lát?”

Szép hazánkban, a szegények és boldogtalanok országában született ő is, ott, ahol mindenki mást álmodott, mint amit a holnap megvalósíthat, ahol tüzes ambíciók, nevezetes elmék, nagyszerű tulajdonságok pusztultak el részvétlenül, ahol a butaság és korlátoltság gonosz fölénnyel diadalmaskodott. Abban a világban élt, azokban az esztendőkben, amikor a magyar írónak legkopottabb a kabátja, legrongyosabb a kedve, legcsekélyebb a reménye. Utolsó éveit ő maga, a gavallér is — aki ismerőseit mindig kisegítette, ha pénzzavarba kerültek, aki új kabátját, a „szabó költemény”-! „elszakadt, sajnos, szűk lett” magyarázattal egy széllel-bélelt vásott havelcokot viselő szegény barátjára tukmálta — nyomasztó körülmények között töltötte.

Életfilozófiáját Tavaszi öngyilkosok című publicisztikai írásában fejti ki: „Úgy kellene élni, hogy ne vegyük észre éppen a legsötétebb oldalakat a létben.”

Krúdy kedvenc évszaka a kánikulában, halk lombok alatt beköszöntő ősz. ízek, illatok, színek, egyszeri és megismételhetetlen csodák kavarognak írásaiban, amelyek mégis egy halott világot, a temetőket idézik, mert a magyar föld nála is a lelkek temetője. A halottak napja olyasformán foglal helyet az ő kalendáriumában, mint a varjú a piros- derekú vén torony tetején, ő maga pedig az öregedő emberekre hasonlít, akiknek önfeledt mulatsága visszaidézni a múlt időket, s kortyonként ízlelni újra az eltűnt esztendők zamatát. Szellemi borozgatás