Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-27 / 49. szám

1993. február 27. A Xeict-Magyarorszäß hétvégi meMbúte ] L__— ---------------------------------------—’—!-----------------“^5*505^®®^^' Díj és dézsma Angyal Sándor K omoly oka lehet an­nak, ha valaki több évtizedes visszahú­zódás után most azt írja az újsághoz beküldött levele végén, hogy szeretné annak közlését, s elnézést kér a kapkodó írásáért, „de az in­dulat belejátszott”. Egy jó- savárosi asszony a Korányi Frigyes utcáról azt teszi szó­vá: „Megdöbbentő, ami eb­ben az országban történik”. Egy szolgáltató vállalat ese­tét sorolja, melynek lénye­ge: ez a cég a díjakat állan­dóan emeli, miközben óriási prémiumokat osztogatnak a vezetők egymás között. Rá­adásul még elszomorítóbb, hogy az a két ember, aki szólni mert, „felbolygatta” a dolgokat, elbocsátották. Az­tán újabb példaként említi, hogy sokan csak „lehajtott fejjel tűrnek”, amíg a régi vezetők (sok helyen az újak is) úgymond elprivatizálják az országot. S aztán követ­kezik a levél lényege, a kér­dés: „Hol itt az ellenőrzés?”. Meglehet a sorok.valóban indulatot tükröznek, hiszen talán nincs is minden szónak igazolható fedezete, de a lé­nyeg ezért aligha változik. Egyet kell értenünk a pana­szossal abban, hogy bizony nem minden szolgáltató — és csak közvetve szolgáltató — vállalat, üzem, cég méri fel intézkedése következmé­nyét, különösen az árak, a díjak nyakló nélküli emelé­sekor. Pedig, ha az ilyen könnyebb megoldást válasz­tó gazdasági vezetők szi­gorúbb ellenőrzéssel talál­nák szembe magukat, bizo­nyára nem csapnának annyi­szor az égig az árak. Hova­tovább most már akkor is „mozognak” az árak, ha úgy istenigazában nincs is ok rá, s nem nyújtanak semmi pluszt. Mert valóban meg lehet indokolni az áremelést azzal, ha a cégen kívüli okok lényegesen meghatá­rozzák a munkájuk költ­ségét. Ez történik például ha központilag, kormányszin­ten emelnek energiaárat, ne­tán magasabb az adózási té­tel, stb. Nyilvánvaló, hogy ilyen esetben a végső termé­ket vagy szolgáltatást nyújtó áthárítja a ráháramlott ki­adásokat, hiszen ráfizetés­ből azért ő sem tud megélni. Hanem ott van a bökkenő, amikor az emelés mértéke messze túlhaladja az indo­koltat, s abban — mint ahogy levélírónk is céloz rá — egyes személyek mohó nyereségvágya is kifejezésre jut. Olykor megfigyelhető, amíg az ilyen szolgáltatá­sokkal kapcsolatba kerülő tíz és százezrek anyagi hely­zete lényegesen romlik, ad­dig a díjakat emelgetők el sem tudják képzelni, hogy uram bocsá' holnaptól ők is összébb kénytelenek húzni a nadrágszíjat. Nem, ehelyett emelnek és megint csak emelnek, azért, hogy kive- hessék a saját dézsmájukat, s hogy előteremtsék a meg­szokott nívós életük anyagi feltételét. Földnézőben E lindul a három ko­csiból álló konvoj a rétközi falú főutcá­ján ki a határba. Szombat van, csípős hideg, amikor letérünk a kövesútról, való­sággal ugrál a Lada a fagyott rögök fölött, s aztán megál­lunk. Valamennyien afféle földfoglalók, szebben kife­jezve: ideiglenes hasznosí­tásra kijelölt területből vá­lasztók lennénk. Igaz, a kár­pótlási jegy még nem lapul a zsebünkben..., hiszen hosz- szú annak a hivatalos útja, meg hát a licit is majd csak valamikor nyáron lesz, de a föld nem várhat, hamaro­san nyílik a határ, az őszie­ket már még kalapáccsal sem lehet visszaverni a föld­be, szántani, vetni kell, ez az élet rendje. Ehhez viszont terület kell(ene); összeállnak hát néhányan, megvárják a vá­rosból érkezőket, s aztán irány a nyárfasor! Az a tám­pont, ahonnan jobbra is, bal­ra is kimérhető területek vannak. Még most alapjában békesség van, legfeljebb az országos hatalmasságokat emlegetik nem éppen hízel­gő szavakkal, hogy azért igyekezhettek volna jobban is. Egyébként barátságos mindenki a másikkal. Valaki mondja, itt a fasortól délre neki jó lesz; indul is a fiú, forgatja az ölest, méri szél­iében, hosszában, aztán van aki még karót is lever, a ne­ve kezdőbetűjével, bár hoz­záteszi, hogy persze, ez most még csak ideiglenes. Nem rejtik azonban véka alá, hogy jó lenne azért, ha mégsem ideiglenes marad­na; „ha már az ember jól be­forgatja, megtrágyázza, ak­kor ne a más kedvére te­gye!” Ezért aztán szomszé­dok, meg jó barátok állnak egymás mellé, hogy ha majd eljön a licit ideje, ők nem ígérnek egymásra, hanem megveszik a lehető legol­csóbban és pontosan ezt, a most még ideiglenest. Hanem odébbról valaki közbeveti: nem addig a! Az­tán kiderül, hogy ő már há­rom éve bérel itt egy bizo­nyos területet, az most is az övé lesz, ha a fene fenét eszik, és az marad ezután is. Nem adja ki a kezéből, ha 3 ezerig kell felmenni a licit­tel. Reprikázik kedélyesen egy kucsmás jobbról, hogy „csípd már meg magad, e még nem a végleges, oszt ás, itt még mindenki egyforma, ráérsz még lobogtatni a kár­pótlási jegyedet.” Na majd meglátjátok! — hangzik el a végleges válasz, de azért ha­lad a területkijelölés. Leg­feljebb azon akadnak fenn, hogy a határ egyik legérté­kesebb területét — hiába volt az intelem — a téesz-el- nök mégis csak bevettette, azzal most mi legyen. Ha kárpótlásra volt kijelölve a terület, akkor megváltjuk a vetés árát és kimérjük, ezen már csak nem akadunk fenn. Jack London tollára kíván­kozó esemény történt Nagy­halász községben: 1993. feb­ruár 6-án Bereczky Károly, a budapesti Kender- Juta és Po- litextil Vállalat vezérigazgató­ja 30-35 vagyonvédővel, 10 vérebbel, 20 szerelővel, 5 bé­relt teherkocsival, egy busszal megjelentek a Nyírpolipack Textilipari Kft. nagyhalászi te­lepén, leszereltek 62 millió forint értékű gépet, felrakták a teherautókra, s ha a lakosság és a spontánul összeverődött 300-400 munkás meg nem akadályozzák, a gépeket Pest­re..., vagy tudj' Isten hová szállították volna. A súlyos konfliktust, sérüléseket is okozható zavart a nyíregyházi városi rendőrség akadályozta meg azzal, hogy a hivatlan vendégeket — gépek nélkül — kikísérte Nagyhalászból és annak határából. Ennyi a hír. Köréje már legendák szövőd­tek erőszakos „géprablásról”, a munkások „helytállásáról”, a gyár „hősies megvédéséről”, a pesti hívatlan vendégek „ordi- bálásáról”: — Minek a gép a parasztnak! Kapa való a mar­kába, nem ezek a finom gé­pek! A tények A hír igaz. 30-35 „vagyon­védőt” szerződtetett az egyik kft.-től a vezérigazgató 800 ezer forint + áfa áron. Húsz szerelőt is lehozott. Öt teher­kocsit is. A vagyonvédők, a vezérigazgató busszal jöttek. A 10 véreb bizonyára a teher­kocsin. Jött Pestről egy rádiós is. A vezérigazgató úr invitál­ta, az ő vendége volt, summa- summárum az ügy a pesti gyárnak minimum 2 millió fo­rintjába került. A „kárigény”, amit a nagyhalásziak jeleztek a gépek leszerelése stb kap­csán 5 millió forint. A szakér­tők is megítélnek belőle leg­alább 2,5 milliót. Két község — Ibrány és Nagyhalász — lakóinak fel­zaklatása forintban nem mér­hető. Az országos botrány előcsalja majd a hasonlatokat a Klondike vidékéről, a Yukon folyó mentéről. Lesznek akik az orosz, mások az olasz maf­fiát fogják emlegeti. Unokáink idejéig felérnek majd a legen­dák. A hatóságok, a bíróság meg majd kideríti: — Mindkét félnek igaza volt. Az állami vagyonban keletkezett kárt pe­dig „lenyelik majd az adó­zók”. Kicsi pénz! Ennyire nem adunk! Egy pesti vezérigaz­gató ezért nem marasztalható el. Nagyhalásszal, a Rétköz la­kóival, „MUCSAVAL” meg ki törődik? A mucsaiaknak úgysem lehet igaza. Félszáza­dos kontinuus jogunk és történelmünk „megcsúfolása lenne”, ha az Isten kiválasztot­ta Pesttel szemben a rabszol­gaságra ítélt vidéknek igaza bebizonyosodnék. Az urbánu­sok úgyis megakadályozzák, hogy a mucsai populistáknak egyszer igazat adjon a hatóság vagy a bíróság. Annyira Isten sincs közel a Rétközhöz, hát még a Vagyonügynökség, az Ipari Minisztérium, a kormány és a bíróság, az Országos ren­dőr-főkapitányság Nagyha­lászhoz, hogy egyszer a jog asztalán nemcsak a $-ok kacs­karingói mérettesenek, hanem emberi, családi egzisztenciák is... Pestről „nézvést”... „még megvolna az ország”, Vezérigazgatók „toldozzák- foldozzák”. Tették ezt Nagy­halászban is. A dualizmus ko­rában keletkezett kenderfel­dolgozót, kötél- és zsákgyártó üzemet, mikor kellett Pestre a magasabb munkabér, bérpuf- ferként leányvállalattá „zül- lesztették”. Kiszabták rá: sok­sok alacsony bérű munkást felvenni, a legveszteségesebb termékeket is a központban kiselejtezett gépeken előállí­tani... Ment is ez 1988—89-ig. Aztán piacgazdaság követke­zett. Néhány osztrák gépet lí­zingelt a Kender-Juta... Miért, miért nem?! A gépek Nagy­halászba kerültek. Zsákot, mű­szaki szövetet, lágy falú kon­ténereket gyártottak rajtuk... De az 1000 emberből 650 fö­löslegessé vált. Mára 350-360- an maradtak. Időközben kény­telenek voltak kft.-vé alakulni, s aki csak tehette, a munkások közül 10 ezer forinttal „be­szállt” a tulajdonba. Hitték: ezért munkájuk lesz. A kft. törzstőkéje így is csak 2,3 mil­lió forint volt. Ez sóhajtáshoz is kevés, nem a termeléshez. A Kender-Juta... pesti központja beszállt hát 30 millió tőkével; gépekkel, alkatrészekkel... Ez­zel a kft.-nek 95 százalékban megszerezte a tulajdonjogát. Ő nevezte ki az ügyvezető igazgatót, ő hagyta jóvá a szer­vezeti és működési szabályza­tot. Döntő szava volt, mint tu­lajdonosnak... Csak közben „beszűkült a piac”. A pesti magas munkabérek, a nyere­séghiányos export, a lízingdíj, egyebek a csőd szélére juttat­ták a Kender-Jutát is. Egy-két hónapra menedék lehetett vol­na, ha a nagyhalászi kft. által használt 62 millió forint értékű gépet eladják egy másik kft.- nek, vagy maguk dolgoztatnak rajta Pesten... — Karcsúsítunk! — gondol­ták. Nagyhalász tartozik 12 millióval. Igaz, hogy ebből 5 milliót „táskából” fizet, de 6-7 még mindig az adósság. Tönkrevágjuk Nagyhalászt. Magunkhoz kaparjuk a gépe­ket, monopolhelyzetet terem­tünk a belpiacon... Elveszítünk 30 milliót... Már ennyit sem, mert közben 13 milliót „le­szurkoltak azok a bugyuták”! A nagyhalászi állami tulaj­dont birtokló, a Nyírpolipack Kft.-ben 95-96%-ban tulaj­donos Kender-Juta... vezér­igazgatójának az én megítélé­sem szerint egyformán köte­lessége lenne „Pestre és Nagy­halászra” vigyázni, mind a két üzemet nyereségessé tenni, és mondjuk jog szerint a nagy­halászi önkormányzat tulajdo­nában lévő gyári földterület négyzetmétereiért nem szedni bérleti díjat... De hát Pest és a pestiek mindent megtehetnek MUCSÁVAL... Nagyhalász- szal is... Vezérigazgató urat alig ér­dekelte más, mint elvinni 13 lízingelt és 16 saját tulajdonú gépet. Az nem zavarta, hogy ezzel nem csak a 360 ember­nek munkát adó, évi 280-300 milliós értéke is zérussá degra­dálódik, és 360 család megél­hetés nélkül marad egy olyan községben, ahol 50 %-os mos­tanság a munkanélküliség. Azt tudta, felmérte, talán ki is számította vezérigazgató urunk, vagy valamelyik beosz­tottja, hogy egy így „kiüresí- tett gyárat” akár 5 millióért is megvehet bárki, vagy még ke­vesebbért... Aztán „visszatesz- szük bele a gépeket”... Ne gya- núsítgassak senkit! Ez sem a kenyerem! Azt azért megál­lapíthatjuk Mucsán is, hogy furcsa logikára „jár” vezér- igazgatónk „elméje”. Elpaza­rolt 2,5 milliót egy „vérebes- kommandós” akcióra, sikerte­lenül — hála Nagyhalász és Ibrány lakóinak — és felcsap íródeáknak. Levelet ír mind­járt másnap vagy harmadnap a Nyírpolipack Kft.-nek: — Ugyan törlesztenék a kutyák vicsorítását, a botok, rejtett fegyverek díját a nagyhalászi­ak! Okozott 5 milliós kárt, de fizessenek a nagyhalásziak még 2,5 milliót!!! Igaz, Drake kapitányt is „lorddá ütötték”... Megkísérelhette volna Vezér- igazgató Urunk is a „spanyol piacot” megszerezni... Bizto­síthatom: lelkemben lord len­ne... De ha csak arra képes, hogy Nagyhalász rétközi la­kóit fossza meg megélheté­süktől... Akkor azt kell mon­danom: ezerszer inkább a „magyar út”, mint az aszfalton felnőtt liberalizmus... Akkor inkább imát tanulok: Ments meg uram minket... a „Klon- dike-akcióktól”... Ments meg uram minket a Yukon folyó mentén eluralkodott szabados­ságtól... Adjál nekünk, Uram, Magyar utat... Ahol azok ma­gasztosulnak meg, akik az or­szág 10 millió állampolgárát érzik a magukénak, nemcsak a vezérigazgatókat... Nagyhalászból nézve Pitiáner győzelem. A gépek maradtak. A nagyhalásziak már vasárnap — mikor a Yu- kon-Klondike-vitézek va­dásztak, bárokban mesélték kalandjaikat —, mikor kon­szolidáltabb emberek temp­lomban könyörögnek Istenhez reménybeli szebb világért, — szerelték a gépeket. Azóta már szőnek rajta... Zsákokat... Tar­tozásokat... Pesti pufferbére- ket, kilónként 10 forinttal drá­gább kenyeret... Reményt, hogy holnap nem térnek vissza a vicsorgó vérebek... Re­ményt, hogy gyerekeinek nem tolvajlással, munkával is ke­reshetnek sovány falatot... Re­ményt, hogy ha a Kanári­szigetekre nem is jutnak el, szombati szabad napjukat, mi­kor a kertben, a földön gürcöl­nek, nem kell szájkosár nélkü­li vérebek marcangolásától félve tölteniük... Szőnek rajta veszteségeket is, amit jól ki­gondolt levelével Vezérigaz­gató urunk... A nagyhalásziak csak élni szeretnének, és dolgozni... Időnként álmodnak holdfény mellett nem csak jutáról, zsák­ról, „lágy konténerről”: arról is, hogy fiaik, leányaik az asz­faltbirodalomban megtanulják majd a paragrafusokat, elol­vassák Kovács Imre Néma forradalmát, Bibó István vere­tes tanulmányait... Időnként álmodnak arról, hogy lesznek ivadékaik, akiknek sem „Ká­dár-kolbászokkal”, sem „be­szolgáltatásokkal, sem „puf- ferbérekkel”, sem „szájkosár nélkül nyáladzó vérebekkel”, sem hortobágyi kitelepítések­kel, sem Recskkel nem kell kínlódniuk... Időnként álmod­ják, hogy ők is magyar állam­polgárok! Messze még a messze! Hány generációs Al­kotmánybíróságnak kell ahhoz kiöregedni, hogy a nagyhalá­sziaknak ne „vérebekkel”, in­kább Bibó István, Németh László gondolataival, Csoóri Sándor esztétikájával kelljen birkóznia... Messze még a messze! Ad­dig küldhet rájuk a bíróság vérebek helyett végrehajtókat, rendőri kísérettel... Mert más­ként görbülnek a paragrafusok Pesten és Nagyhalászban. Összebújva, félve a vére­bektől, kommandósoktól, ve­zérigazgatók gazdáitól, kér­dezzük halkan, ricsaj és kapu- reccsentés nélkül: Ez a piac- gazdaság?! Ez a rendszervál­tozás?! Ávósok helyett vére­bek! Ezért voksoljunk békés átmenetre?! Ezért igyekez­zünk Európába?! Nagyhalász­ban kevesen olvasnak liberális és populista filozófusokat... Annyit azonban a Nyírségben, a Rétközben is tudnak az em­berek, hogy a „vérebek”, a „kommandósok” kora az El­bától Nyugatra, vagy a mo­dem liberalizmus európai fo­galomtára szerint: a berlini be­tonfaltól Nyugatra Hitler óta a „vérebek”, a gépek és munká­sok ellen kivezényelt „kom­mandósok” kora lejárt. Úgy látszik „Sztálin birodalma” ha Pesten nem is, Nagyhalászban még 1993-ban is megengedi nyáladzani és vicsorítani em­berekre a pesti „vérebeket”... Takács Péter országgyűlési képviselő Levelek a bizonytalansagbol. Egy képviselő töprengései a rendszerváltozásról, változtatásról... Vérebek és kft.-kfJaayhalászon

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom