Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

1993. március 13. Ä ‘Kgizt-Magyarorszäß kltvégi mtttiffcte Amatőrök tárlata a tiszti klubban Néhány éve még öt szakkör is működött, mára sajnos csak egy maradt belőlük a városban telijeiben szívesen követi az expresszív és konstruktív for­majegyeket, de a figurális megjelenítés és az arckép is erőssége. Hajdú János a leg­markánsabb kolorista. Kitűnő­en szerepelt országos tárlato­kon, ahol „Birsalmás csend­élet” című művét magasabb szintű országos kiállításra is delegálta a zsűri. Székelyhídi Ferencnek rajzkészségét és koloritját emelném ki. Téma- választása sokrétű, a táj, a csendélet, a portré és a figu- ratív megoldásokban egyaránt otthonos. Gaál Gyula főleg egyházi tárgyú képei és a népi naiv stílus irányzatokban ki­emelkedő. Ezt igazolja a „Ta­vasz a hegyekben” című olaj- festménye. Kovács Zoltánná bensőséges, meleg színei főleg a „Vadvirág” akvarelljén jut­nak kifejezésre. A tavaszi megyei tárlaton 3 képpel is szerepelt. Karahuta Jánosné a Szabolcsi táj, míg Fábián Beáta tűzzománcaival ragadta meg figyelmemet, hiszen ez utóbbiak a tárlat sajátos szín­foltját jelentették. Tóth Gyula főként tájképeket fest, nagy műgonddal és realista felfo­gással. „Boldogkőváralja” nagyméretű olajképe figye­lemre méltó. Színeit jól tudja szortírozni, kerüli a merész folthatásokat és képein ezáltal biztosítja az egységet. Mindent összevetve kedve­ző az összbenyomásom e tár­latról és úgy értesültem, hogy a megnyitón megjelent mint­egy 100 érdeklődő is megelé­gedéssel vette tudomásul, hogy zaklatott, zavaros vilá­gunkban kell hogy legyenek ilyen „zöld oázisok”, amelyek visszaállítják a szépbe és a ne­mes humánumba vetett opti­mizmust. Ezeknek közvetítői az egészséges amatőrmozgal­mak képviselői. Cél: ne hagy­juk elvérezni e nemes értelmű törekvéseket. Az elmúlt évek folyamán Nyíregyházán több kiállítást nyitottam és írásaim­ban is ismertettem a 120 ezer lakosú kelet-magyarországi metropolis alkotóit, igyekez­tem számontartani fejlődésü­ket, megnyilatkozásaikat, s meggyőződésem, hogy olyan lelkes szervezők és pedagógu­sok mint az általam is jól is­mert Soltész Albert méltó arra, hogy rangos utánpótlást bizto­sítson városunkban is a képző- művészetnek. Tóth Ervin Nyíregyháza — A Helyőr­ségi Tiszti Klubban egy olyan képzőművészeti kiállí­tásnak lehetünk tanúi, ahol az alkotók a reális valóság­ból indultak ki, és az ember és a természet szoros kapcso­latáról vallanak. Belső átélésről, erőteljes festői felfogásról, a természet­hez való hűségről tanúskodott ez a tárlat. Kiemelem a zsűri átgondolt válogatását, amely 93 műből 65-öt hagyott meg. Ez a korrekt bírálat egyezett az én meglátásommal is, annak ellenére, hogy városunkban a nagy kiállítóteremnek hiánya arra kényszerítették a szerve­zőket, hogy a képek két sorban kerüljenek a falra és a paravá­nokra. Pedig tudomásom sze­rint néhány éve még 5 képző- művészeti szakkör is műkö­dött a városban hivatásos mű­vészek irányításával, melyek aztán a gazdasági nehézségek és hivatali váltások miatt fok- ról-fokra megszűntek. Ma már csak ez az egy és egységes szellemű szakkör működik, amely 1978-ban kezdte meg működését a nyíregyházi Do­hánygyáron belül, ahol annak­idején Jóna Pál, Bárány István, Mikó Sándor és fe­lesége irányításával széleskö­rű kulturális élet folyt. Ennek kisugárzása a város kulturális életére is kedvezően hatott. A csoport vezetését 1981-ben Soltész Albert festőművész vette át, s a Kör mai napig elis­merésre méltóan működik. Diczházy István: Óvárosi utca Kovács Zoltánná: Nyugtalan virágok Jean Ingers — a múlt szá­zad végén élt nagy francia fes­tő — a rajzot a „művészet be­csületességének” nevezte, s közismert, hogy ez volt az el­ve Barcsay Jenőnek is. Az ma már nyilvánvaló, hogy az 1992. év volt számukra a leg­eredményesebb, mert orszá­gos területi kulturális vetélke­dőkön: Szolnokon, Kaposvá­rott, Veszprémben és sok má­sutt a zsűrik előtt kitűnően vizsgáztak, oklevelekkel és 1. díjakkal bizonyították ráter­mettségüket. Ahogy elnézem és önma­gámban elemzem mostani ki­állításukat, bizonyítottnak lá­tom e tárlat eredményét. A be­mutatott anyag nemcsak ter­mészetelvű, nemcsak reális hangvételű, hanem helyet kap­nak realista, romantikus színe­zetű, tömören expresszionista képmegfogalmazások is. A té­maválasztás is széleskörű. A többnyire tájképek mellett fel­sorakoznak az arcképek és a figurális ábrázolások is. Műfa­jilag: olaj, pasztell és akvarell a kiállítás anyaga, de sokszo­rosított grafikák, valamint tűz­zománcok is láthatók. Hadd emeljek ki néhány alkotót, így Bakii Károly bensőséges hangulatú „Nyírségi tél” című festményét, Dicházy István „Havas háztetők” és „Kilenc - lyukú híd” bársonyos adott­ságú pasztelljeit. Mindkettő a líra és a realizmus szerencsés ötvözetei. Dávid Mihály pasz­Léka Géza: Állok, ülök léphetetlen Szívemen már ott a dongó; mint szárnyanőtt, kis koporsó. Micsoda tél! — micsoda nyár... emléktelen a láthatár. Hajszolja csak gyilkos csendben; ki-be, ki-be; benne, bennem; zúdul, zömül; rángat a vér — de itt minden, minden fehér. Túladagolt, vad hitemben, nem volt, ma sincs hova mennem, hisz tűhegyen csavarogva varrtak bele a dalokba. Állok, ülök léphetetlen, kacskaringós képzetekben most is csak úgy mint az őszön. S annyi borom! — alig győzöm. Szívemen már ott a dongó; vér-vitorlás kis koporsó. Vagy mégsem az? Tán egy madár? Micsoda tél! — micsoda nyár... Karahutáné Molnár Gizella: Tákos Zsebpénz és fizetés Sipos Béla M i az? Mindenki sze­reti és nincs szaga! Nem hiszem, hogy lenne olyan ember kicsiny hazánkban, aki ne tudná e találóskérdés megfejtését. Még a kilencéves kislányom is nyomban rávágta, ugyanis ő kérdezte tőlem a minap. Igen, a pénz mindenütt, mindenhol és minden idő­ben fontos szerepet játszik életünkben. Van ugyan aki tagadja ezt, de a nagy több­ség elismeri. A nagy több­ség, s ebbe lassan már az óvodáskorúaktól a nyugdíja­sokig mindenki beletartozik. Persze hogy szereti a pénzt a kisiskolás, hiszen szünetben a büfé csábítja vásárlásra, később már a többi bolt, tinédzser korában a butikok, de nem folytatom. Ebben nőnek fel a gyerekek, a folyamat pedig visszafordít­hatatlannak tűnik. Olvasom kedvenc napi­lapomban, mennyi az éves jövedelme a vegyes vállalati és a száz százalékig külföldi tulajdonú cégek menedzse­reinek Európa felénk eső ré­szén. Előre kell bocsátani, ezek az emberek sehol sem kapnak túlóradíjat, napi 10- 12 óra kemény munka van mögöttük. Szóval, a ma­gyarországi menedzserek forintban számított éves jövedelme valahol három és fél és hétmillió között van. A szlovéneké valamivel ke­vesebb, ezalatt vannak a lengyelek, a cseh és szlovák, valamint az orosz mene­dzserek jövedelme márcsak harmada a magyarokénak, míg a románoké negyede, ötödé. Ezek tények, s egyben a legtisztább és kézzelfogható valóság. S ha még azt is hoz­závesszük, hogy jövedelem­kiegészítésként jár a nyugati autó magáncélokra való használata, élet- és lakásbiz­tosítás, kamatmentes lakás- hitelezés, akkor csak eme­lünk az előbb említett össze- gen. Nem irigylem ezektől az emberektől a fizetésüket. Hacsak azt nem, hogy nekik sikerült olyan zsíros állást kifogniuk, míg velem egye­temben néhány százezer, vagy millió munkavállaló­nak nem. Persze ehhez is te­hetség, szorgalom, s legfő­képp kiváló munka szüksé­ges. Mert ezek az emberek egytől-egyig már a piacgaz­daságban élnek. Amit meg­termelnek, eladnak és így tovább, csak azután kapják meg a járandóságukat. A magyarországi mene­dzserek jövedelmének a két­harmadát teszi ki a fix bér, a többi a szigorú kritériumok alapján meghatározott for­galmi vagy nyereségmuta­tóktól függ. Ugye, csak az összeg hallatán lehet irigyel­ni őket, a követelmény már korántsem hiányozna sok embernek. Vagyis, ha meg­dolgoztak érte, megérdem­lik. Bár minden munkahe­lyen minden munkavállaló­tól teljesítmény orientáltan, ezen belül is nyereségcentri- kusan követelnék a munkát, s természetesen úgy is fizet­nék őket. Egy csapásra sok minden megváltozna. Arról nem beszélve, hogy nem a menedzserektől kell a nagy fizetést irigyelni, hanem más munkát kell jobban el­ismerni. Erről jut eszembe, lánya­im az ötösök után nem kap­nak anyagi elismerést. Még­ha vacsora után elmossák az edényeket, azért sem. Vi­szont egy fél éve érvényben lévő családi megállapodás révén havonta zsebpénz jár nekik. A kisebbik mondta is tegnap: — Apa, még nem kaptuk meg a márciusi fizetésünket. Kimunkált üzleti érzék E lkészült egy orszá­gos lista a tavalyi esztendőről, amely­ben a legjobb gazdálkodó egységeket rangsorolják. Már az elején megjegyzen­dő, ezek a listák mindig csa­lókák, hiszen ma már nem éves tervek szerint dolgoz­nak és ha valamelyik cégnek decemberben üt be a nagy üzlet, abban a hónapban in­dítják a beruházást, „feccöl- nek” bele nagy pénzt, akár veszteséges is lehet az az esztendő. Ám a következő soha nem látott, kiugró nye­reséget hozhat. Hát ezért le­het egy piciny kétkedéssel fogadni az ilyen listákat. Mindenesetre a kétszázöt­ven cég közül a legjobb me­gyei a hatvanadik helyet fog­lalja el és több szabolcsi ta­lálható még a listán. Ez nem rossz eredmény, mert ezen belül is különböző mutatók alapján készítik a rangsort. Elméletileg elképzelhető, hogy akár egy kétfős kis­üzem álljon az élen, mert az egy munkásra jutó termelés, nyereség, vagy bármilyen más mutató olyan kiemelke­dő, amilyet senki más nem produkált. De hagyjuk az elméletieskedést, sokkal in­kább a gyakorlat mutatja meg, melyik cég mennyit ér. Ismerősöm meséli, az ő kft.-jük időben lépett, így eddig minden évben nagyot hasított a vállalkozók pénzé­ből. Leginkább a lízing jött be, még most is jelentős bevételhez juttatja a kft.-t, megteremtve az anyagi ala­pot most a még nagyobb falathoz, a privatizációhoz. Ám ez már fogósabb téma, itt igazán észnél kell lenni, még azt is meggondolják, kivel, mit és mikor beszél­nek meg. Több helyen is tűzben tartják jelenleg a va­sat, egy-két dolog már el­dőlt, néhány még folyamat­ban van. Ez már az a szint, amikor pénzt csak pénzzel lehet csi­nálni. Persze a pénzt nem ef­fektive a készpénzre kell ér­teni, sokkal inkább a külön­böző banki hitelekre, de mindenképpen fel kell mu­tatni valamilyen anyagi erőt. A kisember ezt nem is érti meg, sokan fel sem fogják, hogyan zajlanak ezek az üz­letek. De nem is ez a lényeg, mert csak pénzzel még nem lehet igazán jó üzletet kötni. A józan paraszti ész és a fi­noman kimunkált üzleti ér­zék keveréke is szükséges ehhez. S ezek után már a jövő évi listán akár az első tötvenbe is bekerülhet egy, de akár több megyei vállal­kozás.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom