Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-20 / 66. szám
14 Ä (Kelet-Magyarország hétvégi melléklete A KM vendége: ________________ A tű művésze Cselényi György Nyíregyháza (KM) — Azt hiszem, a szabóságnál aligha van nagyobb türelmet kívánó mesterség. Hogy egy öltönyön a több tízezernyi öltés mindegyike a helyére kerüljön, igen nagy precizitást kíván. A látvány, a kuncsaft megjelenése dicséri vagy bírálja kezüket, gépüket, cérnájukat, szabásukat... Varga Mihály nem kevesebb mint 43 éve űzi mesterségét. A nyíregyházi műhelyében már többezer ruhát megvarrt. A keze ügyében a beszélgetésünk idején is egy készülő nadrág van. A helyiségben varrógép, jókora asztal, vasaló, sok tű, kiskép- ernyős tévé, rádió... — Egy kisiparoshoz 1946. november elsején szegődtem el tanulónak — emlékezik a magas, derék, őszhajú ember. — Naponta minimum 14-15 órát kellett dolgoznom. De ezt nem panaszként mondtam. A mesterséggel való ismerkedésként legelőször a tűfogásra tanították meg. Ez csak látszólag egyszerű, mert a szabónak a tűt nem úgy kell tartania, mint azt a nagyanyáinktól láttuk. A kis hegyes szerszámot a gyűszű- jük oldalával tolják. — Hogy ez beidegződjön, a főnök a kis és a gyűrűs ujjam alá mellénygombot helyezett. Annak munka közben a tenyér és az ujjak közül nem volt szabad kiesnie. Ha az mégis bekövetkezett, nyakleves járt érte. De ha ezt nerh szokjuk meg, akkor a cérna menetét a saját ujjunkkal akadályoztuk volna, ami a munka ütemére és minőségére hat negatívan. Varga Mihály 1949-ben szabadult fel, vagyis ekkor lett segéd. Az évek teltek- múltak, rengeteget dolgozott, majd elvitték katonának. Leszerelés után Nagy- kállóból Nyíregyházára került, ahol a Vörös Október Férfiruhagyárban helyezkedett el. Tizenhat évig dolgozott ott. Mint profi mesterember, a szalagok melletti egysíkú munkát szakmai visszaesésként élte át. Mivel egyébként is szerette az önállóságot, 1970-ben kisiparos lett, s az ma is. — Mindig volt munkám —- említi a mester. — Ezt annak tudom be, hogy a megbízások között sohasem válogattam. Az aljazástól kezdve a zippzározáson át a komplett öltönyvarrásig mindent elvállaltam. Nyugdíjasként már csak napi 4 órát dolgozom. A szabónak az emberekkel is igencsak tudnia kell bánni. Amint a műhelyébe lépnek, Misi bácsi rögtön látja, kit, hogyan fogadjon. De az udvariasság alapfeltétel. — A megrendelő a fazonválasztást a legtöbbször rám bízza — szól a mester. — Azon igyekszem, hogy a ruha jól álljon, illjen viselőjéhez. Ez nem könnyű feladat, mert nincs két egyforma méretű ember. A hossz és a mellbőség megfelelő alakítására különösen az extra (itt azt jelenti: hasas) embereknél kell vigyázni. Az anatómiát is ismerni kell. Egy centi méretpontatlanságon is nagyon sok múlhat. Varga Mihály Balázs Attila felvétele Könyvet vesz elő. Egyébként rengeteg szakirodalommal rendelkezik. Az egyik oldalon sokféle alakú ember sziluettje tárul elém. Mintha a tükörben oldalról néznék magukat. Az egyik rajz a magamfajta ember kinézetét ábrázolja: nagy pocak, de ezt hagyjuk... — A szabóság művészet — vallja beszélgetőpartnerem. — Az anyagkiválasztás sem egyszerű. Emlékszem, valamikor angol szövetek voltak. Azok kilencven százaléka természetes anyagból, gyapjúból készült. Az abból varrt öltönyt ötven év múlva is fel lehetett venni. Igaz, a súlya miatt elég volt cipelni. A tartósságában a kidolgozáson kívül a vászon is közrejátszott. A hetvenes években viszont a lezserség és a könnyű viselet jött divatba, amit a szabók nem is nagyon bántak, mert „megszűnt” a szitavászon, a kanavászon és a teveszőr. A régi divatú öltönyökbe ezeket mind bele kellett varrni. Ma már az idősebb korosztály is a könnyebb öltözék híve. Míg korábban volt a szürke, a barna, és a drapp szín, addig most már a szivárvány minden árnyalatában kaphatók anyagok. — A magyar cérnával elégedetlen vagyok, mert pamut és görcsös, illetve köny- nyen szakad. A sztreccs anyagok nyúlnak, amit a cérnának követnie kell. Erre a műszálassága folytán a német cérnát tartom a legalkalmasabbnak. — Míg régebben a ruhán ha keletkezett egy kopás, sokan az egészet eldobták — így a szabó. — Ezzel szemben manapság egyre többen hozzák el javíttatni. Ennek ellenére úgy gondolom, nálunk még nincs olyan nagy baj, mint amennyire az emberek úton-útfélen panaszkodnak. Vallom: aki szeret dolgozni, az mindig megél. Én tudtam a Rákosi-, tudtam a Kádár-rendszerben is dolgozni, s tudok most is. Van egy fiam és két kis- unokám. Jó a kapcsolatunk, gyakran vagyok körükben. Imádom a természetet. Ha tehetem, a hétvégeken kirándulok, s horgászok. Külföldön is voltam, például jártam Görögországban, Kelet-Szi- bériában, Lengyelországban... De Magyarországot tartósan semmi pénzért sem hagynám el. Pedig e szakmából bárhol a világon meg lehet élni, hiszen ruhára mindenütt szükség van. Egyébként 60 éve csendesen, szerényen élek, s ezen a következő hatvanra már nem akarok változtatni — mondta mosolyogva. 1993. március 20. Egyetemes emberi gondok A rasszista türelmetlenség, és a pesszimista jövő a 43. berlinálé Berlin (S. I. — P. ZS.) — Az idén, február közepén 43. alkalommal rendezték meg a Berlini Filmfesztivált. Ezúttal 15 moziban, mintegy 650 alkotást láthatott a nagyérdemű, a világ múlt évi filmgyártásának majdhogynem teljes keresztmetszetét. Sajátos a légköre egy ilyen monstre, 12 napos, nemzetközi fesztiválnak. A kitartó szemlélődő egyazon napon láthat például indiai, lengyel, amerikai, s számtalan más kultúrkörből származó filmet. At- érezhefi a különféle népek nyomorúságát, de szembetalálkozhat egyetemes emberi gondokkal is. Sokszor a föld más-más féltekén élő művészek is ugyanazon kérdőjel köré építik gondolataikat. Aktuális, sokakat érdeklő témák kerülnek a kamera elé, az indi- vidumot megnyomorító gátlásoktól kezdve a kontinenseket nyomasztó terhekig. Nem meglepő tehát, hogy több alkotás is foglalkozott a rasszizmussal, a faji gyűlölködéssel, a másokkal szembeni türelmetlenséggel. A leglátványosabb produkciót e témában a nálunk is jól ismert Spike Lee, az USA filmgyártásában üstökösként betört afro-amerikai fekete filmesek vezére készítette. Lee legújabb filmjét főszereplője Malcom X. A harlemi börtönviselt kábító- szeresből, a feketék egyik legtekintélyesebb polgárjogi harcosává lett muzulmán lelkész életéről, gondolatairól szól a látványos életrajzi film. Malcom X. magyarul is megjelent biográfiáját Spike Lee — amúgy hollyvoodi módra — hatalmas szuperprodukcióvá varázsolta. A film több mint háromórás, tele látványos jelenetekkel, vérpezsdítő zenével. A kameramozgás, a vágások sorozata magával ragadó, bravúros, felejthetetlen élményt nyújt a szereplők professzionális játéka is. A film egészén átsüt a szándék, a szemlélődő arcába vágni: hiába Malcolm X. mártírhalála, ha a fehérek által preparált agyú feketék sorsa semmit sem javult az elmúlt két évtizedben, emberi mivoltuk elfogadtatásáért ma is tenni kell... Türelemre, az idegenek megértésére kér a svéd rendezőnő. Susanne Osten is Speak up! It's so dark című alkotásával. A film egy zsidó pszichiáter és egy újfasiszta fiatal beszélgetésének sorozata. A rendező a két szereplő szavain át villantja fel a különböző családok sorsát, az egyén világképét jórészt meghatározó szülői ház hatásait, s a társadalom kényszerítő erőit, melyek sok esetben együttesen vezetnek a faji gyűlölködéshez, az idegennel szembeni agresszivitáshoz. Lelkileg sérült lány vívódásait mutatta be A szerelmi fájdalom című dán-svéd film. Főszereplője a kispolgári család egyetlen gyermeke, Kirsten nem tudja megoldani a felnőtté válással járó problémákat. Sorra követi el a felelőtlenebbnél felelőtlenebb lépéseket, lányanyaként még egy gyermeknek is életet ad. A film végéhez közeledve mégis úgy tűnik, hogy Kirsten élete révbe ér, és egy beteljesült szerelemben feloldódhatnak szorongásai. A happy end azonban ebben a műben sem következik be. Egy nehezen megmagyarázható fordulattal tragédiába torkoltának az események: a lány állandósult depressziója öngyilkossággal végződik. Ennél a műnél is megrázóbb élményt nyújt az Arany Medvét elnyerő kínai film (The Women from the Lake of Scented Souls), amely egy varázslatos vidéken játszódik, s mégis megdöbbentő eseményeket tár elénk. Két asszony életének tragédiája jelenik meg a képeken, s a néző a tehetetlenség dühével szemléli a történteket. A kiszolgáltatottság filmjének is nevezhetnénk Xie Fei alkotását, melyben arra a hátborzongató tényre derül fény, hogy az emberek életét legtöbbször rajtuk kívül álló tényezők, felettük élő hatalmak irányítják. Hiába szivárog be a kapitalizmus és a modern erkölcsök világa az elszigetelt kínai vidékre, az évszázados tradíciókat nem tudja ledönteni egy szélroham. A mai fiatalok körébe oly gyakori indentitás-, s személyiségvesztést választotta témájául a francia Manuel Poirier, Antonió barátnője című filmjében. A címszereplő, Claudie bonyolult személyiség, tele bizalmatlansággal, bizonytalansággal. Életének mozgatórugója a keresés, mégpedig a jövő felé vezető út keresése. Szeretne magyarázatot kapni kérdéseire, így főként arra, miért hagyta el őt édesanyja pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Claudie egész életében lázadozik, megpróbálja ledönteni a körülötte tornyosuló falakat. Mégis irigylésre méltó helyzetben van, hiszen három ember is mellette áll a nehéz napokban. Bárcsak minden tinédzser mögött ott állna legalább egy, a filmben látható védangyalok közül — bizonyos, hogy kevesebb lenne az idő előtt alkoholizmusba, narkózisba, nihilizmusba fulladó fiatal sors. E néhány filmen kívül természetesen számtalan művet láthatott még a filmművészet, vagy egyszerűen csak a jó mozira kíváncsi berlini közönség. Csak remélhetjük, hogy közülük minél több alkotással találkozhatunk majd a hazai mozikban is. A HEGYEN TÚL (Over the hill). Színes, szinkrozinált film. Rendezte: George Miller. Főszerepben: Olympia Dukakis Gyári felvétel Ufók és természetfölötti jelenségek Tóth Kornélia Melyikünket nem ejtett már rabul az a titokzatos jelenség, amelyet hatodik érzéknek nevezünk? Olyan információ birtokába juthatunk, amelyeket nem a szem, a fül, a tapintás, az orr és az ízlelés révén jutnak tudomásunkra, pusztán megérezzük a környezetünkben bekövetkező dolgokat. A nyugati civilizáció kulturális örökségén nevelkedett emberek szemében nemcsak a hatodik érzék, közismert idegen kifejezéssel extraszenzo- riális percepció, vagy a több ezer kilométeres távolságba küldött telepatikus üzenet, de még a lélekvándorlás elfogadása is eretnek gondolatnak számít. Pedig a buddhista, hinduista, iszlám vallást követő keleti államokban ezek a kérdések olyan hétköznapiak, hogy beszélni sem igen érdemes róluk. A számunkra szokatlan témákról olvashatunk Hans Hoher: Ufók és természetfölötti jelenségek című, most megjelent könyvében. A szűkre szabott földi élet határait — nézzünk szembe önmagunkkal — mindannyian szeretnénk kitolni. Keressük azokat a fogódzókat, amelyek előző életeinkre vonatkozhatnak és borzongással vegyes kíváncsisággal kutatjuk: mi vár ránk, ha földi pályánk véget ér. A halálkutatás, a tanatoló- gia megpróbál választ adni a halálközeli élményt átélt, vagy a klinikai halálból visszahozott emberek beszámolói alapján a valamennyiünk tudatalattijában rejlő szorongásra. Hans Holzer könyvének egyik fejezete a halál utáni élet kérdéseivel foglalkozik. Mint írja: „A halál utáni élet bizonyosságában kételkedők legtöbbször azt kérdezik, biztosak lehetünk-e abban, hogy egy szeánsz során kapott üzenet a túlvilágról és nem a közvetítő szerepre felkért médium tudatalattijából jön? Ha pedig nincs közvetítő, és a kommunikáció közvetlenül a halottés az élő közt zajlik, akkor ez a kérdésünk: honnan tudja a halottal kommunikáló, hogy nem hallucinálja-e az egészet?” Mint a szerző részletesen kifejti, élnek köztünk olyan pszichikus képességgel rendelkező emberek, akik bár megrémülnek a halottal való kapcsolatfelvétel élményétől, mégis képesek a hatodik érzék segítségével üzenetek vételére. Ezek az üzenetek pusztán tartalmuknál fogva bizonyíthatják a halál utáni életet, amennyiben olyan információt tartalmaznak, melyek kizárólag a halottól származhatnak. Az emberi elme titokzatos csodái mellett Hans Holzer választ keres egészen hétköznapinak tűnő jelenségekre is. Ilyen például az a törekvésünk, hogy szeretnénk mindig a fényben, örömök közepette, pozitív élmények befolyása alatt élni. Ugyanakkor el kell viselnünk a betegséget, a szeretett hozzátartozó elvesztését, a testi és a lelki fájdalmat, tehát a negatív befolyásokat. Legyünk-e optimisták vagy adjuk át magunkat az örökös csüggedésnek? A szerző szerint egyik véglet sem járható, próbáljuk meg úgy elfogadni a pozitív és a negatív élményeket, mint az élet természetes velejáróit. A negatív helyzetek ugyanúgy a fejlődésünket szolgálják, mint a pozitívak. A negativitás legyőzése azzal kezdődik, hogy ismerjük fel: valami nincs rendben az életünkben. Ez gyakorta nehéz, mert sokan tudat alatt tiltakoznak. Az álmok világába kalauzol bennünket a szerző és bepillantást nyerhetünk a rein- kamációs (újra testet öltés vagy lélekvándorlás) és a profetikus álmokba. Ez utóbbiban saját magunkat látjuk a jövőben, a reinkarnációs álomban pedig egy teljesen idegen külsejű embert vélünk felfedezni, ám mégis nagyon pontosan tudjuk, hogy önmagunkat látjuk. Mit mondanak erre a jelenségre az ortodox pszichiátria képviselői és az esetek százairól tudomást szerzett kutatók? Ezekre is választ kapunk a kötetben, és még egy lebilincselő téma várja az érdeklődő olvasót: az ufókkal földünkre érkező űrlények látogatása különösen az atomfegyverek megjelenése után vált gyakoribbá. (Hans Hoher: UFO-k és természetfölötti jelenségek. Hájjá és Fiai Kiadó, 1993).
