Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-03 / 78. szám
1993. ápriűs 3. Ä “Keltt-üvlafíiiarorszáfl hétvégi melléklete ] 3 Kanada távol van, de mégis közel Budapest (MTI) — Az immár tizenharmadik esztendejében járó Budapesti Tavaszi Fesztiválnak minden alkalommal van egy kitüntetett külföldi résztvevője, díszvendége. Az idén Kanada az. A földrajzilag távoli, de szellemében, vonzódásaiban, művészetében hozzánk meglehetősen közel álló Kanada. Díszvendégként e kulturális vendégségbe két izgalmas kiállítást hoztak. A Néprajzi Múzeumban látható április 18- ig Bill Reid haida művész és a Woodland indiánok bemutatója. Mindkét tárlat arról szól, hogy élnek tovább az ősi, népi, történelmi hagyományok a művészetben, s hogy miképpen épülnek be ezek a kortárs alkotásokba. Maga Bili Reid is, akit napjaink egyik legnagyobb művészének tartanak, haida indián őseitől örökölte a fafaragás, az ezüstművesség, az ötvösség ismeretét, tiszteletét. S ezt a Goyce Kakegamic: Nomád élet magával hozott tehetséget komoly tanulmányokkal egészítette ki. Szuverén alkotóként keltette életre a haidák mítoszait. Monumentális plasztikáin összefonódó állat és ember alakok jellennek meg, olyanok, mint az indiánok totemoszlopain. Ötvös munkáin, karkötőin, láncain is az ősi mítoszok kelnek életre. Munkásságát a kihalás felé tartó, értékes népi meg a kortárs művészet között felépített hídként méltatják. Súlyos betegen Bili Reid mégis fontosnak tartotta a személyes jelenlétet budapesti kiállításán. Gyökereire emlékezve azt vallja: a művészetet soha nem lehet megérteni, egyfajta mágiának kell tekinteni, az emberi cselekvések között a legmélyebbnek és legmisztikusabbnak. Norval Morrisseau volt az az első ösztönös művész, aki szakított saját kultúrájának zártságával, és elkezdte megfesteni népének történetét, legendáit. Noha működését sorstársai közül sokan ellenezték, árulásnak tartották, mégis követőkre talált. Kifejező képi stílusa iskolát teremtett, ötven művészt inspirált. A hetvenes években születtek a Woodland iskola legjobb alkotásai, a bennszülött közösségek kulturális értékeinek induviduális megjelenítései. A művészek közül többen főiskolát, egyetemet végeztek, festőiskolákba jártak, de megőrizték eredeti látásmódjukat, indián ikonográfiájukat, népük mítoszait, hiedelmeit keltik valóra képeiken. Szabó Pál, az életöröm elbeszélője Száz éve született Biharugra írója, akinek könyvei filmként is igen nagy sikereket arattak Vasy Géza Budapest (MTI) — Kevés író részesült első könyvének megjelenésekor oly lelkes fogadtatásban, mint Szabó Pál az Emberek 1930-as közreadása után. Móricz Zsigmond így köszöntötte új pályatársát: „Ady Endre: Vér és arany. Azóta nem volt bennem ilyen izzó és olvadt láz, öröm és meghatottság irodalmi jelenség előtt, mint ma, hogy elolvastam egy új ember könyvét. Szabó Pál, aki írta, hat elemit végzett... Van neki egy holdja! Van neki egy talpalatnyi földje! És azon a földön úgy s meg tudta vetni a lábát, hogy övé az egész falu. Övé minden embere, férfiak és nők és gyermekek, és az övé minden hangulata.” Nyilvánvalóan túlzó Móricz lelkesedése, hiszen korántsem remekművet olvasott, mégis indokolt, s nemcsak a mű miatt, hanem azért is, mert általa egy a mély áramlatokban már bontakozni kezdő új tendenciát is köszönthetett, azt, amelyik őbenne is mindjobban megfogalmazódott a néptömegek iránti közvetlen elkötelezettségben. Igen, Szabó Pál jelentkezése is a népi írók mozgalmának igénybejelentése volt, s e mozgalommal aztán természetesen összefonódott írói és közéleti tevékenysége. 1935-ben megalapította, s 1939-ig a Szabad Szó szerkesztője és a Nemzeti Paraszt- párt elnöke. 1945 után egy évtizedig a Paraszt Újság — későbbi nevén a Szabad Föld — szerkesztője. Biharugrán született, kőműves lett, végigharcolta az első világháborút, majd megházasodott. Biharugra valóban egészen az övé lett, ő maga pedig Biharugráé, feledhetetlenül. Alföldi ember volt, de nem húzta magához a sár, nem fedte el horizontját a porfelhő. Tudta a nyomort, magáét a másokét, s minden erejével küzdött is ellene, de szinte határtalan életbizalom és életöröm hatotta át. A természet örök rendje, a nagy körforgás nem a kérlelhetetlen elmúlást ültette el benne alapélményként, hanem az örök megújulást, az örök reménykedést. Ha az emberi sors tele van is ridegséggel, kegyetlenséggel, mindig van menedék, feloldó erő, amely kivon bennünket a rossz ármánykodása alól. Bármennyire korlátozottak is a lehetőségeink, módunkban áll, hogy emberi fürfanggal, ötletességgel és főként életbizalommal leküzdjük, vagy legalábbis csökkentsük korlátozottságunkat. Akár úgy, hogy névnapi mulatságnak álcázzuk a parasztpárti gyűlést, akár úgy, hogy a kertek alján kerékpározunk embertől emberig. S olykor még a vakremény is/ segíthet, mint például az Új krajcár parasztcsaládjában, ahol a végrehajtásra érkezők végül is megenyhülnek, s haladékot adnak a kétségbeesésében már gyilkolásra gondoló férfinak. Élni kell, egyénnek, családnak s tá- gabb közösségnek is, Ahogy lehet, amint kései bölcs történelmi regénye már címével hirdeti. Szabó Pál legfontosabb könyvei, a filmként is sikert aratott Talpalatnyi föld, az Isten malmai, Nyugtalan élet című önéletírása, java elbeszélései a huszadik századi magyar irodalom maradandóan emlékezetes alkotásai. Derűje néha indokolatlannak bizonyult, s ez sematizmusba is vitte. Nem a legnagyobbak közé tartozik, az első tizenkettőbe talán nem fér be, de a másodikba mindenképpen. S ez is elég a halhatatlansághoz.- : • • • gyásztól gyászig na gondolunk innen sem hiányzik, hisz ott lapult a gener- alisszimusz-Jóska alatti dobostorta mélyén őfelsége első Ferenc is, enyhén dohodt rétessé préselve az egy rend román király, egy rend führer, egy rend magyar kormányzóból s a megint fingból rakott tölteléket. Apám tehát nyugodtan hivatkozhatott volna a császár Jóskára is, ha megadatik néki a védekezés vagy a kimagyarázkodás lehetősége, de akkor az ötvenes évek elején nem az általános derültség, hanem a vérfagyasztó mosoly rajzolt portrékat, írt meg sorsokat, kiket nem a nemzet snapsz-számosai, bo- hó lelkű tábori lelkészek, hanem gyilkosok, hóhérok, kényszermunkával köntörfalat építő diktátorok, kivégző osztagok kártyáztak el. Ők jöttek el apám után, ecettel s epével letörölni arcáról életének legboldogabb pillanatát, az alkotó embernek a befejezett mű fölötti örvendezését, békés elrévedését. Márton Áron püspök úr 1949- ben, bebörtönzése előtti nagy körútja végén szentelte fel falunk, Csíkpálfalva templomát, amelyet apám épített. Azt hiszem, ez volt az egyetlen ilyen tett az egész keleti féltekén, amelynek felmagasz- talására apám nem csak a lelkét, építő mesterségének imádatát, hanem anyagi javait, a saját házunkra gyűjtötteket is feláldozta. De boldog volt, mert a templom állt, a templom élt. A felszentelés utáni ebéden lehajtott fejjel ült a püspök úr mellett, aki így áldotta meg: „Olyan vagy fiam, mint a megérett búzakalász, ki lehajtja fejét, mert beteljesült. Áldott légy”. Élek a gyanúperrel, hogy nem a festett kép gyalázásáért, hanem ezért a boldogságért, ezért a beteljesedésért jöttek utána a Sztálin nevében csákányotok, akik akkoron épp a Dunacsatomá- nál szólítottak névsort, s rájöttek, hogy hiányzik egy székely mesterember, aki nem a pokolnak, de a mennyeknek épített... így lett apám a világ legszelídebb haramiája, csipke- bokor szállású, ország-világ- hazájú versben bújdosó. Fél évig az erdőkön bújkált, örök életre megutálván a gombát, erdei gyümölcsöt, s szakállas Ábelként talán a sast is megette. Átbolyongása a Keleti Kárpátokon Moldvai véreink, a csángó-magyarok felé, nem tudom mikor történt. Valamikori inastársa, egy román mérnök révén rejtőzött tovább, lett titkos munkása egy szovjet—román közös vállalatnak, a Szovrompetrolnak. Később munkatelepvezetője és sztahanovistája!... Itthon pedig előléptették kuláknak! Egy hektár kilencven ámyi föld birtoklójaként lettünk osztályellenség, népnyúzók, a milicista mindennapos ellenőrzésének kitüntetettjei. Amúgy is szegény udvarunkat pusztára irtották, anyámmal ámyékszéket ásattak a köznek, átnevelő piros terítés asztalok elé citálták, faliújságos pellengérre állították. De nem írhattam én sem meg Sztálin elvtárs születésnapjára a rózsaszín levelet, mert legjobb tanuló voltam, amolyan kulákos diverziónak számított: így akarjuk a leprát a nagy Kreml falai közé becsempészni, ahová lepra nélkül, vagy leprával, de 1953- ban végül csak beütött a krach... Azon a márciusi napon a nagy gyászt bejelentő plakátokkal úgy kitapétázták házunk oldalát s a kerítést, hogy attól röhögött az egész falu. A gyászmisén, hová hatalmi szóval kirendeltek minden élőt, nyolcadmagammal mi- nistráltam, kicsi fehér gyertyákként lobogtunk a Pál apostol megtérésére szentelt oltár előtt, és... És sírtunk. Sztálinért, a bölcs vezérért, a népek atyjáért, a kommunista jövőnk bajnokáért hulltak a könnyek, a mileszvelünk sóhajok. Egyedül én sírtam édesapámért, aki a falu él- celődő, csúfondáros, mindent túlélő szentenciája szerint túl korán, zimankós időben, szal- makalaposan indult el Sztálin temetésére. Annyira túl korán, hogy haza is csak késve, nagy későn érkezett. V alamikor 1956 táján ért véget családunkban a hosszú gyász, melyet az anyám egyszerűen csak így emlegetett: amikor Sztálint gyászoltuk. Akkor újabb kezdődött. És azután még újabbak... Gyásztól gyászig éltünk... És eltelt az életünk. A húsvéti evangélium szent üzenete Morvay István Nyíregyháza (MTI) — „Ballag az úton az árva diák, / Feszítik agyát karakán ideák” — imigyen szól a legátus versezet, amely még abból az időkből való, amikor a leendő lelkészek stílusosan az apostolok lován közlekedtek két falu között. A legáció — követség — szép hagyománya a református egyháznak. Azt jelenti, hogy a nagy ünnepeken is — kirajzanak a teológusok, s egyúttal gyakorolván magukat választott hivatásukban, ifjú lelkesedéssel hirdetik az örömüzenetet. A hagyomány ma is él, a budapesti Református Teológiai Akadémiáról például több mint százan keresik föl — persze ma már nem gyalogosan — a dunamelléki és a dunántúli egyházkerület gyülekezeteit. És vajon milyen „ideákat”, gondolatokat tolmácsolnak a hívőknek? A kérdéssel dr. Boross Gézához, a főiskola dékánjához, a gyakorlati teológia professzorához fordultunk. előttünk, hanem mögöttünk van. A II. helvét hitvallás szerint pedig: „Hisszük, hogy a hívők lelkei a halál után Krisztushoz mennek”. A feltámadásba vetett hitnek két szép példáját mondanám el. Czeglédy Sándor, „a huszadik század Károli Gáspárja”, akkor haldoklott, amikor 1944-ben Ceglédet szőnyegbombázás érte. Felesége, hűséges Margitkája volt mellette utolsó perceiben, törölgette verejtékező homlokát. „Hiszed-e, kedves, hogy odafent találkozunk?” — kérdezte az élettől búcsúzó. — „Hiszem” — válaszolt a hitves. — „Akkor a viszontlátásra!” — és meghalt. Áldott emlékű profesz- szorunk, Csekey Sándor pedig — hűséges tanítványai állták körül betegágyát — e szavakkal távozott: „Mehetünk, Uram”. Egyikük sem félt a haláltól, mint ahogy nem féltek azok a régi reformátusok sem, akik előre megcsináltatták a koporsójukat, a padláson őrizték, s időnként belefeküdtek. Készültek, nyugodt szívvel készültek a halálra. Szabó Gáspár: Égi jelenet — Hallgatóinknak — akiket nagy tapasztalaté, gyakorló lelkészeket is bevonva a munkába, speciális szemináriumokon készítettünk föl a legációra — elsősorban azt kell tudatosítaniuk a hívekben, hogy a húsvét a keresz- tyénség legnagyobb ünnepe. Hogy miért? Ázért, mert a feltámadás evangéliuma — örömüzenete — az a tan, amely a keresztyénséget minden más vallástól megkülönbözteti. Ez a keresz- tyénség alaptétele! A jeru- zsálemi zsidó főtanács tagjai, akik Krisztust megfeszítették, úgy gondolták, ezzel a „keresztyén ügy” le van zárva. De nem! Mert — bár kezdetben a tanítványok is nehezen hitték el — Krisztus feltámadott! És Jézus feltámadása a mi feltámadásunkat is jelenti. Eképpen szól az írás Pál apostolnak az efézusbeliek- hez írt levelében: „Serkenj föl, a ki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog tené- ked a Krisztus”. Amíg Krisztus fel nem ragyog bennünk, tulajdonképpen halottak vagyunk. Ahogy nagy teológusunk, Makkai Sándor írta: amíg egy ember újjá nem született, addig halva született. S ezzel a fordulattal el is jutottunk a halál gondolatához. A pszichológusok szerint minden félelem lényegében halálfélelem. Félünk a haláltól, holott nem kell félnünk, mert feltámadunk. A halál nem a megsemmisülést jelenti, hanem csupán egy állapotváltozást. Ahogy Karl Barth megfogalmazta: a halál nem Elek Emil reprodukciója A másik része a feladatnak, amire fel kellett készítenünk hallgatóinkat, hogy legyen igehirdetésük nagy erejű. Az Apostolok cselekedetei szerzője, Lukács evangélista — akiről egyre inkább bebizonyosodik, hogy mindkét írása történelmileg szinte teljességgel hiteles — írja: „És az apostolok nagy erővél tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem vala mindnyájukon”. Ez a bizonyságtétel egyébként nem sokkal pünkösd után történt, s felvetődik a kérdés: az apostolok miért nem hatalmas élményükről, a „mennyei sokkról” beszéltek. Éppen azért nem, mert a Szentlélek azért töltetett ki rajtuk, hogy Krisztus feltámadását hirdessék. Végezetül arról is kell szólniuk legátusainknak, hogy aki bizonyságot nyer a feltámadásról, annak az élete a gyakorlatban is megváltozik. Lukács írja: „A hívők sokaságának pedig szíve-lel- ke egy vala, és senki semmi marháját nem mondaná magáénak, hanem nékik minde- nök köz vala... Mert szűkölködő sem vala ő közöttük senki; mert valakik földek vagy házak birtokosai voltak, eladván, elhozák az eladottak árát. És letevék az apostolok lábainál: aztán elosztatott egyesek közt s mint kinek- kinek szüksége vala”. — Megjelent tehát a diakónia, a szeretetszolgálat, az egymás iránti felelősség. Napjainkban, ez is döbbenetesen időszerű üzenete a húsvéti evangéliumnak.
