Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-06 / 55. szám

1993. március 6.

Ä Jjeíet-Magyarország hétvégi meCíékfete

13

4<ml<T5"

A nézőkért minden áldott este

Ruhatárosok, jegykezelők — középen Kókai Ferenc — a nyíregyházi Móricz Zsig- mond Színházban Harasztosi Pál felvétele

Nyíregyháza (KM - B. E.) — Gondolunk-e néha arra; a színészeken kívül mennyien vannak még a színházi dolgozók között, akiknek valamilyen módon közük van ahhoz, hogy a színházból szellemileg feltöltekezve, gazdag élményekkel és elégedetten távozzunk.

Mikor gondolunk például arra, hogy az elsők, akikkel a színházban találkozni fogunk, a ruhatárosok lesznek, azután a nézőtéri jegyszedők, s ugyancsak a ruhatárosok lesznek, akiket az előadás végeztével látunk. Ok azok, akik üdvözölnek és elbúcsúztatnak. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban egy tizenhárom személyes stáb gondoskodik arról, hogy a közönség előadás előtt és után megfelelő fogadtatásban részesüljön: hatan vannak ruhatárosok, hatan jegyszedők és mindenütt ott van, ahol szükség van rá Feri bácsi, azaz Kókai Ferenc nézőtéri felügyelő, aki csaknem az önálló társulatú színház megszervezése óta a színház dolgozója. Feri bácsi, szinte mint élő színházi lexikon, számon tartja az azóta eltelt idő kis és nagy pillanatait.

— Az aranyos Bozóky igazgató úr csalt ide — halljuk Feri bácsitól —, 3 éven át voltam itt mellékfoglalkozásban, majd 1985-től nyugdíjasként. A ruhatári és a nézőtéri dolgozók nyugdíjas nők. Azt hiszem, valamennyiünkben igen erős a színház szeretete, sőt, talán egy kissé bogarasnak is kell lenni a színház iránt, hiszen ide jönni kell minden áldott este.

A kezdetekről mesélve Feri bácsi rajongással említi, hogyan fogadta itt a közönség ennek az „ékszerdoboznak” a megnyitását. Valóságos ünnep volt eleinte a nézőtéren, a közönség a legszebb ünnepi ruhában jelent meg, ma erre egyre kevesebbet adnak a nézők közül sokan. A több, mint egy évtized alatt kialakult egy törzsközönség: Feri bácsi szerint 10-12 ezren lehetnek, akiknek az életükhöz immár hozzá tartozik a színház, akik rendszeresen megjelennek az előadásokon. A gyermekelőadásokat nagyon szeretik a nézőtéri dolgozók, ha a gyerekek együtt élnek a mese szereplőivel.

— Tündérek tudnak lenni a gyerekek — meséli Feri bácsi, — Bekiabálnak, szurkolnak, segítenek a színészeknek, hogy a jó győzedelmeskedjen. Sajnos, a diákelőadások nem mindegyikéről tudok jót mondani. Van egy pár iskola, amelyiktől irtózunk, rettegünk, amikor ők kerülnek sorra.

Előfordult, hogy diákelőadások szünetében pálinkásüveget találtak a WC-ben. Egyszer egy előadás alatt egy fiú önfeledten rágyújtott az erkélyen. Tapasztalat: azokkal az iskolákkal van baj, amelyeket vagy nem kísér tanár (milyen példát mutat az a nevelő, akinek teher a színház, de a gyereket elküldi?) vagy nem kaptak előzetes tájékoztatást, mit fognak látni, és végigvi- hogják akár a tragédiát is. Érdekességként említi Feri bácsi, milyen más a Kossuth gimnázium diákközönsége, amióta evangélikus gimnáziumként működik. Egy másik iskola, a baktalórántházi szakmunkás- képző pedig azt példázza, nem mindig igaz, hogy a gimnazisták az eleve műveltebbek, a baktai gyerekek is fegyelmezettek, érdeklődnek a színház iránt.

Persze, a felnőttek sem mindig angyalok — a ruhatárból nézve. Ha jönnének be a szőnyegre hamuzva, Feri bácsi diszkréten figyelmeztet: kérem, az előtérben szíveskedjenek dohányozni. Vannak aztán extra kérések is és követelések. Valaki a kutyáját szerette volna őriztetni az előadás alatt. Meg mondták neki: kérem, ez nem kutyatér, ez ruhatár. Volt, hogy egy hölgy azt állította, a ruhatárban tűnt el a drága medálja, a férj pedig pa- táliát akart csapni.

— Sokan vannak, akik nem tudják, hol hagyták el a holmijukat — ilyenkor jön Feri bácsi. — Kérem, itt még senkinek a javát el nem vették, tessék körülnézni. Meg is lett a medál.

Olykor nehéz esetek is előadódnak, ha például váratlanul, mert a tanár elnézte a diákok előadásának napját, egy másik bérletre indul el faluról a busz. Legutóbb nyolcvan gyereket kellett ide-oda leültetni, de nem küldtek el senkit. És még mindig ez a nagyobb öröm, annál nagyobb bosszúság viszont, ha a pénztárból azt jelzik, minden jegy elkelt, viszont a nézőtéren üres székek vannak, mert valaki elfelejtette a bérleteket a munkahelyi fiókból kivenni.

A taps jelzi a színésznek a produkció fogadtatását, ám az első bizalmas jelzést arról; valójában hogy tetszett a darab, a jegyszedők és a ruhatárosok érzékelik. Amint ők az első kritikusai is a nyilvános főpróbának, a premiereknek. Ha a személyzet jól veszi a darabot, azt mondják, sikerszagú a produkció. Kifogásaikat, nemtetszésüket a nézőtéri felügyelőnek, a ruhatárosnak hamarabb elmondják a nézők, a tetszést inkább szótlanul, mosollyal, elégedettséget mutatva fejezik ki.

E színházi sikerek közreműködői nevében Kókai Ferenc így foglalta össze munkája lényegét:

— Fáradságos a nézőtéri dolgozók munkája, de nagyon tudunk örülni, ha a közönségnek tetszett a darab. Sajnos, egyik-másik darabnál a közönség egy része a szünetben eltávozik. Ez a cselekmény önmagáért beszél, hiszen a közönség a legjobb kritikus. Még akkor is tudjuk, mi a véleménye a közönségnek a bemutatott darabról, ha egy szót sem szólnak, mert a nézőtéri dolgozók is jó kritikusok.

rú férfi, megvetően elmosolyodott: Én?!

A férfi karja lendült, nem szólt, csak mutatta az utat. A csavargó lassan cihelődött. A küszöbnél egy pillanatra nagyon közel kerültek egymáshoz. A férfi hirtelen arrébb húzódott, mert megcsapta a mosdatlanság savanyú és áporodott szaga. De a csavargó visszakapta a fejét. Elrebbent egymástól a két vastag, nyálas ajak.

— Gyűlölöm a nőket, tudod, gyűlölöm! — vicsorogta.

Aztán kiballagott az állomásnak a városka felé eső, az utolsó utcai lámpától még éppen bevilágított oldalára, és megállt a kicsi park közepén, ahol hegedűszóra tavasszal rózsák nyílnak, csak állt és vigyorgott a kavargó, metsző hóesésben. A férfi irodája hátsó, kisablakából figyelte.

Elhagyta a felesége? Megszökött valakivel? Megcsalta? Kisemmizte? Dehát nő volt az anyja is!? Lelencházba dugták? A lánya tette tönkre?

Fél óra múlva kiment érte. A szél jó adag havat fújt a

szemébe, a csavargó pedig már olyan volt, mint egy hóember.

— Na jó, gyere be — mondta neki a gonoszul fütyülő szélben.

A csavargó ledörzsölte arcáról a havat és elmosolyodott: Én?

— Feküdj le és aludj! — mondta a férfi.

Az éjféli hírek se ígértek sok jót. Északról, szólt a jelentés, újabb hideghullámok támadnak, viharos erejű széllel, hóval. A férfi újra kibámult az ablakon, hallgatózott néhány másodpercet, aztán felállt a csöndesen zümmögő irányítópulttól, a ruhásszekrényhez lépett, és kivett egy bontatlan konyakosüveget. Leszakította a kupakot, töltött magának, gyorsan lehajtotta, majd levett a szekrény polcáról még egy feles poharat. De a keze megakadt a levegőben. Visz- szatette a poharat. Újratöltött, lehúzta gyorsan ezt is. Aztán megint ivott. Végül csak kivette a másik poharat, teli töltötte, és kivitte a csavargónak. Az hortyogva aludt már, s

amikor felriadt, csak bambán pislogott az arcába húzott rongyokból, bámulta a konyakos poharat, aztán / elvigyo- rodva utánakapott: Én?!

— Csak annyit akarok mondani — suttogta megbillenve a férfi —, hogy haldoklik a feleségem. Három napja bevittem a kórházba, és bent tartották. Tudod, nagyon elfogyott... Mint az ujjam.

A csavargó ekkor vette észre, hogy a férfi részeg. Az megtántorodott, és ha a másik utána nem kap, elvágódik. Súrolta egymást a két arc. A férfi megmarkolta a csavargó tarkóját, és egészen közelről motyogott a szájába.

— Tudod te, mi az, hogy gyomorrák?! — és elájult. A csavargó azt gondolta, nem is a részegség, inkább a fájdalom miatt. Visszacipelte a nehéz, élettelen testet az irodába, és a lópokrócos, szolgálati priccsre fektette. A konyakosüvegben volt még egy áttetsző, sárga nyelet, azt lehúzta. Böffentett, köpött egyet, aztán maga alá húzta az iroda egyetlen székét.

Fél óra múlva a férfi arra riadt, hogy ég a gyomra, büdös van, és hogy valaki fütyö- részik. A csavargó ott üldögélt a fejénél, és egy menetrendet lapozgatott. A vasutas megmozdult, hirtelen egymásra néztek. Most már nem tudni, melyikük fordította el előbb a fejét. Nem is fontos. Reggelre váratlanul elállt a szél, és a behavazott vidék olyan hálásan ragyogott a napsütésben, mintha most már az idők végezetéig csak ezt kellene tennie.

A csavargó szedelőz- ködött. Fütyöré- szett, és az állomás előtt bele-belerú- gott a bokáig érő hóba. Hirtelen visszafordult, és felröhögött. A férfi látta, hogyan süllyeszti el rongyai között a menetrendet. Nem szólt. Égő gyomrát masszírozta, nézett a távolodó alak után, és arra gondolt, ha majd délután bemegy a kórházba, hogyan mesélje el ezt az éjszakát, ezt az embert, és ezt a csodálatos téli fényt a feleségének.

Karády és a képernyő

Bernáth László

Karády Katalin éppen bűvöli a közönséget a képernyőn, amikor ezeket a sorokat írom. Tudom, sokan örömmel nézik meg végre a filmjeit — nekem sincs ellenemre —, s talán még azok is elégedettek, akik amúgy tüntetni is hajlamosak azért, hogy „A Magyar Televízió legyen magyar!”

Abban az időben, amikor ezek a Karády-produkciók születtek, forgatta le Szőts István az Emberek a havason című nagyszerű filmdrámáját. Bartók viszont már csak külföldön komponált, József Attila nem is élt, de élt itthon Illyés Gyula és Kassák, verseket írt még Radnóti, színházat csinált Németh Antal, szóval volt magyar művészet. S annak a csúcsán nem Karády ült, még ha népszerűségével más nem is nagyon versenyezhetett.

Most akkor kiért szól a tüntetés, miért oly hangos a médiacsatatér? Jó lenne, ha valaki pontosan felelni tudna, mert a követelés ebben a megfogalmazásban, hogy „Legyen magyar a Magyar Televízió!”, valójában értelmezhetetlen. Erre akár azt is válaszolhatná valaki, hogy hát mi lenne más a Magyar Televízió, mint magyar, hiszen itt mindeki magyarul beszél, aki véletlenül nem, annak a szövegét vagy szinkronizálják, vagy feliratozzák — ugyancsak magyarul. Ezzel akár keresztül is vághatnánk ezt a kérdésgubancot, ha nem tudná mindenki, hogy hiába a szétvágott csomó, ezzel még nyomát sem találjuk az elfogadható válaszoknak.

Egy Erdélyből áttelepült íróismerősöm pontosabban fogalmazott, amikor arról győzködött, hogy a népi kultúra azért jobban helyet kaphatna a képernyőn. Hiába emlékeztettem, hogy Ceaucescu idején hiába a nagy nekibuzdulás, hogy „megéneklünk Románia”, hiába, hogy a kevés adásidőben szinte mást sem lehetett hallani, mint népi kórusokat és dalnokokat, az emberek ezt olyannyira nem érezték magukénak, hogy Bukarestben még arra is hajlamosak voltak: drága pénzekért olyan antennát szereltessenek fel, amellyel legalább Zsivkov Bulgáriájának adását látni lehet. Ott ugyanis előfordultak még külföldi filmek is.

A népdal, néptánc, népzene, a népi iparművészet valóban nélkülözhetetlen, fontos nemzeti kultúrkincs, amelynek megismerése, minden önazonosságát kereső ember számára elengedhetetlen. Azt azonban senki sem gondolhatja komolyan, hogy a televízió műsora a jelenleginél lényegesen nagyobb arányokban elviselné ennek a ma már csak feldolgozott formájában élő hagyománynak az állandó jelenlétét. (Ami igazán „él” belőle, az legtöbbször eladható áruvá felhígított idegenforgalmi változata.)

Ha valaki mégis megpróbálná ebbe az irányba eltolni a műsorarányokat, az elfeledkezne egy igen kicsi, de igen fontos gombról. Csak meg kell nyomni, és 6-8, helyenként 10-20 külföldi adó műsorából válogathat az előfizető, és most még nem is működnek a hazai kereskedelmi adók. Még a

nyelvtudás hiánya sem gond, hiszen a legtöbb égi műsorban szereplő kalandfilm, krimi, horror, szexfilm különösebb nyelvismeret nélkül is nyomon követhető.

— Hát éppen ez az — vélik jó néhányan —, nem elég, hogy külföldről is ömlik hozzánk az égi csatornákon át a kultúrmocsok, miért kell még a magyar képernyőn is ilyesmit nézni? Ez a valódi kérdés, de az igazságot kideríteni nem olyan egyszerű, mint ahogy azt megfogalmazói gondolják. Először is meg lehet próbálni minden vitatható értékű műsort kiszorítani, ami azzal az egyetemes következménnyel járna, hogy más adókon — vagy a hazavitt videofilmeken — néznék meg azokat. Másodszor: borzasztó egyszerű lenne a világ, ha azt lehetne mondani, hogy ami magyar, az a jó, ami idegen, az a rossz. Csak hát az élet, még ha egyesek szeretnék is ezt elhitetni magukkal és másokkal, nem ilyen gyönyörűen tiszta és egyértelmű Mondjuk, Karády legjobb filmje sem egyenértékű az Emberek a havason-nal. Még a Schubert-sorozat és a Dallas között is vannak — ha nem is jelentős — értékkülönbségek. A Dallas és a Szomszédok, vagy a Família Kft. között viszont, minden életmódbeli különbség ellenére, igen sok a hasonlóság. Szóval azzal az értékrenddel, hogy a „magyar a jó, a külföldi a rossz” — nem megyünk sokra.

Néhány adatot azért kibányásztam az új év első három hetének televíziós programjaiból. Tizenöt nagyobb amerikai film, illetve sorozat kapott helyet ez idő alatt a képernyőn, ezzel szemben tizenhárom magyar és még harminchét produkció a világ többi országából. Most jó vagy felháborító a játékfilmeknek ez az aránya? Mint az előbbiekből kiderülhetett, erre így nem lehet válaszolni. Any- nyit tudunk még, hogy a Magyar Televízió képernyőjén látható programok 60 százaléka itthon készül, 40 százaléka vásárolt produkció, Európa (nagy) országaiban is általában fordított ez az arány.

Akár boldogok, de legalább nyugodtak is lehetnénk ilyen kedvező arányok hallatán. Csak hát a magyar játékfilmek közül — a Kará- dy-érdekességeket leszámítva — igazán csak két jobb produkció volt látható, a Li- liomfi és a Holnap lesz fácán? Magyarán sok a pocsék mű a képernyőn — miként a világ valamennyi országában —, és a minőségen önmagában nem mutatható ki valamilyen nemzeti jellegzetesség. Másrészt bemutattak ugyan jelentős magyar személyiségeket ebben a három hétben is Teller Edétől (nem magyar produkcióban) Hamari Júliáig sok mindenkit, mégis feltűnően hiányoznak a valóban csak itthon gyártható, a magyar valóságot bemutató izgalmas dokumentumfilmek. (A doni sorozatot kivéve — talán csak egy akadt belőle.)

Aki azonban bele akar szólni ennek a százszor áldott és ezerszer elátkozott médiumnak a dolgába, az egyről nem feledkezhet meg: a nézőről. Akiből majdnem annyiféle van, mint a műsorból. És mindegyik magyar.