Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-27 / 49. szám
1993. február 27. Mindannyiunk Mátyás királya A jelképek pedig elpusztíthatatlanok Ott esett el a harc mezején Emlékezés Ecsedi Kovács Gyulára Vasy Géza Budapest (MTI-Press) — Mostanában nem is Mátyás királyt emlegetjük a leggyakrabban, hanem szülővárosában, Kolozsvárott található nevezetes szobrát. Tudjuk, a szobrokkal sok mindent meg lehet csinálni, akárcsak az emberrel. Az ember halhatatlanná holta után válhat, s épp ekkor lehet méltóvá olyan szoborra, amely ezt jelképezi. A jelképek pedig elpusztíthatatlanok, s ha esetleg fizikailag meg is semmisít- hetők, hiányuk még égetőbben mutatja fel magát a jelképet, amely — ha láthatatlanul is — az örök igazság elpusz- títhatatlanságára mutat. S ennek az örök, halhatatlan igazságnak kevés olyan nevezetes példája van, mint a Mátyás király alakjában megtestesülő. Hatalmas igazságtalanság történt vele — s családjával — ifjúkora kezdetén. V. László 1457 tavaszán nemcsak Hunyadi Lászlót, hanem Mátyást s több hívüket is halálra ítélte, azonban csak Lászlót végezték ki. Emiatt is akkora volt a felháborodás, hogy a király Mátyással Bécsbe, onnan Prágába távozott, majd — váratlanul meghalt. A király menekülését az a katonailag is jelentékeny erő váltotta ki, amellyel a Hunyadi-párt élén Szilágyi Mihály rendelkezett, s ugyanennek az erőnek döntő szerepe volt abban is, hogy végül is — a lehetséges jelöltekkel szemben — egyhangúan Mátyást választották meg királlyá. A korabeli feljegyzések szerint az öröm országos volt, s Pest-Buda népe már napokkal a döntés megszületése előtt Mátyás nevét kiáltozta királyjére. Csak a bal papucs volt ott, a másik sehol. Niki, mint egy ámokfutó rohant fel a hídra, és a kapitány engedélyét ki sem kérve STOP-ra rántotta fel a jelző- készülék fogantyúját, majd veszettül nyomogatni kezdte a sziréna gombját: Tá-tá-táü! 0-0-0!!! Ember a vízben! A hajó megfordult, majd megállt, leeresztették a motoros mentőcsónakot, amely a másodtiszt parancsnoksága alatt visszafelé indult. A nagy tanker lassan követte; a hajóorrban felgyújtották a méteres átmérőjű Szuezi-csatorna reflektort, s azon kívül is minden lehető fényforrással a vizet seperték. — Lehet, hogy már négy órája vízbe esett — mondta a parancsnok —, akkor pedig 60 mérföldnyire van mögöttünk... illetve előttünk. Reménytelen. Ezt Niki éppen olyan jól tudta, de azért összeszorított foggal vezette a csónakot visszafele, időnként megállíttatta a motort, és rászólt embereire: — Csend! Es hegyezzétek a fületeket... de Wilkinson-pen- gével! Hiába, nem látszott, nem hallatszott semmi. És hatkor hirtelen — trópusi módra — megvirradt. Felkelt a Nap és a szél, s lehanyatlott a remény. A hajó messze lemaradt a csónak mögött, amely most már evezőkkel folytatta útját. — Ki is hűlhetett—kockáztatta meg az egyik evezős. ként. Ennek nem az akkor még csupán 15 éves ifjú, hanem apjának, Hunyadi Jánosnak országos elismertsége, minden vitán felül álló tekintélye volt az alapja. Az ország népe nemzeti királyságot akart, s ehhez az egyetlen reális esélyt a Hunyadi-házban látta, remélve, hogy az alma fájához lesz hasonló. S ebben az elképzelésükben nem kellett csalódniuk. Nem arról van szó, hogy mindig és minden kortársa csak áradozott Mátyás királyról, hiszen tudjuk, hogy összeesküvéseket szőttek ellene, hogy legodaadóbb- nak mutatkozó hívei is nemegyszer fordultak szembe vele, mégis a király mindezeket ésszel és erővel úgy volt képes megoldani, hogy a nehéz helyzetekből nemcsak az ő személyes vágyainak, hanem az ország érdekeinek a szem előtt tartásával sikerült kijutnia. A kifejezés 15. századi értelmében a nemzeti egységet folyamatosan őrizni tudta, vagyis tartósan egyetlen komoly réteg, csoport érdekei sem ütköztek a királyság érdekeivel. S mindeközben az országnak nemcsak biztosította a függetlenséget, hanem növelte nemzetközi tekintélyünket is. Az ország polgára is gyarapodhatott, s maga az ország is. Ezért tekintjük azóta is a magyar történelem egyik legragyogóbb korszakának a Mátyás-kort. S ezért gyászolta őt váratlan, korai halálakor valóban az egész ország. Mert nemcsak a legfőbb méltóságot, az édes haza első emberét gyászolták benne, hanem azt is, aki tisztségének a lehető legjobban igyekezett megfelelni. 32 esztendő, közel egy- harmad század adatott meg neki ahhoz, hogy a számára — Hipotermia kizárva! — csattant fel Niki —, a víz legalább 26 fokos. Ebben akármeddig kibírja a szervezet... a szív. Nincs iszonyatosabb magány, mint azé az emberé, aki az óceán közepén vízbe esik. Látja a hajót, amint távolodik, reménykedni kezd, amikor megállni látja, végignézi a mentőcsónak lebocsátását, látva látja, hogy keresik, kutatják... ordít hangszálszakadásig, és... semmi. Ot nem látják, nem hallják. A hullámok eltakarják a fejét, a szél súgása elnyomja hangját. És aztán látja amint a csónak remény- vesztetten visszatér, felhúzzák, s a hajó elmegy. És ő ott marad egyedül a nagy semmi kellős közepén. Mert boldog az az öreg, aki népes családja körében leheli ki lelkét, boldog az a katona, akit bajtársai közt ér a halálos lövés... a vízbeesetthez képest. Reggel nyolckor a Nap már kegyetlenül tűzött, az evezősök izzadtak, éhesek, szomjasak, fáradtak voltak. De Niki eszelősen meresztette szemét, és erre kényszerítette a többieket is az evezés rövid szüneteiben. —Él—suttogta —, él és megtalálom! Tíz órakor fényjelzés jött a hajóról: Kutatást abbahagyni, visszatérni! Piki rá se rántott. A jelzést többször megismételték, majd a kapitány büntetést helyezett kilaásba, ha nem térnek vissza. Végül üldözőbe rendelt feladatnak megfeleljen, s Magyarországot felvirágoztassa. Nagy kérdés, mi lett volna, ha még tíz-húsz évig él és uralkodik hasonló éleselméjűséggel és erővel. Lehetett volna-e jobb útra vezérelni hazánk 16. századbeli sorsát? Mátyás király kimagasló történelmi személyiség voltát, zsenialitását legékesebben és ugyanakkor legszomorúbban éppen az bizonyítja, hogy szinte elképzelhetetlen az őt megközelítő színvonalú folytatás: bármikor halt volna is meg, utána csak hanyatlás következhetett, hiszen amit ő maga elért, az szinte maga volt a csoda. Egy népnek úgy tudta megmutatni önmaga legjobb lehetőségeit, s nemcsak álomként, hanem épülő realitásként is, hogy ezzel folytonosan mozgósította is ezt a népet, s a történelemben ekkor elvárható saját szintje fölé emelte. Ezt a csodát csak egy Mátyás szintű utód lett volna képes folytatni, ám a csodák ritkán ismétlődnek. Mátyás korának realitása visszaködösült a történelmi álmok birodalmába, de mutatja azóta is, hogy a lehetetlen is lehető, hogy egy széthúzó nemzet is összefoghat. Ezért vált legnagyobb nemzeti királyaink egyikévé Mátyás, akinek alakját a történelmi és a népi emlékezet párhuzamosan őrizte, akinek neve még nemzeti himnuszunkba is bekerült, s aki nemcsak akkor jut eszünkbe, ha erre valamilyen évforduló alkalmat ad, mint most éppen az, hogy ötszázötven éve született, hanem mindig, ha a magyarság dolgai szóba kerülnek, mindig, ha szeretnénk a nemzet és az emberiség szintjén létezni. vette a csónakot. Niki akkor beindíttatta a motort, és egér- utat nyert. S közben vallatta az óceánt. Meghibbant szegény, gondolták. De ő csak állt a tatpadon, egy kötélbe kapaszkodott, és nézte azt a könyörtelen kék vizet. —Él—suttogta —v él... 30 éves, szívós, szép, fiatal felesége van, meg ötéves kislánya... megtalálom! Délben pillantotta meg a fejet a hullámok között, de Tiki akkor már nem a csónakot nézte, hanem a körülötte ólálkodó cápákat. Amikor kihalászták, nem tudott beszélni. Csak később mesélte el, hogy nem szándékosan ugrott a vízbe, csak egyszerűen egy pillanatnyi rosszullét döntötte át a korláton — olyan erővel tört rá az asszony és a gyerek utáni vágy. A következő években lassan megszokta, hogy egyre ritkábban látja őket, s az asz- szonyt már egyáltalán nem. Később Tina szeretett volna újra férjhez menni, és megkereste Nikit, de az csak szótlanul ingatta fejét, és kitessékelte. A zóta mindketten hosszújáratú kapitányok már, más-más hajót vezetnek, de nincs a Hét Tengernek olyan kikötője, amelyben feleségtől jövő levél várná őket. Csak egymással leveleznek rendületlenül. Balogh László Százötvennégy esztendje született, és már kilencvenkét esztendeje halott, de Székely György színháztörténész még nyolc évvel ezelőtt is, így emlékezik meg róla: „A kolozsvári színház is felneveli a maga óriásait. E. Kovács Gyulát, aki igazi vezér volt: új utakat törő, tisztult célok felé lendülő, irányt parancsoló. Mint színész a tragédiát emelte magasra a Farkas utcai színház színpadán, mint színházvezető, a nagy klasszikusokat keltette életre és a magyar dráma múltjából állított színpadra elfeledett értékeket...” (A magyar színjátszás nagy képeskönyve. Bp. 1985. 44). Néhány oldallal hátrébb Cenner Mihály színháztörténész közöl róla képet Bánk bán alakításában ilyen kommentárral: „Erdély Egressy- jének nevezték, nemes dikcíó- ja, emelkedett játékstílusa, a Shakespeare- és más klasz- szikus szerepekben nyújtott kiváló alakításai miatt” (im. 71.) Ecsedi Kovács Gyulát tehát nem elfelejtették, csupán emlékét zárták be a szakiroda- lomnak abba a betonbunkerébe, amit a napilapokat olvasgató egyszerű ember csak ritkán közelít meg. Ezért van igaza a kései rokonnak, Balás Győzőnének (KM. 1993. jan. 21. sz. 7. o.) abban, hogy helyet kell adni megyei lapunk hasábjain is nagy színészünk emlékének. Most a születési évforduló egy ilyen ismertető emlékezésre megfelelő alkalmat is kínál. Ragadjuk hát meg ezt az alkalmat, és emeljük ki a szakirodalomnak abból a betonbunkeréből mindazt a legfontosabb adalékot, amivel az egyszerű olvasót emlékeztetni lehet. Ecsedi Kovács Gyula megyénknek, pontosabban a Nyírségnek a szülötte, minthogy Nyírgebén látta meg a napvilágot 1839. február 14- én. Ahogy Szinnyei József hatalmas művének VI. kötetében több oldalon át megírja életét (Magyar írók élete és munkái I-XIV. Bp. 1891-1914.), kiderül, hogy E. Kovács Gyulát már születésekor méltatlanság éri, mert a Nyírségben születik, noha Szatmárban kellett volna születnie. Édesapja ugyanis, az Esztergom megyei Lábatlanból idekerült Kovács Mihály tiszteletes úr, lelkész- kedett Nagydoboson, Dobrán és Nagyecseden, de soha sem működött a Nyírségben. Az édesanya, Keresztúry Julianna viszont a nyírgebei (ma: Nyír- káta) papnak a lánya volt, s így mikor eljött a vajúdás ideje, hazament szüleihez, és ott Nyírgebén szülte meg fiát. Kezdetben magántanítók okították a fiúcskát apjának feltehetően nagydobosi parókiáján, de mikor 1851-ben Dobra községbe költöznek, beíratják a szatmári algimnázium ül. osztályába. A következő tanévet azonban már a Debreceni Református Kollégium ódon falai között tölti. Itt megy először színházba, a vendégszereplő Egressyt nézi meg, akivel egyébként rokonságban is van, annak felesége, Szentpétery Zsuzsika révén. Az iskolát 1856-ban hagyta ott, vállalva apja kitagadását is, és beáll Láng Bódi társulatába színésznek. Augusztus 17-én már el is játszotta első szerepét a ^ál-fordulása” című darabban. Ettől kezdődik színészi pályája. Vándorszínészként indult. Még 1856«ban a Kelet-Ma- gyarországon túmézó Fejér Károly társulatával elindul Beregbe, szerepel Mátészalkán, Beregszászon, Ungváron és Munkácson. Innen nyomorral és éhséggel küzdve kerül Aradra, de onnan is továbbáll Latabár társulatához csapódva. Sorsában az 1862-es esztendő hoz változást, ekkor Szerdahelyi Kálmán támogatásával segédszínész lesz Pesten a Nemzeti Színházban. Ugyanekkor veszi fel az ecsedi előnevet is azon a jogon, hogy apja ekkor már ecsedi lelkész, és azon az okon, hogy megkülönböztethető legyen a hasonló nevű miskolci Kovács Gyula költőtől, akivel hamarosan barátságba is kerül. Pestet néhány év múlva elhagyja, és 1865-78 között a kolozsvári színház művésze, idővel színházvezetője is. Családot alapít, 1866. április 25-én feleségül veszi Pataky Rózsa színésznőt. Ám, 1878- ban már újra Pesten van a Nemzeti Színháznál, sokáig azonban most sem bírja, mert meghal egyetlen támogatója, Szigligeti Éde, s utána elkezdődnek ellene az intrikák. Végül'is 1881-ben visszamegy Kolozsvárra, hogy elindulhasson dicsősége útján. 1883-ban a sepsiszentgyörgyi vendég- szereplésen már aranyserleggel kedveskednek neki hódolói. Széles körű közéleti tevékenységének bizonyítéka, hogy számtalan társaság tagjává választja: 1876-ban tagja a Petőfi Társaságnak, az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, később a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságnak, a nagyváradi Szigligeti Társaságnak és a debreceni Csokonai Körnek. Az eddig elmondottak alapján látható, hogy nagy színészünket a szakirodalom nem kezeli mostohán, de érthetetlenül és különösen. Szinnyei idézett munkája és az Életrajzi lexikon is bőséges adatokkal szolgál Ecsedi Kovács Gyuláról, az Új magyar lexikon viszont még a nevét sem említi meg. Ferenczi Zoltán ,A kolozsvári színészet és színház” (Kolozsvár, 1897.) című műve alapos részletességgel tárja föl színészünk életét és munkásságát, az egyetemisták és főiskolások által spenótnak becézett 6 kötetes „Ä magyar irodalom története” című munka viszont még a nevét sem ismeri. Pedig Ecsedi Kovács Gyula újságírónak, költőnek és műfordítónak sem akármilyen volt. Szinnyei művében oldalnyi helyet foglal el azoknak a cikkeknek a fölsorolása, amiket a tollat is jól forgató színész írt. „Kovács Gyula költeményei” (Pest, 1869.), majd ,JE. Kovács Gyula költeményei” (Bű 1892.) címen két versgyűjteménye is megjelent, lefordította és kiadta Schiller „Don Carlos” (Bp. 1881.) című drámáját, valamint azt a saját drámai prológot „Mátyás Király” címen, amit a kolozsvári színház 1896. szeptember 30-án adott elő. Számtalan cikke, verse, műfordítása maradt kéziratban. Színészünknek még a halála is szimbolikus értékű, és fel- emelően tragikus. A segesvári csata 1848-as hőseinek a sírjánál rendezett emlékünnepségen versmondás közben érte a halál 1899. július 31-én. Ott esett el valóban a harc mezején, a hősök iránti hála utolsó szavaival az ajkán, mintegy jelképezve: az utókornak sí- rigtartó feladata a nemzet hőseire, nagyjaira való emlékezés! Emlékezzünk hát Ecsedi Kovács Gyulára is! a vízben! A ‘Keíet-lAíafmarorszáfl hétvégi mellékjeié ] 3 Gábor Marianna: Sakkozók a tengerparton