Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-13 / 37. szám
1993. február 13 k 9^fetkfagyawrszág hétvégi mdUÍfctt 15 Balogh Géza U rason jártam a minap. Na és, mi közünk hozzá!? — mondhatja erre az olvasó. Legfeljebb az ismerőseim tehetik még hozzá, éppen ideje volt már rendesen felöltöznöm, és sutba vágnom a kopott farmert. Úriember nem jár már ilyen szakadt gúnyában. Ha ad magára, nyakkendőt köt, s öltönyt vesz. No hiszen, nyakkendő, meg öltöny...! Nem kell mindez ahhoz, hogy urason járjunk, elég ha csak Orosra téved be az ember. Mert annak a neve bizony nem más, mint az úr közszóból — s képzővel kialakított helynév. Urason, vagyis Orosan vagyunk tehát, e városnyi faluban, mely mellett úgy elsuhan a vándor, hogy közben eszébe sem igen jut, ez nem Nyíregyháza. Mert hiába a tábla, hogy Nyíregyháza- Oros, semmivel sincs több köze a megyeszékhelyhez, mint mondjuk Napkomak, vagy Nyírpazonynak. Legalábbis az ófalunak nem. Azt állítani azért túlzás lenne persze, hogy semmit sem érzékelni a város közelségéből, a Nyíregyháza székhelyű köz- igazgatásból. Ezt leginkább akkor érezni, ha letérünk az orosi főutcáról. Az persze köves, de a mellékutak...! Akkora gödrök vannak bennük, hogy a koca nyugodtan belefialhat. Az önkormányzat épülete lassan rogyadozik, a járdák a csatornázás során vagy eltűntek, vagy meg sem épültek, s ha mondjuk valaki a községházán — vagyis a nyíregyházi polgármesteri hivatal orosi kirendeltségén — valami papírról fénymásolatot kér, akkor az illetőnek be kell buszoznia a városba, mert itt helyben nincs ilyen masina. Megértené az ember ezt egy apró, három-négyszáz lelkes faluban. De Oroson nem háromszázan élnek. Hanem majd nyolcezren...! Többen, mint Vásárosnamény- ban. De ne legyünk igaztalanok. A város közelsége természetesen sok előnnyel is jár. A legfontosabb: a sok munkahely, melyeket tíz-tizenöt perces utazással is elérhet bárki. Nyíregyházáról kiindulván észre sem venni, hogy mikor van vége a városnak, s mikor kezdődik a falu. A köztük lévő jó öt kilométeres szakasz szinte már teljesen beépült, s a kertek mögött is új, meg új utcák. Természetes, hogy az ott élők azt mondják, ők nyíregyháziak, hiszen Apagyról, meg Besenyődről, Nyírjákóból meg Vajáról beköltözvén honnan is tudnák, hogy az ő portájuknak az égvilágon semmi közük Nyíregyházához. Az orosi határban építkeztek ők, melynek nagysága egykor vetekedett a legnagyobb szabolcsi települések birtokával. A régi öregek szerint több mint 22 ezer ka- tasztráiis holdra rúgott, Nagykállótól majdnem Nagyhalászig ért. E régi öregek egyike, aki szinte mindent tud Őrösről, Vida Imre, a református egyház gondnoka. A falu túlsó, Nyírpazonynak első felében él, vagyis a Magyarvégen. A református templom környékén lakókat nevezik ekképp, az Oroszvég pedig a görög katolikus templom mentén húzódik. Vannak itt persze más falurészt jelölő nevek is, mint az Újsor, a Cigánypiac, a Kutyaszorító, de az igazi, ősi Orost a Magyar-, meg az Oroszvég jelenti. Vida Imre nemcsak itt él, de itt is született. A kertje alatt kanyarog egy kis szűk utca, ott volt a szülői ház, ezt a portát pedig akkor vette, mikor megházasodott. Elég későn nősült, már harmincesztendős volt, s nem sokkal rá elültetett egy aprócska eperfát. Azóta az a kis semmi suháng akkorára nőtt, hogy mára beborítja a fél udvart. S annyi termést hoz, hogy ellátná talán a fél falut. Már ha persze enné valaki az epret manapság. De hát ma már itt is a banán, a kiwi, a narancs járja, így aztán az a rengeteg gyümölcs — nem fekete, s nem is fehér, hanem „veres” annak a színe — mind a tyúkokra, a kacsákra vár. Ez is mutatja, ne higgyünk mi annak, amit a suhanó kocsikból látunk. Nemcsak nádasból, meg sovány homokdombokból állnak az orosi földek, vannak azok között kiváló darabok is. — Az orosiak egészen az oroszok bejöveteléig nyomás alatt gazdálkodtak — mondja Vida Imre, a házigazda. — Három részre volt osztva a határ, s azt évente váltogatták. Például ha a Tövis-szerben gabonát vetettek, akkor a Szőlőalján, a Büdösben, meg a Határban a kapások jöhettek, a Várrét, a Prigiom, a Szék pedig pihent. Aratás után, mikor a legelő már kezdett vénülni, a jószágot természetesen a tarlóra hajtották. Az akkori gazdálkodás fegyelmezettségét mutatja, hogy ezt a rendet soha, senki sem szegte meg. A közösség szava szent, az akarata áthághatatlan volt. Hagyományaihoz Oros később is makacsul ragaszkodott. Ide hiába jöttek a téeszagitátorok is, csupán annyit tudtak elérni, hogy szakszövetkezet alakult. De ezzel alig változott valami, szinte úgy gazdálkodott mindenki, ahogy korábban. A nagy változások a hetvenes évek legvégén kezdődtek, mikor Nyíregyházához csatolták a falut, s megalakult a termelőszövetkezet. Mely eleve halva született..., de erről majd később. Hallgassuk inkább még Vida Imrét. — Oros most sem kicsi, de a régi időkben látták volna meg! A mi határunkban volt Nyírjes, Nagyszállás, Szász- kát. Harangod. Birketanya, s Borbánya, mind a négy kapujával. Hát..., az most mind Nyíregyháza. Az igazat megvallva, itt már maga az Űr sem tud kiigazodni. Megyek az utcán, fel a templomba, s lépten-nyomon idegen emberekbe botlom. Igaz, én már vénülök, felejtek, de nyomban megmondom, hogy ez sem orosi, ez is beköltözött. Egyik sem köszön ugyanis... Ők persze nem érthetik meg azt a küzdelmet sem, amit jó néhány itt született orosi folytat a földek visszaszerzéséért. Többségük már azt sem igen tudja, hogy kit is hibáztasson. A kormányt, a parlamentet a lehetetlenül bonyolult törvényekért, rendeletekért...? Vagy a helyi té- esz még megmaradt vezetőit...? — Megmondom én, hogy mi ennek a falunak a legnagyobb gondja — fogad az orosi gazdák egyik legelismertebbje, Joó Ferenc. — Az, hogy itt az utóbbi évtizedekben egyetlen egy olyan vezetőt sem neveztek ki, akik közülünk származtak volna. Kijöttek a tanácstól, a járási, meg a megyei pártbizottságtól, s megmondták, hogy na, erre kell szavazni...! És azok a máshonnan már kiutált emberek döntöttek rólunk. Ez egészen a legutóbbi választásokig tartott. Sosem felejtem el, akkor eljött a nyíregyházi tanácselnöknő, Csabainé, s felhívta a figyelmünket; emberek, sosem lesz ilyen alkalmuk, most eldönthetik, hogy továbbra is együtt, vagy egyedül...!? Az az elnöknő megpróbálta felnyitni az orosiak szemét..., de nem, a vezetők döntöttek, hogy maradunk. Hát ennek isszuk most a levét! A tévedések elkerülése végett: Joó Ferenc nem valami meggondolatlan, húszon... — ötvenéves pártpropagandista. Megette már a kenyere javát, nyolcvanesztendős. Ám az energiája, jobbító szándéka ráférne néhány fia, unokája korabeli fiatalra is. Isten a megmondhatója, hányszor állt talpra eddigi élete során, természetesen most is ott van a változtatni, jobbítani akarók között. Ő már a korábbi parlament adta lehetőségekkel élve, visszakérte az elvett földjét. Már harmadik éve művel tizenhat holdat — három hold a nyilvántartók trehánysága miatt szőrén-szálán eltűnt —, s arra kér, ne nagyon hegyezzem ki a szavait, mert mostanában véglegesítik a tulajdonlást, és nehogy megsértsen valakit. Rendben van, ígérem, bár nemigen értem, hogy e világéletében szókimondó, a közösség érdekeiért mindig kiálló öregembernek mitől kellene tartania ma, de hallgatok rá. A rról azonban beszélnem kell, amit a Magyarvég több helyén is mondtak. A Váci Mihály termelőszövetkezetben — a szegények költője, ha hallaná, hol díszeleg a neve! — egészen a legutóbbi időkig azzal riogatták a tájékozatlan orosiakat, nehogy kivigyék a földet, mert megszűnik a nyugdíj, a háztáji... Ezt mondták, miközben a vezetők egy része már régesrég kivette az örökséget..., a sok tudatlan ember meg hallgatott rájuk. Most próbálkoznának már... Hallották persze, hogy sok helyen a téeszvezetők a szívüket-lelküket kitették, hogy segíthessenek, de ez az orosiakat nem nagyon vigasztalja. Joó Ferenc mindazonáltal bizakodik. Nagy szó ez, még ha csak a saját erejében is bízik, s csak titokban reménykedik abban, hogy sokan követik a példáját. Hiszi, az orosi földben van annyi erő, hogy eltartja az orosiakat. Azokat, akik hisznek még a földben. Hinni az orosi földekben
