Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-25 / 70. szám
12 Kel et-Magy arország Készülődés a fesztiválra Torontóból is érkezik Kisváráéra társulat Bodnár István Kisvárda (KM) — Mostanában egyre gyakoribb a külföldről érkező telefon- hívás a kisvárdai művelődési központban. A várszínház munkatársai is gyakran útrakeltek, Erdélybe, vagy Szlovákiába utaztak, és nem is eredménytelenül, hiszen már készen áll a Határon Túli Magyar Színházak fesztiváljának a programja. Minden eddiginél nagyobb lesz az idén a rangos színházi találkozó, amelyet ötödik alkalommal rendeznek meg május 29. és június 7-e között Kisvárdán — tudtuk meg Nyakó Béla művészeti titkártól. Tizenhét társulat mintegy negyven produkcióval szórakoztatja majd a nagyérdeműt Kisvárdán, a megye több városában és néhány határon túli pódiumon. Négy új társulat is bemutatkozik majd. A legtávolabbról, a Torontói Magyar Színház érkezik Kanadából, amely bár amatőr társulat, minden bizonnyal sajátos stílust képvisel majd. Örömmel tett eleget a meghívásnak a új beregszászi Illyés Gyula Színház és a Marosvásárhelyi Ariel Színház, valamint a nagybányai Színjátszó Kör. Sajnos, a diaszpórában tevékenykedő színházak köre most sem lesz teljes, nem tudni mi lesz a volt jugoszláviai magyar társulatokkal. Léteznek-e még egyáltalán? Ami a műsortervet illeti: a május 29-i megnyitón a marosvásárhelyi színművészeti főiskola a „ Bachus avagy a bor istene” című produkciót mutatja be. Igazi színházi csemegék is találhatók a műsorfüzetben: így például bizonyára sokan tekintik majd meg Spiró György Csirkefej című darabját, Miller. Pillantás a hídról című remekművét, az Iszonyt, az Advent a Hargitán vagy a Szent- ivánéji álom című darabot. A rendezők számolnak az időjárás szeszélyességével is; jó idő esetén szokás szerint a Várszínházban lesznek majd a bemutatók, rossz időben pedig a művelődési házban. A szabolcsi színházbarátok örömére a megye több városába is hivatalos néhány társulat. Mándok, Dombrád, Baktalórántháza, Demecser, Tarpa, Ajak, Nagykálló, Fehérgyarmat, Vásárosna- mény, Záhony és Újfehértó fogadja majd egy-két előadásra a vendégeket. Debrecen is „megrendelt” néhány előadást. (Nyíregyháza ki tudja miért, viszont nem.) Bizonyára örülnek majd a határon túl élő magyar színházbarátok; Kassán, Beregszászon, Szatmárnémetiben, Ungváron is számíthatnak a fesztivál résztvevőinek vendégjátékára. A tavalyi módszerhez hasonlóan az idén is lesz versenyprogram, neves szakemberekből álló zsűri bírálja majd el a produkciókat, értékelve a látottadat. Újdonság: több pódiumdarab is szerepel a kínálatban. A már hagyományosnak számító színházi disputa témái között érthetően a nemzetiségi színházak létének kérdése szerepel az első helyen. A színház rituáléja Nyíregyháza (N. Zs.) — Köztudott, hogy a színjátszás eredete a görög Dionü- szosz-ünnepekre vezethető vissza. Arról azonban már kevesebb szó esik, miért éppen az éltető nedvek istenének ünnepén zajlottak ezek az események. Időben vissza kell menni a mai Dionüssc falu tömlőtáncos versenyeihez, melyeket abból az alkalomból rendeztek, hogy megismerték a szőlő- és bortermesztést. Ezt a tudományt egy földműves kapta Dionüszosztól, azért, mert vendégül látta őt. A falu lakói azonban berúgtak az új bortól, és mivel azt hitték, mérget ittak, megölték az új nedv megismertetőjét, akinek lánya ezek után felakasztotta magát. Ezt a valós történetet játszották újra a táncversenyeken. A színjátszás alapja tehát a múlt felidézése, a reaktualizálás, és ezzel az őseredeti idő teljességének a birtoklása. Ebből a szempontból tekinthető előzménynek a vadászat és annak előadása az otthonmaradottaknak. Az újrajátszás során a veszélyes harci energia átalakul játékenergiává. E játék modellje: gyülekezés — előadás — szétosz- lás. Már a majmok úgynevezett esőtáncában is megfigyelhetőek ezek a motívumok. Néhány majom körben táncol, a többi figyeli és várja, hogy valamelyik elfáradjon és kiálljon, hogy a helyén folytathassa tovább a táncot. Nem az esztétikum miatt teszik ezt, hanem ari- tus, a hatékonyság a cél. Vagy gondoljunk a balesetekre, ahol az összeverődő tömeg rekonstruálja az eseményeket, itt ez jelenti az újrajátszást, ezáltal csökken az izgalom, a tömeg feloszlik. Akárcsak a színházban. De az ősi rítus nemcsak magában az előadásban él tovább, hanem a színházba- járás szokásaiban is, természetesen civilizált körülmények között. Régen a darabokat világosban adták elő, a nézők láthatták önmagukat, reakcióikat, igazi közösségi élményt éltek át. A kukucskáló színház ezzel szemben individuális élményt ad azzal, hogy elsötétíti a nézőteret, és csak a színpadot világítja meg. így a néző magányossá válik, és a szünet világossága az egyetlen lehetőség önmagunk és mások szemlélésére. A szünet alkalom az evésre is, ami szintén a vadászat ősi élményét idézi, hiszen a zsákmányt elfogyasztották. Ez egyben utal a kultúrateremtés eredetére, amikor is a nyers húst megsütötték, azaz a természeti lény átment civilizált emberibe. Ez az átalakulás a lényege a színháznak, amiért újra és újra részt veszünk ezen a beavatási szertartáson. Az oldalt összeállította: Nagy István Attila La Mancha lovagja Nyíregyházán Minden emberben ott szunnyad az önmagából való kilépés vágya, csak ezt meg kell erősíteni Schlanger András mint Don Quijote Harasztosi Pál felvétele Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — A Móricz Zsigmond Színház új bemutatóját nagy várakozás előzte meg. Szólt ez a világ- karriert befutott La Mancha lovagja című zenés játéknak, de annak is, hogy Schlanger Andrást nagyon régen látta a nyíregyházi közönség a színpadon. Akik a bemutatón lehettek egyik várakozásukban sem csalódtak, mert nemcsak a búsképű lovag hódította meg a közönséget, hanem Schlanger András is újfent bizonyította tehetségét. Amióta Cervantes Don Quijote című munkája századokkal ezelőtt megszületett, sokan fogalmazták újra a regény legszebb metaforáját. Az ember be van zárva mindennapos életviszonyaiba. Ezek lehetnek jók is, rosszak is. Az élet perifériájára szorított ember különösen érzékenyen reagál azokra a törekvésekre, amelyek sorsának megváltozását ígérik. Mióta művészet csak van, azóta kínálja a hétköznapi viszonyokból való kilépés lehetőségét. A helyzet felveti a művészet és valóság viszonyának a kérdését, amelyet a La Mancha lovagja kapcsán se lehet megkerülni. Hogyan tükrözze a művészet a valóságot? Azt mutas- sa-e be, amelyet mindnyájan megélünk vagy — ahogy a darabban is elhangzik — az életet olyannak kell elképzelni, amilyen lehetne? Mert mit kínál az élet? Nyomort, halált, bűnözést, megaláztatást. A La Mancha lovagja színpadképe — Werner József munkája — éjjeli menedékhelyet idéz, ahol együtt vannak a társadalom kitaszítottjai: csavargók, zsebesek, gyilkosok, prostituáltak. A hatalom — kommandósok alakjában — időről időre megjelenik, s félelmet kelt, megaláz. Igazából nincs arca, mert az a célja, hogy az emberek féljenek tőle. Azon persze lehet vitatkozni, hogy van-e helyük Don Quijote világában a kommandósoknak. Ha a történeti hűséget tekintjük nincs. A rendezés azonban nyilvánvalóan arra törekedett, hogy a néző szembesüljön: lehet-e ma azokkal az eszményekkel, azzal az erkölcsi világképpel a jóra, az emberire törekedni , amelyek a búsképű lovagot éltették. Reménytelen a világ. S ebben jelenik meg Don Quijote egy olyan világ eszményeivel, amelyek fölött ugyan eljárt az idő, de amelyek újra eleven hatóerővé válhatnának, ha lennének emberek, akik a magukévá teszik őket. Vannak-e esélyei a művészetnek, amely azt mutatja fel, hogy milyenné kellene válnia az embernek, hogy méltó legyen önmagához? Cervantes megjelenik a börtönben, s elmeséli a búsképű lovag történetét. Az eldurvult lelkű börtönlakók viselkedése a bevezetőben említett metafora tartalma. Arra a kérdésre, hogy milyenek a művészet esélyei az eldurvult világában, a foglyok viselkedése adja meg a választ. A színpadon színházat látunk. Ennek a „csavarnak” megvannak a maga nehézségei, mert a szereplőknek egyszerre kell eljátszaniuk önmagukat és a színészt. Don Quijote, a darab rendezője nagy lélektani érzékkel választja ki a szereplőket. Jól látja, hogy minden emberben ott szunnyad az önmagából való kilépés vágya, csak ezt meg kell erősíteni. Az előadás számos pontján látjuk a finom átmenetet a valóságból a művészet világába. A Móricz Zsigmond Színház színészei hitelesen jelenítik meg az emberben szunnyadó mássá levés vágyát. De vajon szabad-e az emberrel elhitetni, hogy lehet más, mint amilyenné őt az életviszonyai tették? Mi van, ha a felismerés mellé nem tudjuk odatenni a megvalósítás eszközeit? A művészet dolga nem az, hogy a konkrét megvalósítás programját nyújtsa. Fel kell mutatnia a másság lehetőségét, egy másik világ arcát, segítenie kell az embernek önmaga jobb megismerésében, méltóságának visszaszerzésében. Az értéktelenség tudatával nem lehet értéket létrehozni. Hinni kell önmagunkban, abban, hogy képesek vagyunk megváltoztatni magunk körül a világot. A La Mancha lovagja ezt a hitet mutatja fel; s azzal az elégtétellel szolgál az előadás is, hogy bármennyire nincs időnk ma a művészet közelében élni, mégis hat ránk a művészet, s érdemes megtenni azt az utat, amely az önmagunkból való kilépéssel kezdődik s a régi önmagunkhoz való visszatéréssel ér véget. De közben mások voltunk, s már sohasem leszünk ugyanazok, akik az utazás elején voltunk. A Móricz Zsigmond Színház művészei az életet varázsolták a színpadra, annak realitásait és lehetőségeit. Jó csapatjátékot láttunk, amelyben vannak ugyan sztárok, de a névtelenek ugyanúgy hozzájárulnak a sikerhez. Schlanger András Don Quijote szerepében igazi telitalálat. Nyíregyházán rá várt ez a szerep. Mindvégig sugárzott belőle a töretlen hit, s néhány pillanat alatt el tudta velünk hitetni, hogy amit játszik az nem játék. S a valóság — amelyben Cervantesnek — Don Quijoténak a bíróság elé kell állnia — ehhez képest már csak játék. Pregitzer Fruzsina Aldonza — Dulcinea szerepében teljes mélységében, ha lehet mondani: tragikumában mutatta fel azt az élethelyzetet, amikor a művészet leleplezi életünk hitványságát, s arra biztat, hogy mások legyünk. De a nyers erőszak fölülemelkedik az ideákon, s csak megrendültén vehetjük tudomásul, hogy áldozatul estünk. Enélkül azonban nem sokat ér az élet. Pregitzer Fruzsina játékában volt erő és mélység, nyerseség és költészet, frivo- litás és gyöngéd szemérmesség. Tetszett Gados Béla Sancho szerepében, mint ahogy a többiek is — Megyeri Zoltán, Rácz Géza, Csudái Csaba, Simor Ottó, Tátrai Zita, Csorba Ilona, Horváth László Attila, Juhász György, Gábos Katalin, Sándor Júlia, és a még kisebb szerepekben Korcsmá- ros Gábor, Petneházy Attila, Venyige Sándor, Mészáros Árpád, Bálint László, Fekete István — , mert alárendelték magukat az előadás költői üzenetének, s nem akartak mindenáron főszerepet játszani. Mitch Leigh zenéjéről nem lehet elmondani, hogy rendkívül nehéz feladat elé állította a színészeket, mégis öröm leírni, hogy prózai tagozatú társulatunk jó színvonalon oldotta meg ezt a feladatot is. Vas-Zoltán Iván rendezéséről is csak jót mondhatunk. A kis méretű színpad olykor zsúfoltnak tűnt, dehát a börtönről sem lehet elmondani, hogy olyan tágas volna. 1993. március 25., csütörtök KULTÚRA Jelenet az előadásból. Előtérben Pregitzer Fruzsina és Petneházy Attila Harasztosi Pál felvétele
