Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-24 / 95. szám

1993. április 24., szombat Séta a paszabi Kisódalon A valamikor oly híres szőttesüzemben pedig most mindössze öten dolgoznak. Paszabon nincs főtér, csak Fő utca A szerző felvétele Balogh Géza Paszab (KM) — Paszab polgármesterével, Tajthy Ist­vánnal nem nagyon érde­mes falunézőbe menni. Leg­alábbis annak, akinek szűk­re szabott az ideje. A negy­venéves tanárembert ugyan­is lépten-nyomon megállít­ják. Van akinek polgármes­ter úr, van akinek még min­dig tanár úr, de akad, aki egyszerűen csak azt mondja: „Szerbusz, Pistám! Nem kóstoljátok meg a toroská­posztánkat?” Ha nem sütne hétágra a nap, s ha a kertekben nem vélemé­nyeznének, azt is hihetnénk, hogy nem húsvét, de kará­csony táján járunk. Mert minduntalan disztótorba bot­lunk. Meg borjútorba, ha egy­általán használhatjuk e nyaka- tekert kifejezést arra az ese­ményre, mikor borjút vág a gazda. Nem a világ végén — Addig nincs nagy baj, míg van mit leszúrni, míg van mit a hűtőszekrénybe rakni — jegyzi meg Tajthy István, az­tán elkomorodik az arca. — Tudjuk, természetesen tudjuk, hogy sokan el is adnak a hús­ból, ami tulajdonképpen tilos, ám tudomásul kell venni, hogy sok család ebből jut némi pénzhez. A tévedések elkerülése vé­gett, Paszab nem a világ végén van. Nyíregyháza alig húsz ki­lométerre. A tiszántúli fal­vak többségét megnyomorító munkanélküliség tehát elvileg itt nem okozhat túlságosan nagy gondokat. — Nem...!? — képed el e szavak hallatán az önkor­mányzat igazgatási előadója, Ciomba Zoltán. — Több mint negyvenszázalékos a munka- nélküliség nálunk. Hajói bele­gondolunk, könnyebb a mun­kahellyel rendelkezőket szám­ba venni, mint a munkanélkü­lieket. A nyíregyházi, ibrányi, gá- vavencsellői üzemeket nem számolva nem is olyan régen a paszabiak helyben is válogat­hattak, hiszen itt volt a tégla­gyár, a téesz, a híres szövő­üzem. A téglagyárat már évek­kel ezelőtt bezárták, a szövet­kezet hosszú ideje csak vergő­dik, a valamikor oly híres szőttesüzemben pedig most mindössze öten dolgoznak. Elképesztő összegeket kell fordítaniuk segélyekre. Ötven- hét család kap rendszeres ne­velésit, harminckettő állandó segélyt, s legutóbb is nyolcvan átmeneti segélykérelmet bírál­tak el. Havonta hét-nyolcszáz- ezer forint megy el csak erre a közös kasszából. — Aki dolgozni akar, annak legfeljebb Nyíregyházán van esélye elhelyezkedni — foly­tatja a polgármester. — De ott is oly keveset tudnak fizetni, hogy a buszbérlet elviszi a keresetük felét. Éppen tegnap volt nálam egy asszony, kért négyezer forint segélyt, hogy meg tudja venni a havi bér­letet... Sajnos sok családnak egyetlen fillér tartalékpénze sincs. A vállalkozókedv per­sze segíthetne. De a helyiek pénz nélkül, a távolabbiak pe­dig infrastruktúra nélkül ho­gyan vállalkoznának...? Amíg a mi tekerős telefonjainkon megpróbálnának egy üzletet megszervezni, akkorra tán a hó is leesne. A Fő utcával párhuzamosan futó mellékutcán, a „Kisóda­lon” ballagunk, mikor a kul­túrházhoz érünk. Miután a fi­atalokat ma már a diszkó sem nagyon érdekli, a nagy terem így többnyire üres. Megtudta ezt egy környékbeli vállalko­zó, s felkereste az önkormány­zatot. Ő hozna a kultúrházba egy kis üzemet, ha adna neki a község ötmillió forintot. Talán részletezni sem kell, nem tu­dott... Az átlagnál jobb földek A Rétköz peremén lévő falu földjeinek nagyobbik hányada a szabolcsi átlaghoz képest kimondottan jó minőségű, a községi gondok mérséklésé­nek egyik útja a magángazdál­kodás lehetne tehát. A helybéli gazdák azonban rettenetesen kevés információval rendel­keznek, s igen bizonytalanok. — Szégyenszemre én sem tudom megmondani, hogy mennyien is vágnak majd bele az önálló gazdálkodásba — mondja a helyi földrendező bizottság elnöke. Bíró Sándor. — Az viszont tény, hogy mi egyáltalán nem panaszkodha­tunk a nyíregyházi kárpótlási hivatal munkájára. Annyi kár­pótlási jeggyel rendelkezünk, hogy el kellett halasztanunk az első licitet, mert kevés lett vol­na a földalap. S nem akartunk egymásra ígérni... Ha a bizonytalanság sok is Paszabon, azért van egy biztos pont is. Az idén lesz tíz eszten­deje, hogy bevezették a faluba a vizet, ami azt is jelenti, hogy a családok az idén letudják az utolsó törlesztő részletet is. Ma persze már nem nagy pénz az ezerhatszáz forint havonta. De tíz évvel ezelőtt...! Jó is, hogy lejár, hiszen ha­marosan újabb nyűgöt kell a vállukra venniük. Ha minden igaz, nemsokára vezetik a gázt. Nem kötelező persze, de a 388 lakóházból csupán az el­múlt pár héten százötvennek a gazdája írta alá a szándéknyi­latkozatot. Nemsokára vezetik a gázt Rövidesen újból feltúrják te­hát a falut, de nemigen zoho- rálnak majd sokan emiatt. Kü­lönben is megszokhatták már, hogy az utóbbi három évben itt mindig történik valami. Hol a napközit alakítják át, hol az óvoda kiszolgáló helyiségei­nek felújítása folyik, hol pedig valamelyik utat aszfaltozzák. A paszabiak persze, minden fejlődésre utaló jelnek örül­nek, ez utóbbinak különösen. Meg lehet érteni őket. Mert aki járt már egy sáros, rétközi ut­cában, az tudja, hogy mit je­lent az aszfalt.----------Tárca — hol alacsonyan szállnak a miniszterek, ott foga­dásnak is kell lenni - ujjong a tudósító lelke, miközben a nagy, fellobogózott épület fe­lé egyengeti járását. Igyek­szik fesztelennek látszani, ne­hogy valamelyik tagbasza­kadt biztonsági betonfiú vá­zának nézze és leverje - pusz­tán a biztonság kedvért - kö­telességének teljesítése előtt. Na, ettől olyan hülyén feszé- lyezetté válik haladtában, amilyen természetellenes nem volt soha azelőtt, és reméli, hogy nem is lesz egyhamar. Az előtérben is megpróbál a lehető legotthonosabban mozogni: kabáttal felcuccol- va türemkedik vagy tíz percig a tömegben, mert szégyelli megkérdezni, hol a ruhatár és rezzenéstelen arccal fordul ki a vécének hitt helyiség ajta­ján, miután észrevette, hogy a partvisok, vödrök és felmosók számára fenntartott kézirak­tárba rontott be. Az esemény színhelyére, a nagyterembe bejutni sem akármi: a délceg ajtónálló- nakfel kell mutatni mindent, ami felmutatható, kipakolni táskát és zsebeket, majd mé­lyen a testőr-őrszem szemébe nézni azonosítás végett. És már benn is van! Mi sem egy­szerűbb, mint magára drótoz­ni a tolmácskészüléket: fül­hallgató a fülre, dugó a luk­ba, a dobozka meg valahova majd csak.... Még javában teker, dug, csűr-csavar, amikor nyílik az áhítattal átitatott terem meg- illetődött ajtaja, és a minisz­terek - tőle jobbról - csak úgy beáramlónak rajta. Mint a Fekete Sereg és hollói offen- zíva idején. Az első megillető- döttséget a fülhallgató utáni kapkodás követi, benne - elég egy nem megfelelő kapcsolás - ha nincs szerencséje eszki­móul hallható a kölcsönös szívélyesség. Jegyzetel, mint a motolla, de hamarosan a térdéről csúszni kezd a blokk, füléről a hallgató. Melyik után kapjon nagy hiretelenjében, uram te­remtőm, hogy veszendőbe ne menjenek a magvas gondola­tok. Marad a fél térd, fél hall­gató megoldás, amitől sza­kasztott a Szerjózsa a rémült távírász becsapódáskor a bunkerben pozitúrát veszi fel. Sebaj, megvan minden! Aztán jön a Nagy Megkönnyebbü­lés: fogadásra invitálják a je­lenlévőket. A rutinos profikat és a félénk amatőröket. A magyar asztalon svéd­asztal franciás ételei kelletik magukat a hozzájuk tartozó evőeszközökkel együtt. Csak tudná, melyik tartozik mihez, és egyáltalán mi micsoda it­ten milyen módra? Ezer bo­csánatkérés és ezer nyúlká­lás, méricskélés, kapar ás zás következik a tolongásban, majd a finomságok elfo­gyasztása nem csekély meg­próbáltatások közepette: csö­pög . a ragu leve, gördül a virsli és a kés csak azért sem nyisszantja el a húst, főleg mert a lehulló villa után való zavarodott kapokodás leköti a figyelmét. Észrevétlenül igyekszik az asztal alá passzolni az elhul- lajtott borsószemeket pedig éppen elég baja van a kré- messel is. Minden oldalán tü­remkedik, tolul a sárgaság, de a fedőlap szilárd és meg­bonthatatlan, akár csak egyes népek barátsága volt. Mindez állva, féllábon szerencsétlen­kedve, minden támasz nélkül. Bezzeg a profik már rég elő- kelő-unottan kivonultak zsák­mányukkal a teremből, most pedig ott terpeszkednek az épület minden hozzáférhető asztala mellett és tömik a fe­jüket. azafelé a buszon érzi meg, hogy ingéről pirí­tott máj szaga terjed a térben és látja, hogy szíve fölött ke­tchupből kanyarult apró ko­kárdát visel, ünneplője man­dzsettáján porcukor fehérük. Leszálltában még hallani vé­li, hogy összesúgnak mögötte az utasok: ez biztos a minisz­terektől jön. Réti János Fogadás jobbról A rendőrség napja Kováts Dénes 17 gy éve lett hivatalosan JL/ is a rendőrség napja április 24., amikor Szent Györgyre is emlékezünk. Nem véletlenül választot­ták e napot, hiszen Szent György, a Diocletianus kori keresztényüldözés egyik vér­tanúja, az igazságért harco­ló hős. A középkori monda­világban nevéhez jellegzetes sárkányölő alak társult, majd a késő középkorban ő lett a lovagok és fegyveresek védőszentje, az igazság jel­képe. Az utóbbi években - ennek nap mint nap szemtanúi le­hetünk -, a rendőrség is szá­mos, és talán nyugodtan ki­jelenthetjük: pozitív változá­son ment keresztül. Nemcsak bizonyos megtisztulási fo­lyamat jellemzi a testületet, mely azt mutatja: kiveti ma­gából az érdemteleneket; de igyekeznek minél jobb szak­emberekkel pótolni őket. Igaz, ez nem minden esetben könnyű, mert még ma sem egyértelműen pozitív meg­ítélésük, de a jelek szerint nő tekintélyük és elismertségük, többek szemében vonzóvá válik ez a szakma. Bizonyára számtalan felderített ügy - s természetesen emellett meg­felelő jogszabályok megal­kotása is - kell ahhoz, hogy maradéktalan elismeréssel nyilatkozzanak tevékenysé­gükről az állampolgárok, mert ez mutatja majd köz­rendünk, közbiztonságunk valós megszilárdulását. De reményteli eredmé­nyekről és kezdeményezé­sekről adhattunk már eddig hírt, nyitottá vált a testület a lakosság felé, a sajtóból gyakran értesülhetnek tet­teikről, eredményeikről és kudarcaikról, és akciók so­kasága jelzi: rendőreink ko­molyan veszik feladatukat. S ha továbbra is megkap­ják az állampolgároktól az eddig többször tapasztalt segítséget, információkat a bűnözők kilétének felderíté­séhez; az Országgyűlés va­lóban hatékony, a bűnüldö­zés sikerét célzó rendőrségi törvényt alkot majd, akkor talán elérjük: összességében és szubjektív megítélésünk­ben is érezhető lesz: ná­lunk valóban közbiztonság van. Úgy gondolom, minden tisztességes ember ezt kí­vánja.. Kicsengettek Kíslétán Balázs Attila felvétele ; Kommentár mondom: a lótenyésztésre fordított nagyobb figyelmen keresztül, az ország mar­kánsabb nemzeti jellegét erősítő, s ilyen formán mindannyiunk jövőjét szol­gáló eseményre kerül sor. A remélhetőleg minél több Szabolcs-szatmár-bér égi lótenyésztőt, lovas gazdát megmozgató mai lovas­szemléhez hasonló ez idáig még nem igen volt ebben a megyében. Rendszeressé vá­lása, netán országos elter­jedése ecetén talán sikerül­het visszaállítani a magyar, s benne a megyei lótenyész­tés hajdanit legalább meg­közelítő színvonalát, rang­ját. Többéves következetes munkával elérhető lesz, hogy a lóállományunk való­ban értékes, minél nagyobb számban (világ)piacképes legyen. Csak akkor tudjuk majd végre gazdaságilag is igazán kihasználni a kiváló minőségű tenyész- és sport­ló, vagy a loyasturizmus iránt világszerte megnyilvá­nuló fizetőképes!!) keresle­tet. j j atalmas szervező, elő­li készítő munka, nagy hírverés előzte meg a mai Szent György napi lovas­szemlét, amelyet a sóstói múzeumfaluban rendez a helyi lovasklub, a megyei FM -hivatal segítségével. Semmi kivetni valót nem találok benne, hisz így ter­mészetes, hogy egy ilyen rendezvény színes vásári forgatagot, látványosságo­kat szórakozási lehetősége­ket is kínál. A gazdász sze­mében azonban fontosságu­kat illetően ezek mind eltör­pülnek a program legjelen­tősebb eseménye, a tenyész- bemutató mellett. Ez a szem­le, vagy ahogy a vetélke­dőkön nevelkedett „civilek” mondanák: zsűrizés, kis túl­zással akár „történelminek” is nevezhető. Ugyanis — kü­lönösen ha ma, itt hagyo­mány is teremtődik tény ész- bemutató „ügyben” —, re­mélem, nem ragadtatom el túlságosan magam, ha azt HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 . • • • • • - - • ' Nx'..: v l jósa |$T\ÁN AimiÁNOS ISKOLA ^ Lovak, emberek, jövő Galambos Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom