Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-06 / 80. szám

1993. április 6., kedd

KeÉet-Magyarország 7

Jézus halála és feltámadása

A római csapatot kísérő emberek dorongokkal és kardokkal voltak fölfegyverkezve, Júdás járt előttük, ő volt a vezetőjük. Jól ismerte a Getsze- máni kertet, tudta, hogy Jézus ott szokott visszavonulni éjszakára, és abban egyezett meg a csapat parancsnokával, hogy akit megcsókol, azt fogják el. Jézus tanítványainak élén közeledett a csapathoz. Júdás elébe sietett, megcsókolta:

— Üdvözlégy rabbi.

— Barátom — kérdezte tőle Jézus —, csókkal árulod el az Emberfiát?

A törvényszék elnöke maga Kaifás volt, tanításai és tanítványai felől faggatta Jézust, aki új hithirdető, tehát eretnek volt a főtanács szemében. Mivel Jézus nem felelt a főpap kérdéseire, a főtanács lázasan keresett hamis tanúkat, akiknek vallomásából olyan vádakat koholhatnak, melyeknek alapján halálra ítélhetik. Végre kettő jelentkezett. Jézus hallgatott, úgyse fogadták volna el a tagadását, védője pedig nem volt. Kaifás Jézus mellének szögezi a főbenjáró kérdést:

— Mondd meg: Te vagy-e Krisztus, az Isten Fia?

— Te mondád, hogy valóban én vagyok Krisztus, az élő Isten Fia, és látni fogjátok az Emberfiát ülni Isten jobbján, amint eljön az ég felhőiben.

Sötét éjjel volt, mikor Kaifás palotájában elhangzott az egyhangú ítélet: méltó a halálra! Júdást, látván Jézus elítél- tetését, emésztő lelkimardosá- sok gyötörték, eldobta a harminc ezüstpénzt, az elárultatás díját, és kétségbeesésében megzavarodván fölakasztotta magát.

Pontius Pilátus, Róma helytartója palotájának kapuja előtt tárgyalt a zsidókkal, akik azt kívánták a helytartótól, hagyja jóvá ítéletüket, és végeztesse ki az elítéltet.

— Ez az ember félrevezeti nemzetünket és megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak.

Pilátus azonban semmi vétket nem talált Jézusban, mire a papság leghevesebb képviselői szenvedélyesen ismételgették vádjaikat, hogy Jézus fellázítja a népet. Pilátus, hogy megszabaduljon a kellemetlen ügytől, az éppen Jeruzsálemben tartózkodó Heródeshez, Galilea urához küldte a galile- ai Jézust, ítéljen ő. Heródes azonban visszaküldte Jézust. Szokás volt a zsidóknál, hogy ünnepnapon megkegyelmeztek egy bűnösnek. Ott volt Barabás., aki gyilkosságért, lázadásért került börtönbe. Pilátus megkérdezte a népet:

— Melyiket akarjátok, hogy a kettő közül elbocsássam nektek? — A tömeg hangosan üvöltötte Barabás nevét. — Mit csináljak Jézussal? — kérdezte tovább Pilátus.

— Feszítsd meg őt!

Pilátus vizet hozat, mossa

kezeit:

— Én ártatlan vagyok ennek az igaznak a vérétől. — Nem gondolt arra, hogy a szilaj tömeg nem ismer könyörületet és kegyetlenebb, mint a fenevad. Történt ez húsvét pénteken. Miután Pilátus szabadon bocsátotta Barabást, kiszolgáltatta a zsidóknak Jézust. A katonák csupasz hátát csont és ólomvégű szíjkorbáccsal ostorozták, s a bőr mindjárt az első csapások után fölrepedt. Sok elítélt ki sem bírta ezt a szörnyű kínt, de Jézus egyetlen jajszó nélkül tűrte. Ezután leszedve róla minden ruháját bíborpalástot vetettek vállaira. Tövisekből font koronát tettek a fejére és jobb kezébe nádszálat adtak kormánypálcának. Elébe járultak, térdet hajtottak előtte, kicsúfolván őt:

— Üdvözlégy zsidók királya!

Majd arcul ütötték, náddal verték a fejét és leköpdösték. Ekkor akarta Pilátus fölébreszteni a tömeg részvétét, és rámutatván mondta:

— íme, az ember!

A zsidók háborogva zúgtak, gyűlöletükben a kereszthalált követelték.

— A törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!

A kereszt a kínszenvedés és a gyalázat jelképe volt, az áldozatot mezítelenül sző g e z té k f e 1

négy végtagjánál a T formában összeácsolt keresztfára, egész testsúlya a kezeken függött. Akik halálra vitték Jézust, még kínjai közt is gúnyolják:

— Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, mentse meg most az Isten, ha akarja!

A vele együtt megfeszített latrok egyike is szidalmazta:

— Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg tenmagadat és minket is!

Három óra tájban hirtelen földindulás és sötétség támadt, leomlottak a meghasadt sziklák, mikor a Megváltó kiadta lelkét. Jézus testét bebalzsamozták, illatos fűszerekbe áztatott lepedőkbe takarták, fejét kendőbe burkolták és a Kálvária szomszédságában arima- teai József kertjében sziklasírba fektették. A sír szája elé a sziklába vésett vágányon mozgó malomkövet gördítettek, azt lepecsételték, a sírt őrség vigyázta.

Jézus hű szolgái, a szentasszonyok még a szabbati napon megnézték a sírt, rögtön látták, hogy üres, a nagy kő el- hengerítve. János lehajolván a sír előtt látta a lepedőket a földön. A kendő nem a lepedők mellett volt, hanem más helyen, külön összehajtva. Mária kint állt a sírboltnál, sírván, amikor megszólítá őt Jézus:

— Mária!

Feleié neki:

— Rabboni! (Mester) — Mondá neki Jézus:

— Ne illess engem,

mert még nem mentem fel Atyámhoz.

Ä hirtelen jött jelenés zavarba ejtette, és megijesztette az apostolokat, azt hitték, hogy lelket, kísértetet látnak. Jézus figyelmezteti őket, hogy földi tartózkodása rövid lesz most már, s ezentúl ők lesznek képviselői és küldöttei ezen a világon. Halála előtt az utolsó vacsorán hatalmat adott nekik, hogy a kenyér és bor színe alatt megújítsák az örök áldozatot. Most rájuk ruházza a küldetést, amit Atyja reá bízott:

— Vegyétek a Szentlelket.

A tizenegy apostol között

Tamás volt a legnyakasabb. Mikor megjött és a többiek boldogan újságolták neki:

— Láttuk az Urat! — Tamás konok hitetlenséggel rázta meg a fejét:

— Hacsak nem látom az ő kezein a szögek liggatását és az ujjaimat a szögek helyére nem bocsátom... nem hiszem el, hogy feltámadt.

Nyolc nap múlva ez is megvalósul. Jézus az apostolok között állva Tamáshoz fordult és hívta:

— Hozd ide a kezed és bocsásd az én oldalamba és ne légy hitetlen, hanem hívő.

Tamás szégyenli hitetlenségét, majd szemei megnyílnak és Istenének vallja a feltámadt Mestert. Jézus pedig beszél:

— Mivelhogy láttál engem

Tamás: hittél. Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek!

A tizenegy apostol újból megkezdett apostolkodása és tanúskodása Jézus feltámadása mellett számos tanítványt visszahozott körükbe, akiket a Mester halála szétrebbentett. Őt látván imádták, és Jézus hozzájuk lépvén beszélt velük. Ezek után kivitte a tizenegyet az Olajfák hegyére: innen akarja elhagyni a világot — innen akar fölszállni az örök di— a varos fölött, mely üldözte és keresztre feszítette, és nem is sejtette a kereszt győzelmét az egész világon.

(Részletek a Jézus élete című könyvből — Szentírás Egyesület, Budapest)

Lukács margójára

Pilinszky János

Mikor Jézus asztalhoz ül, már első szavával elárulja szeretetét: „Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát...” Az utolsó alkalom fölmenti minden további „halogatás” alól; többé nincs miért „türtőztetnie” magát. Végre bevallhatja örök vágyakozását, hogy velünk lehessen. S hozzáteszi: „...mielőtt szenvedek”. A kettő ugyanis egy. Minden szeretet tragikus; lines szeretet tragédia nélkül. És Istennek még csak válasz- :ása sincs, hogy elfogadja a izeretetet, vagy elutasítsa a ragédiát, mivel ő maga a szeretet. Innét az alázatos, szinte bebocsátásért és elfogadásért könyörgő, „intonálás”, az egyedül lehetséges Isten szájából: „Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát...”

***

Minden szeretet tragikus a földön. S fordítva is: szeretet nélkül nincs tragédia. Szeretet nélkül az élet lehet szenzációs és unalmas, értelmes és értelmetlen, de sohase tragikus. A szeretet nem arra való, hogy a szenvedést föloldja. Épp ez a szeretet titka. Egyedül szeretve tapasztalhatjuk meg a halál végleges tragikumát, s az öröklét realitását. Élet és halál, öröm és szenvedés egyedül a

szerető szívek számára valóság.

*** 4

A húsvéti bárány elfogyasztásakor lehetetlen nem fölidéznünk Simone Weil gyönyörű gondolatát Jézus kettős szimbólumáról. A pásztor- és a bárányszimbólumra gondolok. A pásztor: őrzője, gondozója, hűséges és szerető gazdája övéinek. A bárány: a testet öltött szelídség és engedelmesség, a szeplőtelen és ártatlan áldozat örök jelképe. A kettő közt azonban élt egy végső és föloldhatatlan ellentmondás: az, hogy a pásztor végül is leöli a bárányt, mit fölnevelt. Jézus, egyszerre

vállalva a két szimbólumot, áldozatos halálával örökre föloldja a két isteni jelképben rejlő ellentmondást. „Ki nagyobb: aki asztalnál ül, vagy aki fölszolgál? Ugye, az asztalnál ülő? Én mégis úgy vagyok köztetek, mint a szolga.” Mint az első és mint az utolsó. Mint a Pásztor és mint a Bárány.

Mert ennek az isteni szeretetnek, didergő és szomjazó, elfogadásért könyörgő isteni szeretetnek a kohójában végre értelmet nyer és tiszta szeretetté válik minden, a világot megosztó ellentmondás. Öröm és szenvedés, halál és föltámadás, múlandóság és öröklét. Az utolsó vacsora az isteni „sűrítés” csodája.

A feltámadás — A. Altdorfer festménye

Elek Emil reprodukciósa

Nagyhét —r nagypéntek

(MTI-Press) — Nagyhetet a liturgia Szenthétnek és Csendeshétnek is nevezi. Szentnek a megünnepelt nagy és szent titkok miatt, csendesnek, mert benne hangos és vidám ünnepek nincsenek megengedve. Az első keresztény római császárok megtiltották ezeken a napokon a bírósági tárgyalásokat, közmunkákat és mindennemű szórakozásokat. A középkorban az egész héten szombati nyugalom volt. Németül Gyászhétnek is nevezik, mert ezen a héten emlékezik meg az egyház Jézus Krisztus szenvedéséről és kereszthaláláról.

Az ókeresztény századokban általános szokás volt, hogy a Nagyhét alatt csak kenyeret, sót és vizet vettek magukhoz^ Egyes buzgó emberek annyira böjtöltek, hog^ a hét két utolsó napján, Húsvét reggelig egyáltalán semmit sem ettek.

A Nagyhéten minden egyes nap kiváltságos, ami annyit jelent, hogy ez alatt az idő alatt semmi más ünnepet sem szabad megtartani. Az összes liturgikus imákat és olvasmányokat Jézus Krisztus szenvedéseire és a megváltás nagy titkaira irányuló gondolatoknak kell eltöl- teniük.

A liturgia szelleme szerint

azonban a Nagyhét mégsem csak a gyász hete. Benne a keresztre feszítés és a feltámadás elválaszthatatlan egységet képez. Krisztus megváltói működése nem végződik a keresztfán, hanem a feltámadás győzelmébe megy át, ami a megváltás garanciája.

Nagypéntek mégis az emberiségért vállalt jézusi, földi szenvedés csúcspontja. .Jézus maga vitte keresztjét — beszéli el Szent János az evangéliumban —, míg oda nem értek az úgynevezett Koponyák-helyére (héberül Golgota). Ott keresztre feszítették, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készíttetett, és a keresztfára erősíttette... Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: Asszony, íme a fiad! Azután a tanítványhoz fordult: íme, a te anyád!... Jézus tudta, hogy már minden beteljesedett. De hogy egészen beteljesedjék az írás, megszólalt: szomjazom! Volt ott egy ecettel teli edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Amint Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: Beteljesedett! Azután lehajtotta fejét, és kilehelte lelkét.”

Bibliai aforizmák

Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni.

(Zsolt. 39,7)

Ha Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halálból, hogyan mondhatják kö- zületek némelyek, hogy nincs a halottaknak feltámadásuk? Hiszen ha a halottaknak nincs feltámadásuk, akkor a Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor üres a mi igehirdetésünk, de üres a ti hitetek is.

(1 Kor. 15,12-14)

Ha megszűnnék a baj, és elmaradna tőlem, egy kissé felvidulnék, mielőtt odamegyek, ahonnan nem térhetek vissza: a sötétség és a halál árnyékának országába, a vaksötét országba, a halál árnyékának sötétségébe, ahol nincs rend, és a fény is olyan, mint a sötétség.

'(Jób 10,20-22)

Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény.

(1 Kor. 15,54-55)

Az oldalt összeállította: Baraksó Erzsébet