Kelet-Magyarország, 1993. május (53. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-15 / 112. szám
1993. május 15., szombat HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 Búj nem bujdokol tovább Nem elégedetlenkedünk, hiszen tudjuk, hogy másutt sem dúskálnak az anyagiakban A SZERZŐ FELVÉTELE Balogh Géza Búj (KM) — Búj község képviselő-testülete a honfoglalás ezredik évfordulóján, 1896. május, 10-én ünnepi ülést tartott. írásba foglalták a település történelmét, s egy Emlékiratot készítettek, melynek első példányát a községháza udvarán egy fa alá ásták. Az Emlékiratban többek között ez szerepel: „Mi alább irt Praesentitus recognostáljuk és adjuk tudtukra... az utókornak, hogy mi a község lakói magyarok voltunk, vagyunk, és mig élünk leszünk, nekik pedig meghadjuk, hogy azok maradjanak.” Alapítványt tettek Mint a volt tanács egykori vb-titkára, Czomba Ferenc kiderítette, a község elöljárói a díszgyűlésen egy alapítványt is tettek. Gyümölcsöztetés végett 5 Ft., azaz öt forintot takarékpénztárba helyeztek, minek pontos kezelését az akkori naptól számított 400, azaz négyszáz évig, tehát a 2296. év alant írott napjáig a község mindenkori főbírójának kötelességévé tették. Majd pedig az alapítvány a „Kétezerkét- száz-kilencvenhatodik évben kitűzött czélját elérvén, a község akkori főbírája... a pénzintézetből vegye ki..., s a községi képviselő-testület határozata szerint fordítsa azt a község jótékony célú szükségletére.” Most 1993. május 10-ét írjuk, s megkérdem Frank Sándort, a község jelenlegi „főbíróját”, azaz polgármesterét: □ Mennyi lett mára a ho- zadéka annak az öt forintnak? — Azt mi is szeretnénk tudni — mosolyog kesernyésen Frank Sándor. — Az idő elsodorta azt az összeget kamatostul, bankostul... A millennium évében 2525 lakost számlált Búj, ma is szinte hajszálpontosan ugyanennyit. Volt ugyan a település történetében egy nagy ugrás, e század tízes éveiben több mint Üzletek a főutcán háromezren voltak, de a mai bujiak annak is örülnek, hogy megállt a falu lélekszámúnak apadása. Egy több mint 2500 lelket számláló község már tekintélyes településnek számít a mi aprófalvas vidékünkön, de Búj ennél is jóval nagyobbnak mutatja magát az idegennek. Tipikus szalagtelepülés, s a nagy, hosszú főutca kis takaros városkát sejtet. — Örülünk, hogy az átutazó így vélekedik rólunk, ennek viszont ára van. A városi miliőt sugalló intézmények fenntartása rendkívül költséges. A keret viszont szűkös. Mire elég 54 millió? A bujiak az idén százhatmillió forintból gazdálkodhatnak, ami így, első hallásra tekintélyes summa. Ám ha azt is hozzátesszük, hogy ennek csaknem felét elviszi a gázprogram, akkor valóban kénytelen elgondolkodni az ember: mire elég a fennmaradó ötvennégymillió. — Félreértés ne essék, nem elégedetlenkedünk, hiszen tudjuk, hogy másutt sem dúskálnak az anyagiakban — kapcsolódik a beszélgetésbe dr. Gazsóné dr. Bánfalvi Katalin jegyző. — A kérdésre tehát az a válaszunk, hogy a legszükségesebbekre azért van pénzünk. Igaz, százszor is meg kell fontolnia a testületnek, hogy mire fordítja a forintokat. De nézzük, mire is kell a pénz! Többek között az iskolára, az óvodára, az öregek napi, közi otthonára. Ez mind természetes dolog, de az már nem annyira szokványos, hogy Bujon bölcsődét is fenntartanak. S az sem általános jelenség azért, hogy egy két és fél ezres településen két körzeti orvos is gyógyítsa a betegeket. Tulajdonképpen csak a rendőr hiányzott sokáig a faluból, ma már azonban van körzeti megbízottjuk is. Járjuk a község utcáit, a polgármester jogos büszkeséggel kalauzol a falujában. Mutatja a település legrégebbi épületét, a református templomot, az azt övező gondozott parkot, s a kissé távolabb álló, gyönyörűen felújított görög katolikus templomot. Meg persze a főutcán sorakozó üzleteket, lakóházakat. Néhány évvel ezelőtt itt még egy nagy mélyedés volt. Aztán a bujiak feltöltötték, s felhúzták az épületeket. Olyan hét, nyolc esztendeje lehetett mindez. □ Ma hány lakás épül évente? — Nem sok. Három-négy. A munkanélküliség sajnos bennünket is elért, rengetegen szorulnak segélyezésre. Elteszik az utókornak Igaz, a magánépítkezés csökkent, ám maga a falu azért igyekszik. Utakat, járdákat betonoztak le, felépült egy új posta, négy tanteremmel, s tornateremmel bővült az iskola, s persze itt lesz hamarosan a gáz, ami igen nagy előrelépést ígér a falu életében. Már mindenki nagyon várja. — Néhány hónapon belül pedig itt lesz a telefon, a távhívást is lehetővé tévő hálózat — egészíti ki mindezt a polgármester. A régi, kurblis készüléket pedig elteszik az utókornak. Jól elzárják majd, nehogy úgy járjanak, mint az elődök azzal az 5, azaz öt forinttal. Ingyenes uszoda Nyíregyháza (KM) — Több mint 2 éves kényszerű bezárás után, szombattól már fogadja vendégeit a záhonyi uszoda. Az önkormányzat több mint 12 milliós felújítási költséggel járult hozzá az uszoda újbóli megnyitásához. Az üzemeltető a Tisza-menti Regionális Vízművek. Az uszoda mellett szauna és egy büfé is növeli az ellátás színvonalát. A hét végén az uszodát igénybe vevőknek nem kell belépődíjat fizetni. Az ünnepi nyitvatartás 9- től, 18 óráig tart. A hivatalos átadás egyébként hétfőn délután lesz, ahol Szabó Tünde olimpiai ezüstérmes úszónő tart egy kis kedvcsináló úszóbemutatót. A többi napokon reggel hattól nyolcig tart nyitva az uszoda: nyolc órától 14 óráig diákok szervezett uszóoktatása folyik, két órától pedig mindenki részére igénybe vehető a szabadidős létesítmény.-------------Tárca— M ár előző este kikészítettem a, sötét ballagóruhát. Vállfán feszített az emeletes ágyam mellett, a falba vert szegre akasztva. A fehér inget Manyika, a kollégium fiatal szakácsnője vasalta simára, az meg az öltönyt borította, nehogy összegyűrődjék idő előtt. A gojzervarrott félcipő az ágy alatt fénylett, hogy reggel az is kézügyben legyen. Mert a rokonok a korai vonattal érkeztek Szatmárból, illett kimenni eléjük, bár a bátyám—aki két éve érettségizett ugyanitt — elirányította az apai nagynénit, nagybátyámat, no meg a széparcú nagyit, két kisebb testvéremet az iskolába. Anyát hiába is vártam volna, nem jöhetett. Trombózissal feküdt a szálkái kórházban. Amikor megállt a vonat, s leszálltak az utasok, először a bátyám vett szemügyre: — Ez az, így képzeltem! — mondta, s csak ketten tudtuk, hogy ez a ruhámnak és a cipőmnek szólt, amire — családfenntartó lévén—ő adta a pénzt... Arra nem emlékszem, hogy virágot, ajándékot hoztak volna, akkor—az ötvenes évek közepe táján—nem volt annak még olyan nagy divatja. A folyosót, a tantermeket is éjszaka „beszerzett” orgonákkal díszítettük, csupán az osztályfőnöknek rendeltünk élőcsokrot az azóta eltüntetett kis virágházban a Zrínyi utca déli végén. Nagymama hozta a karoskosarat, mint valami féltett kincset. Hímzett terítővei volt letakarva. Úgy mentünk az iskoláig, mint egy kisebb násznép. Csak az anyu hiányzott, aki pedig be’ szeretett dicsekedni minden gyermekével. Milyen boldog is lett volna, ha ott lát a lánykollégium bejáratának erkélyén, mely ballagások alkalmával színpadként funkcionált: én mondtam búcsúzót a végzősök nevében. Az ilyenkor szokásos elcsukló hangon hálálkodtam volt tanárainknak, fájlaltam az elválást a barátoktól, s igyekeztem farkasszemet nézni a nagybetűs Élettel, ami eztán ránk vár... Közben a hímzett tarisznya ott lengett a vállamon. Ballagás után elmentünk „haza”, a kollégium nagytermébe. Ott következett a „bankett". Nagymama lebontotta fekete fejkendőjét, asztalra állította a karoskosarat és a konyháról kért lapos tányérokra kirakta a rántott csirkét, az omlós zsíros tésztát, s szedte ki a vizesuborkát egy befőt- tesüvegből. A nagy tanulószoba akkor volt a legnépesebb: legalább tíz csoportban tíz család ünnepelte a ballagófiút, aki immár emberré kezd érni. Gyönyörű májusi nap volt... M indez azért jutott most eszembe, hogy hallom: az éttermeket már hónapokkal előbb lefoglalták a szülők ballagási bankettre. Mindenütt annyian lesznek, hogy egy tűt sem lehet majd leejteni. Angyal Sándor «• ww r m m Gyönyörű májusi nap volt... Búsuló juhászok Galambos Béla A közös piaci embargó legérzékenyebben mindenképpen a főként exportra termelő juhászokat érintette, hisz nem ment el az éves jövedelmük nagyobb hányadát adó húsvéti bárány. A húsháború miatt bent ragadt jószágok — amit az állattartók kénytelenek voltak tovább takarmányoz- ni, ráadásul kinőttek a magas árat jelentő minőségi korból, súlyból — összességében harmincmilliárd forint veszteséget okoztak az országnak. Megközelítőleg annyit, amennyit a kormány erre az esztendőre különített el a mezőgazdaság napi problémáinak a rendezésére. A kár nagy részét, a bizonyos értelemben az almához hasonlítható juhászat szenvedte el, amelyikre szinte „jégverésként” hatott a legfontosabb időszakban, átmenetileg megszűnt piac. A nyugati húsvéti kereslethez időzíti az évi kettőből az első elletését minden juhász. Ha az történik mint most, vagyis a bárány nem megy el, belőlük nagy súlyú birkát kell nevelni, ami később az arab piacokon értékesíthető. Persze jóval olcsóbb áron. Az almapéldánál maradva, ha a megérett, ládába szedett gyönyörű almának nincs piaca, azt egy későbbi időben már csak léalmaként tudja eladni a gazda. A kormányzat, amelyik nyilvánvalóan ártatlan a közös piaci döntésben, a lehetőségeihez mérten segíteni igyekezett a bajba került juhászokat. A nekik meghirdetett támogatást én nem nevezném, illusztris képviselőnkkel ellentétben, „pan- cser” munkának. Pillanatnyilag ezt lehetett tenni a fölösleg levezetésére. Azaz pénzzel forszírozni egyrészt a jerkék tenyésztésbe állítását, s ezzel majd az idős anyajuhok lecserélését, másrészt a kosoknál téríteni egy bizonyos részt a tovább- hizlalás költségeiből. Az egy más kérdés, hogy a bennszorult bárányok nagyobb részén már olcsó áron túladtak kínjukban a juhászok. így félő, a támogatás azokon a kereskedőkön, forgalmazókon segít majd, akik eddig is zsebre vágták a juhágazat igazi hasznát. Akikkel szemben pedig csak úgy érhetnek el eredményt—az arányosabb jövedelemelosztás tekintetében a juhászok (is) —, ha szervezeteikbe tömörülve saját kezükbe veszik sorsuk irányítását. Tornaterem építésével bővül a tiszalöki gimnázium. A 21, millió forintos beruházás építészeti része magánvállalkozásban készül Elek Emil felvétele Kommentár Egy gólya halálára Balogh Géza L előttek egy gólyát Nagy- szekeresen. A hír megjelent néhány újságban is, de nem hiszem, hogy túlságosan megrázta volna az olvasókat. Találkoztak ők már sokkal, de sokkal rémisztőbb esetekkel is, s tulajdonképpen joggal vonhatják meg a vállukat: havonta tízesével gyilkolnak meg embereket, miért egy madár halála miatt bánkódjunk hát?! Az eset azonban sokkal összetettebb annál, hogy elintézhetnénk egyetlen kézlegyintéssel. Nyilvánvaló bizonyítéka ugyanis annak, hogy az országot elöntő erőszakhullám ma már minőségileg más, mint korábban. Semmit sem tisztel. Ha Magyarországon van már-már szentként tisztelt madár, akkor a fecske mellett a gólya az. Sohasem hallottam eddig, hogy valahol is fegyvert emeltek volna rá. S ez bizonyos fokig megnyugtatott. Mert bármennyire is döbbenetes, amit most mondok majd: az emberöléseknél valamilyen indíték mindig felfedezhető. Az áldozatnak el akarják venni a pénzét, meg akarnak torolni valamiféle sérelmet... Azt, hogy valaki passzióból öljön embert, ilyet talán a kriminológusok sem ismernek. Am miféle indítékok vezérelhetik azt, aki a gólya életére tör? Felfoghatatlan! A mindenféle életet tisztelő embert csak egyetlen dolog vigasztalja. Hogy végre va- lahára sarkukra álltak a hivatásos természetvédők, s feljelentették a tettest. Most már csak az a kérdés, milyen büntetést kap. Bízvást állíthatjuk, meghatározó erejű lesz az ítélet. Ha kemény lesz, reménykedhetünk, hogy lefogja a szórakozásból ölök kezét. Ha viszont megússza egy ejnye-bejnyé- vel, akkor semmi sem lesz, ami visszatarthatná a társakat. Akkor csattogni fognak a puskák? Halomra lövik majd a gólyákat?
