Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-27 / 49. szám

1993. február 27. Mindannyiunk Mátyás királya A jelképek pedig elpusztíthatatlanok Ott esett el a harc mezején Emlékezés Ecsedi Kovács Gyulára Vasy Géza Budapest (MTI-Press) — Mostanában nem is Mátyás ki­rályt emlegetjük a leggyakrab­ban, hanem szülővárosában, Kolozsvárott található neveze­tes szobrát. Tudjuk, a szobrok­kal sok mindent meg lehet csi­nálni, akárcsak az emberrel. Az ember halhatatlanná holta után válhat, s épp ekkor lehet méltóvá olyan szoborra, amely ezt jelképezi. A jelképek pedig elpusztíthatatlanok, s ha eset­leg fizikailag meg is semmisít- hetők, hiányuk még égetőbben mutatja fel magát a jelképet, amely — ha láthatatlanul is — az örök igazság elpusz- títhatatlanságára mutat. S ennek az örök, halhatatlan igazságnak kevés olyan neve­zetes példája van, mint a Má­tyás király alakjában megtes­tesülő. Hatalmas igazságtalan­ság történt vele — s családjá­val — ifjúkora kezdetén. V. László 1457 tavaszán nemcsak Hunyadi Lászlót, hanem Má­tyást s több hívüket is halálra ítélte, azonban csak Lászlót végezték ki. Emiatt is akkora volt a felháborodás, hogy a ki­rály Mátyással Bécsbe, onnan Prágába távozott, majd — vá­ratlanul meghalt. A király me­nekülését az a katonailag is je­lentékeny erő váltotta ki, amellyel a Hunyadi-párt élén Szilágyi Mihály rendelkezett, s ugyanennek az erőnek döntő szerepe volt abban is, hogy vé­gül is — a lehetséges jelöltek­kel szemben — egyhangúan Mátyást választották meg királlyá. A korabeli feljegyzések sze­rint az öröm országos volt, s Pest-Buda népe már napokkal a döntés megszületése előtt Mátyás nevét kiáltozta király­jére. Csak a bal papucs volt ott, a másik sehol. Niki, mint egy ámokfutó ro­hant fel a hídra, és a kapitány engedélyét ki sem kérve STOP-ra rántotta fel a jelző- készülék fogantyúját, majd veszettül nyomogatni kezdte a sziréna gombját: Tá-tá-táü! 0-0-0!!! Ember a vízben! A hajó megfordult, majd megállt, leeresztették a moto­ros mentőcsónakot, amely a másodtiszt parancsnoksága alatt visszafelé indult. A nagy tanker lassan követte; a hajó­orrban felgyújtották a méteres átmérőjű Szuezi-csatorna ref­lektort, s azon kívül is minden lehető fényforrással a vizet se­perték. — Lehet, hogy már négy órája vízbe esett — mondta a parancsnok —, ak­kor pedig 60 mérföldnyire van mögöttünk... illetve előttünk. Reménytelen. Ezt Niki éppen olyan jól tud­ta, de azért összeszorított fog­gal vezette a csónakot vissza­fele, időnként megállíttatta a motort, és rászólt embereire: — Csend! Es hegyezzétek a fületeket... de Wilkinson-pen- gével! Hiába, nem látszott, nem hallatszott semmi. És hatkor hirtelen — trópusi módra — megvirradt. Felkelt a Nap és a szél, s lehanyatlott a remény. A hajó messze lemaradt a csó­nak mögött, amely most már evezőkkel folytatta útját. — Ki is hűlhetett—kockáz­tatta meg az egyik evezős. ként. Ennek nem az akkor még csupán 15 éves ifjú, hanem ap­jának, Hunyadi Jánosnak or­szágos elismertsége, minden vitán felül álló tekintélye volt az alapja. Az ország népe nemzeti királyságot akart, s ehhez az egyetlen reális esélyt a Hunyadi-házban látta, re­mélve, hogy az alma fájához lesz hasonló. S ebben az el­képzelésükben nem kellett csalódniuk. Nem arról van szó, hogy mindig és minden kortársa csak áradozott Má­tyás királyról, hiszen tudjuk, hogy összeesküvéseket szőt­tek ellene, hogy legodaadóbb- nak mutatkozó hívei is nem­egyszer fordultak szembe ve­le, mégis a király mindezeket ésszel és erővel úgy volt képes megoldani, hogy a nehéz hely­zetekből nemcsak az ő szemé­lyes vágyainak, hanem az or­szág érdekeinek a szem előtt tartásával sikerült kijutnia. A kifejezés 15. századi értelmé­ben a nemzeti egységet folya­matosan őrizni tudta, vagyis tartósan egyetlen komoly ré­teg, csoport érdekei sem üt­köztek a királyság érdekeivel. S mindeközben az ország­nak nemcsak biztosította a függetlenséget, hanem növelte nemzetközi tekintélyünket is. Az ország polgára is gyara­podhatott, s maga az ország is. Ezért tekintjük azóta is a ma­gyar történelem egyik legra­gyogóbb korszakának a Má­tyás-kort. S ezért gyászolta őt váratlan, korai halálakor való­ban az egész ország. Mert nemcsak a legfőbb méltósá­got, az édes haza első emberét gyászolták benne, hanem azt is, aki tisztségének a lehető legjobban igyekezett megfe­lelni. 32 esztendő, közel egy- harmad század adatott meg neki ahhoz, hogy a számára — Hipotermia kizárva! — csattant fel Niki —, a víz lega­lább 26 fokos. Ebben akár­meddig kibírja a szervezet... a szív. Nincs iszonyatosabb ma­gány, mint azé az emberé, aki az óceán közepén vízbe esik. Látja a hajót, amint távolodik, reménykedni kezd, amikor megállni látja, végignézi a mentőcsónak lebocsátását, látva látja, hogy keresik, ku­tatják... ordít hangszálszaka­dásig, és... semmi. Ot nem lát­ják, nem hallják. A hullámok eltakarják a fejét, a szél súgá­sa elnyomja hangját. És aztán látja amint a csónak remény- vesztetten visszatér, felhúzzák, s a hajó elmegy. És ő ott ma­rad egyedül a nagy semmi kel­lős közepén. Mert boldog az az öreg, aki népes családja körében leheli ki lelkét, bol­dog az a katona, akit bajtársai közt ér a halálos lövés... a víz­beesetthez képest. Reggel nyolckor a Nap már kegyetlenül tűzött, az evezősök izzadtak, éhesek, szomjasak, fáradtak voltak. De Niki esze­lősen meresztette szemét, és erre kényszerítette a többieket is az evezés rövid szüneteiben. —Él—suttogta —, él és meg­találom! Tíz órakor fényjelzés jött a hajóról: Kutatást abbahagyni, visszatérni! Piki rá se rántott. A jelzést többször megismétel­ték, majd a kapitány büntetést helyezett kilaásba, ha nem térnek vissza. Végül üldözőbe rendelt feladatnak megfelel­jen, s Magyarországot felvirá­goztassa. Nagy kérdés, mi lett volna, ha még tíz-húsz évig él és uralkodik hasonló éleselméjű­séggel és erővel. Lehetett vol­na-e jobb útra vezérelni ha­zánk 16. századbeli sorsát? Mátyás király kimagasló történelmi személyiség voltát, zsenialitását legékesebben és ugyanakkor legszomorúbban éppen az bizonyítja, hogy szinte elképzelhetetlen az őt megközelítő színvonalú foly­tatás: bármikor halt volna is meg, utána csak hanyatlás következhetett, hiszen amit ő maga elért, az szinte maga volt a csoda. Egy népnek úgy tudta megmutatni önmaga legjobb lehetőségeit, s nemcsak álomként, hanem épülő real­itásként is, hogy ezzel folytonosan mozgósította is ezt a népet, s a történelemben ekkor elvárható saját szintje fölé emelte. Ezt a csodát csak egy Mátyás szintű utód lett volna képes folytatni, ám a csodák ritkán ismétlődnek. Mátyás korának realitása visszaködösült a történelmi álmok birodalmába, de mutat­ja azóta is, hogy a lehetetlen is lehető, hogy egy széthúzó nemzet is összefoghat. Ezért vált legnagyobb nemzeti királyaink egyikévé Mátyás, akinek alakját a történelmi és a népi emlékezet párhuzamosan őrizte, akinek neve még nemzeti himnuszunkba is be­került, s aki nemcsak akkor jut eszünkbe, ha erre valamilyen évforduló alkalmat ad, mint most éppen az, hogy öt­százötven éve született, hanem mindig, ha a magyarság dolgai szóba kerülnek, mindig, ha szeretnénk a nemzet és az em­beriség szintjén létezni. vette a csónakot. Niki akkor beindíttatta a motort, és egér- utat nyert. S közben vallatta az óceánt. Meghibbant szegény, gondolták. De ő csak állt a tatpadon, egy kötélbe kapasz­kodott, és nézte azt a könyör­telen kék vizet. —Él—suttog­ta —v él... 30 éves, szívós, szép, fiatal felesége van, meg ötéves kislánya... megtalálom! Délben pillantotta meg a fe­jet a hullámok között, de Tiki akkor már nem a csónakot nézte, hanem a körülötte ólál­kodó cápákat. Amikor kiha­lászták, nem tudott beszélni. Csak később mesélte el, hogy nem szándékosan ugrott a víz­be, csak egyszerűen egy pilla­natnyi rosszullét döntötte át a korláton — olyan erővel tört rá az asszony és a gyerek utá­ni vágy. A következő években lassan megszokta, hogy egyre ritkábban látja őket, s az asz- szonyt már egyáltalán nem. Később Tina szeretett volna újra férjhez menni, és megke­reste Nikit, de az csak szótla­nul ingatta fejét, és kitessé­kelte. A zóta mindketten hosszújáratú kapitá­nyok már, más-más hajót vezetnek, de nincs a Hét Tengernek olyan kikötője, amelyben feleségtől jövő levél várná őket. Csak egymással leveleznek rendü­letlenül. Balogh László Százötvennégy esztendje született, és már kilencvenkét esztendeje halott, de Székely György színháztörténész még nyolc évvel ezelőtt is, így em­lékezik meg róla: „A kolozs­vári színház is felneveli a ma­ga óriásait. E. Kovács Gyulát, aki igazi vezér volt: új utakat törő, tisztult célok felé lendü­lő, irányt parancsoló. Mint színész a tragédiát emelte magasra a Farkas utcai színház színpadán, mint szín­házvezető, a nagy klassziku­sokat keltette életre és a ma­gyar dráma múltjából állított színpadra elfeledett értéke­ket...” (A magyar színjátszás nagy képeskönyve. Bp. 1985. 44). Néhány oldallal hátrébb Cenner Mihály színháztörté­nész közöl róla képet Bánk bán alakításában ilyen kom­mentárral: „Erdély Egressy- jének nevezték, nemes dikcíó- ja, emelkedett játékstílusa, a Shakespeare- és más klasz- szikus szerepekben nyújtott kiváló alakításai miatt” (im. 71.) Ecsedi Kovács Gyulát tehát nem elfelejtették, csupán em­lékét zárták be a szakiroda- lomnak abba a betonbunkeré­be, amit a napilapokat olvas­gató egyszerű ember csak rit­kán közelít meg. Ezért van igaza a kései rokonnak, Balás Győzőnének (KM. 1993. jan. 21. sz. 7. o.) abban, hogy he­lyet kell adni megyei lapunk hasábjain is nagy színészünk emlékének. Most a születési évforduló egy ilyen ismertető emlékezésre megfelelő alkal­mat is kínál. Ragadjuk hát meg ezt az alkalmat, és emel­jük ki a szakirodalomnak ab­ból a betonbunkeréből mind­azt a legfontosabb adalékot, amivel az egyszerű olvasót emlékeztetni lehet. Ecsedi Kovács Gyula me­gyénknek, pontosabban a Nyírségnek a szülötte, mint­hogy Nyírgebén látta meg a napvilágot 1839. február 14- én. Ahogy Szinnyei József ha­talmas művének VI. kötetében több oldalon át megírja életét (Magyar írók élete és munkái I-XIV. Bp. 1891-1914.), kide­rül, hogy E. Kovács Gyulát már születésekor méltatlanság éri, mert a Nyírségben szüle­tik, noha Szatmárban kellett volna születnie. Édesapja ugyanis, az Esztergom megyei Lábatlanból idekerült Kovács Mihály tiszteletes úr, lelkész- kedett Nagydoboson, Dobrán és Nagyecseden, de soha sem működött a Nyírségben. Az édesanya, Keresztúry Julianna viszont a nyírgebei (ma: Nyír- káta) papnak a lánya volt, s így mikor eljött a vajúdás ide­je, hazament szüleihez, és ott Nyírgebén szülte meg fiát. Kezdetben magántanítók okították a fiúcskát apjának feltehetően nagydobosi paró­kiáján, de mikor 1851-ben Dobra községbe költöznek, beíratják a szatmári algim­názium ül. osztályába. A kö­vetkező tanévet azonban már a Debreceni Református Kol­légium ódon falai között tölti. Itt megy először színházba, a vendégszereplő Egressyt nézi meg, akivel egyébként rokon­ságban is van, annak felesége, Szentpétery Zsuzsika révén. Az iskolát 1856-ban hagyta ott, vállalva apja kitagadását is, és beáll Láng Bódi társula­tába színésznek. Augusztus 17-én már el is játszotta első szerepét a ^ál-fordulása” cí­mű darabban. Ettől kezdődik színészi pályája. Vándorszínészként indult. Még 1856«ban a Kelet-Ma- gyarországon túmézó Fejér Károly társulatával elindul Beregbe, szerepel Mátészal­kán, Beregszászon, Ungváron és Munkácson. Innen nyomor­ral és éhséggel küzdve kerül Aradra, de onnan is továbbáll Latabár társulatához csapód­va. Sorsában az 1862-es eszten­dő hoz változást, ekkor Szer­dahelyi Kálmán támogatásá­val segédszínész lesz Pesten a Nemzeti Színházban. Ugyan­ekkor veszi fel az ecsedi előnevet is azon a jogon, hogy apja ekkor már ecsedi lelkész, és azon az okon, hogy megkü­lönböztethető legyen a hason­ló nevű miskolci Kovács Gyu­la költőtől, akivel hamarosan barátságba is kerül. Pestet néhány év múlva el­hagyja, és 1865-78 között a kolozsvári színház művésze, idővel színházvezetője is. Családot alapít, 1866. április 25-én feleségül veszi Pataky Rózsa színésznőt. Ám, 1878- ban már újra Pesten van a Nemzeti Színháznál, sokáig azonban most sem bírja, mert meghal egyetlen támogatója, Szigligeti Éde, s utána elkez­dődnek ellene az intrikák. Vé­gül'is 1881-ben visszamegy Kolozsvárra, hogy elindulhas­son dicsősége útján. 1883-ban a sepsiszentgyörgyi vendég- szereplésen már aranyserleg­gel kedveskednek neki hódo­lói. Széles körű közéleti tevé­kenységének bizonyítéka, hogy számtalan társaság tagjá­vá választja: 1876-ban tagja a Petőfi Társaságnak, az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, később a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságnak, a nagyváradi Szigligeti Társa­ságnak és a debreceni Csoko­nai Körnek. Az eddig elmondottak alap­ján látható, hogy nagy színé­szünket a szakirodalom nem kezeli mostohán, de érthetet­lenül és különösen. Szinnyei idézett munkája és az Életrajzi lexikon is bőséges adatokkal szolgál Ecsedi Kovács Gyulá­ról, az Új magyar lexikon vi­szont még a nevét sem említi meg. Ferenczi Zoltán ,A kolozsvári színészet és szín­ház” (Kolozsvár, 1897.) című műve alapos részletességgel tárja föl színészünk életét és munkásságát, az egyetemisták és főiskolások által spenótnak becézett 6 kötetes „Ä magyar irodalom története” című munka viszont még a nevét sem ismeri. Pedig Ecsedi Kovács Gyula újságírónak, költőnek és mű­fordítónak sem akármilyen volt. Szinnyei művében oldal­nyi helyet foglal el azoknak a cikkeknek a fölsorolása, ami­ket a tollat is jól forgató szí­nész írt. „Kovács Gyula költe­ményei” (Pest, 1869.), majd ,JE. Kovács Gyula költe­ményei” (Bű 1892.) címen két versgyűjteménye is megjelent, lefordította és kiadta Schiller „Don Carlos” (Bp. 1881.) cí­mű drámáját, valamint azt a saját drámai prológot „Mátyás Király” címen, amit a kolozs­vári színház 1896. szeptember 30-án adott elő. Számtalan cikke, verse, műfordítása ma­radt kéziratban. Színészünknek még a halála is szimbolikus értékű, és fel- emelően tragikus. A segesvári csata 1848-as hőseinek a sírjá­nál rendezett emlékünnepsé­gen versmondás közben érte a halál 1899. július 31-én. Ott esett el valóban a harc meze­jén, a hősök iránti hála utolsó szavaival az ajkán, mintegy jelképezve: az utókornak sí- rigtartó feladata a nemzet hő­seire, nagyjaira való em­lékezés! Emlékezzünk hát Ecsedi Kovács Gyulára is! a vízben! A ‘Keíet-lAíafmarorszáfl hétvégi mellékjeié ] 3 Gábor Marianna: Sakkozók a tengerparton

Next

/
Oldalképek
Tartalom