Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-27 / 97. szám
1993. április 27,, kedd Kölcsönös szellemi pezsdülés Egy gazdag és változatos kultúrát találtak hazánkban az angol egyetemi tanárok A wolverhamptoni egyetemről érkezett profesz- szorcsapat: balról dr. N. V. Wylie, dr. M. Mabey, dr. J. Smith és dr. J. Cooper A szerző felvétele Nyíregyháza (KM) — A wolverhamptoni egyetem tanárai — dr. N. V. Wylie professzor asszony, dr. J. Cooper professzor, a társadalomtudományi kar dékánja, dr. J. Smith professzor, tanszékvezető és dr. M. Mabey profesz- szor — voltak az elmúlt héten a Bessenyei György Tanárképző Főiskola vendégei. Az angliai város felsőoktatási intézménye tavaly nyerte el az egyetemi rangot, korábban főiskola volt. A nyíregyházi tanárképző életében most kezdődik ez a folyamat, ezt segíteni jöttek Nyíregyházára az angolok. Velük készítettük ezt a beszélgetést. □ Rövid itt tartózkodásuk alatt szerzett tapasztalataik alapján érettek-e e feltételek Nyíregyházán az egyetemmé váláshoz? N. V. Wylie: — Amit láttunk, abból ítélve adottak azok a feltételek, szilárd az az alap, ami a folyamat elindításához szükséges. Azt is láttuk, hogy a felszereltség megfelelő. A látottak alapján és a főiskola vezetőjével történt beszélgetésekből leszűrt következtetések alapján semmilyen akadályt nem látunk, ami a sikeres egyetemmé válás folyamatát meggátolná. Hasznos tapasztalatok □ Milyen segítséget, ötleteket, tanácsokat tudnak adni Önök ehhez? Dr. J. Cooper: — A folyamat vezetésében és megszervezésében a tapasztalatok átadhatók, hiszen mi már ezen túlvagyunk, a folyamatszervezésben szerzett tapasztalataink pedig könnyen átültethetők. □ Kérem mutassák be röviden, milyen intézmény a wolverhamptoni egyetem? Dr. J. Smith: — Nagy intézmény, amelyben egyaránt folyik diplomára való felkészítés és diploma utáni továbbképzés. Az oktató-tanító munkán kívül a kutatásban is részt veszünk, ehhez megvan a tanári karban a megfelelő szellemi kapacitás és vannak hallgatók, akik kutató munkát végeznek. Négy fő fakultánsunk van. A tanárképzésen kívül van jogi és közgazdasági kar, tudomány-technika és bölcsészkar. Különösen erős oldalunk a természettudomány, a környezetvédelem. Dr. M. Mabey: — A wolverhamptoni egyetem nagymértékben elkötelezett amellett, hogy nemzetközi kapcsolatokat alakítson ki, beleértve cserekapcsolatokat is. Már be is azonosítottuk azokat a pontokat, amelyekben a két intézmény együtt fog működni. Mert vannak olyan tapasztalatok, amelyek itt megtalálhatók és mi szeretnénk átvenni. Természetesen vannak olyanok is, amelyeket mi szeretnénk átadni a nyíregyházi intézménynek. Ennek részeként szeretnénk megszervezni a közös tanítást olyan formán, hogy onnan jönnek ide és innen mennek előadók Wolverhamptonba. □ Milyen témákban szerezhetők közös kutatások? Dr. N. V. Wylie: — Az egyik részterület amelyben együtt kívánunk dolgozni, a nehézfémekkel szennyezett talajrétegek megtiszítása, itt Balogh Árpád tanár úr kutatásai kapcsolódnak azokhoz a mikrobiológiai kutatásokhoz, amiket • a wolverhamptoni egyetemen végzünk. A kémia és földrajz területén a zeolit- kutatásokban kívánunk együttműködni, elképzelhetőnek tartunk egy tanfolyamkihelyezést is Nyíregyházára. Hallgatókat hoznánk ide, és ha lehet, akkor a mi hallgatóink a nyíregyházi hallgatókkal együtt tanulnának szélesebb környezetvédelmi kérdéseket. Beleszerettek az országba □ Járt-e Önök közül valaki korábban Magyarországon? Dr. J. Smith: — Az európai Tempus-program keretében jártam már Magyarországon a Gőz Lajos tanár úr által szervezett konferencián. Gőz tanár úr, Balogh tanár űr, Frisnyák Sándor tanár úr és Hanusz Árpád tanár úr pedig ugyanez a program keretében ismerkedtek a mi kutatásainkkal Wol- verhamptonban. □ Milyennek képzelték az országot és egyezett-e vele a valóság? Dr. J. Cooper: — Amikor összeomlott a kommunizmus, nekünk megvoltak a sztereotípiáink arról, hogy itt a boltok üresek, hogy a szörnyű szeny- nyezett környezetben élnek a magyarok, demoralizált, levert emberek fogadnak majd bennünket. Az érkezés pillanatában világossá vált, hogy ez a kép hamis. Személy szerint valamennyien beleszerettünk az országba, mert lakói büszkék arra, hogy magyarok. Természetesen az ország nagyban különbözik Angliától, de ez a különbözőség nem akadályozza meg a nagy szimpátiát. Igazabb kép Dr. J. Smith: — Valesben tartottam egy előadást Képek Magyarországról címmel. Azért választottam ezt, mert az emberek csak a tévé által közvetített leírásokat, képeket találnak Magyarországról, de ugyanezt elmondhatom Oroszrországról, vagy Kínáról is. Ezek leegyszerűsített, előítéletektől terhes képek. És amit az ember a valóságban talál itt, az egy gazdag és változatos kultúra. Ez is igazolja, hogy mindkettőnknek sokat kell tanulni a másikról. Angliának amiatt a 40 év miatt, ami a magyar történelemben eltelt, Magyarországnak pedig azért, mert tenger veszi körül Angliát. * A két felsőoktatási intézmény eltérő mikrokör- nyezetben végzi munkáját, de a szellemi nagykorúság érdekében kifejtett tevékenységükben jócskán vannak találkozási pontok is. Ezt erősítik a lezajlott találkozások.-------------Tárca — M egérkeztünk. A repülő orra előtt, a bejárat felett kék betűs felirat: KIS PILÓTA ESZPRESSZÓ. M. hangosan nevet: — Jó, mi?... Csendesebben kérem... Ez egyelőre az én lakásom, ha nem tudná. A repülőgép egy apró park közepén áll, lánccal körülvéve. A törzs alatt egy kis épület: a raktár és a vécé. A két légcsavar egyformán áll, a gép testén kétoldalt kék csík hasít az ezüstszínű burkolatba. A kerekek mozdulatlanul támaszkodnak a vörös salakra, az ajtóhoz korlátos lép- csőfeljárat vezet. — Hahó, nincs itt senki? M. Leakasztja a bejárati láncot. — Hahó, főpilóták, hol vagytok? Egy kövér, ingujjra vetkőzött férfi jön elő a gép alatti házikóból. — Zárva vagyunk, kérem. Ötkor nyitunk. M. alkudozik: — Főnök drága, legyen emberséges, csak azért utaztunk ki ide az isten háta mögé, hogy megihassunk egy konyakot a repülőben, nyissa már ki, mindent duplán fizetek... Nincs... Tényleg nincs... Nem tudok adni. Felmegyünk a lépcsőn. A főnök kinyitja az ajtót, előremegy. M. üvölt: — Beszállás, beszállás, mindjárt indul a prágai járat, kérjük az öveket bekapcsolni, nem dobod el a Bólya Péter Ismét cigarettádat rögtön?!... Azt hiszed, most csak úgy leléphetsz, mi?! Apró asztalkák, képek a falon, az ablakok betapétázva. — Mit hozhatok? — Konyakot, sok konyakot, maga is igyon, főnök. M. ragyog. — Na, mit szólsz hozzá, öregem? Csodás, mi? félhomály, hangulat, csodálatos hangulat, repülünk, repülünk... Nem tudok aludni, doktornő, kérem... Tessék?... Harminc leszek. „Hova megy ez a gép? Az Alföldre? A hegyek közé? Egy apró városba, hol régen várt vendégként fogadnak ? ” Itt a konyak. — Szevasz. — Szevasz, egészségére, főnök. A főnök lehajtja a konyakot. —Jó szórakozást. — Meglesz, főnök, meglesz. Lehelj rám!... Kettesben maradtunk, M. ölelget. — Milyen jó, hogy találkoztunk, öregem... Gyakrabban össze kellene járnunk, igaz? Neked sem árthat, ha néha elszabadulsz otthonról... Szevasz, igyál. Sajnos, nem tudjuk közölni. M. iszik a konyakból, aztán halkan énekelni kezd. — Aká- cosúúút, ha végigmegyek rajtad ééén... Miért nem énekelsz? Gyere, énekeljünk kánont, tudod, amit az általánosban tanultunk. O, jerteké- nekeljünkkánontmertazolyan- vig. Most te jössz. Ittegymásik szólam kezdi újra, snem- sokárajőa harmadik. Mi van, miért nem énekelsz? Háromtánc, kéészakánon, fújhatjuk- már haaajnalig, hahah, jó volt, mi? Na, kimegyek a vécére, aztán kértek a főnöktől még egy konyakot, jaaaaj, de marhajói érzem magam... Kérem, sok panasz van a magatartására. Változtatni kellene a viselkedésén, de minél előbb. M. kimegy, és belöki maga után az ajtót. Hallani, hogy lerobog a lépcsőn. Egyedül maradtam. Az asztalkák alusznak, ablak nincs, a konyakospohár fenekén barnás maradék. Lassú mozgással forognak az üres székek, a falilámpák körül homályos, zavarosfénykor. Utállak, érted?! Megrándul a gép. Erősödő motorzúgást hallok. A lépcső recsegve válik le a törzsről, a kerekek felborítják az apró épületet, a főnök és M. ijedten kiabál. Fémes csengés, a légcsavar letépte a feliratot: KIS PILÓTA, erősödik a motorzaj, emelkedtünk, még egy villamoscsengetés, egy féksiví- tás, aztán már csak a halk, egyenletes zúgás... Jó volna lenézni. M. talán röhögve integet a gép után, a főnök rémülten bámul felfelé. Megfordulok a székemen: menetirányba, arccal a gép orra felé. Repülünk. Nemsokára leszóltunk az ismeretlen városban. Egy kerek szemű, bizakodó arcú kisfiú száll ki majd a gépből, és elindul, hogy barátjává avassa a város házait és lakóit. Kelet-Magyarország 3 Alkalmasság honi módra Mező Éva an egy barátom, aki amikor megismertem, még egy menő pesti cég munkaügyi osztályát vezette. Akkoriban kapta a feladatot: szüntesse meg a kapun belüli munkanélküliséget. Több lépcsőben kidolgozott programja után jó páran találták magukat a kapun kívül. Mikor munkáját elvégezte, felsőbb akaratra ő is az utcára került. Eleinte nem vette komolyan a dolgot, hiszen három diplomája, a megváltozott viszonyokhoz illeszkedő szemlélete, széleskörű tájékozottsága elegendő garanciának látszott ahhoz, hogy munkához jusson. Majd telt, múlt az idő, pályázatok sorát írta meg, s rá kellett döbbennie, nem veszik komolyan. Pedig mennyit változtak az álláshirdetések mostanában! Régen elég volt az önéletrajzot elküldeni, annak tartalma pontosan elgendő volt az állás odaítéléséhez. Úgyis többnyire azt választották, akiért többször, s magasabbról szóltak. Bezzeg most! Minden fontosabb posztra szakmai programokkal, távlati elképzelésekkel kell jelentkezni. Úgy tűnik, ezen a téren is utolértük a fejlett demokráciákat, ahol az egyén karrierjét valóban tudása, rátermettsége határozza meg. Na ez a látszat tévesztette meg barátomat is. Éjszakánként fogalmazta eredeti elképzeléseit, izgatottan várta a születő törvényeket, amelyek újabb és újabb lehetőségeket adnak. Egy-egy „műve” után mindig reménykedve indult meghallgatásra. Volt, ahol éppen csak a nevét kérdezték, más helyen finoman értésére adták, hogy bármennyire is jók a tervei, ezt a pályázatot nem az ő számára írták ki. ogy van ez? Valamikor a „mi kutyánk kölyke" volt a befutó, most pedig az urambátyám unokája? Még mindig nem léptünk túl Mikszáth korán, ahol a nexus a minden? Ha pedig így van, akkor vállaljuk ezt nyíltan! Kérek egy újságot. Képünk Leveleken készült Harasztosi Pál felvétele Kommentár ___________________ Kis tettek öröme Nagy István Attila allgatom Zahonyik Zitát a tiszaeszlári művelődési ház könyvtárában. Reményik Sándor egyik versét mondja úgy, hogy lehetetlen nem odafigyelni rá. Nincs itt semmiféle szavalóverseny, inkább nekünk szóló gesztus, akik arra vállalkoztunk, hogy néhány ötlettel segítjük az iskolaújság arculatának kialakítását. Hallgatom a kislányt, s arra gondolok: milyen nagy kár lenne, ha elveszne a tehetsége, ha nem fejlődhetne tovább, mert már annyi mindent tud, amit a nála idősebbek csak sok-sok évi gyakorlás után. Aztán meg az jut az eszembe, hányán teszik úgy a dolgukat: kicsik és nagyok, hogy nem figyel rájuk csak a közvetlen környezetük. Sajtóvisszhangot, jót és rosszat egyaránt, csak a nagy tettek kapnak. Az emberek többsége pedig vállve- regetés, nyilvánosság nélkül, a kitüntetések dicsérő rózsája nélkül teszi a dolgát. Talán sok-sok év után, amikor már megfáradt a test és a lélek, még átsuhan rajtuk, hogy bizony jól esett volna olykor az elismerő szó. De elmaradt. Nem baj. Legalább nem kell hálásnak lenni senkinek. zt hiszem, nincsen igazuk. A túlzott szerénység ugyanúgy rossz, mint a tettek nélküli hivalkodás. De a legnagyobb felelőssége mégiscsak a közvetlen környezetben élőknek van, akik ismerik a kiemelkedő tettek szerény végrehajtóit. Nekik kellene egy kicsit jobban menedzselni őket, hogy ne véletlenül bukkanjunk rájuk, s érezzük meg szívük melegét. HATTER Nézőpont)
