Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-26 / 48. szám
1993. február 26., péntek HÁTTÉR Ketet-Magyarország 3 Ahol az ember a főszereplő A modern társadalomban komoly feladatok várnak a szociális munkásokra Nyíregyháza (KM - Györ- ke László) — Egy héten át tartott az az intenzív tanfolyam, melyet Ilit Eisenberg izraeli szociális munkás „training manager” tartott a DOTE nyíregyházi Egészségügyi Főiskolán. A kurzus elvégzését igazoló tanúsítványok kiosztása után kértük meg a profesz- szorasszonyt, hogy beszéljen önmagáról, munkájáról és nyíregyházi tapasztalatairól. — Huszonhétévé, 1967-ben fejeztem be Tel-Avivban az egyetemet, azóta is ott is dolgozom. Foglalkoztam gyerekekkel, bűnözőkkel, elmebetegekkel, családokkal mindenféle témában. Az utóbbi tíz évben a geriátriára (öregkori betegségekkel foglalkozó tudomány. A szerk.) fordítottam a fő hangsúlyt. Munkámat két részre lehet választani, amely azonban szervesen kiegészíti egymást: egyrészt a terepen dolgozom, itt gyűjtöm össze a tapasztalatokat, emellett pedig tanítok, új projecteket készítek. Mert én hiszem, hogy lehet új dolgokat kifejleszteni. A hallgatókkal együtt is mindig azon törjük a fejünket, hogy a tapasztalati anyagismeretet hogyan tudnánk hasznosítani. A társadalomban a szociális munkásnak igen komoly helye van; ezt ma már el kell ismerni, és sok országban be is látják. Enélkül nem működhet például egy kórház, vagy bármilyen intézmény, ahol emberekkel foglalkoznak. Az izraeli professzor- asszony Szekeres Tibor felvétele — Hogyan került Magyar- országra? — Két évvel ezelőtt a budapesti VIII. kerületbe hívtak, hogy az ottani öregek otthonában új programot vezessünk be. Először orvosokat, nővéreket, házigondozókat oktattam. Amellett dolgoztam a klubokban is: a foglalkozásokat — hogy úgy mondjam — „behoztuk” a kerületbe. Az általam készített projectet otthagytam, ami szerint tudtak tovább dolgozni. Két éve már jártam Nyíregyházán. Egy hétvégét itt töltöttem, előadást tartottam. A főiskoláról aztán eljöttek Izraelbe, és akkor újra meghívtak ide. Hát így vagyok most megint itt. — Említette, hogy a szakmában kétféle koncepció létezik. — Igen. Az egyik az elméletet, a kutatást helyezi előtérbe, azt tartja fontosnak. Én úgy gondolom, hogy az elmélet valóban nagyon fontos, de sokkal többet kell fektetni a mindennapi gyakorlatra, az eszközökre, a terepmunkára. Az elmélet csak az alapja lehet a gyakorlati munkának. Nem lehet öncél. A statisztikával jöttek nekem, de én azt mondtam, azzal nem tudok mit kezdeni. Én a klubba akarok menni az emberek közé, „játszani” velük. Én látom, hogy itt, Nyíregyházán az elméletet és a gyakorlatot igyekeznek jó arányban ötvözni. Azt is jól látják: most igen fontos, hogy rátermett tereptanárokat képezzenek, akik aztán a gyakorlatot tovább viszik, így alapozva meg a jövőt. A gyakorlat mechanizmusát alapos előtanulmány után kell felépíteni. A ma alkalmazott módszereinket mi sem egy nap alatt dolgoztuk ki. Húszéves tapasztalatainkat át tudjuk adni, amelyből ma már biztonsággal kiszűrhető, hogy mi a jó, mi a kevésbé hasznos. Az eredményt be tudjuk mutatni. — Most engedjen meg egy személyes jellegű kérdést. Hol és mikor tanult meg ilyen jól magyarul? — Szüleim hatvan évvel ezelőtt költöztek ki Kolozsvárról. Otthon nem beszéltek magyarul, csak héberül. Ötéves koromig hallottam ugyan magyar beszédet, de a nyelvet nem „használtam”. Apám a magyar szervezetnek volt a vezetője. Aztán megjött a nagynéném, aki magyarul szólt hozzám, s mint általában a gyerekek, hamar megtanultam a nyelvet. Később sokáig nem használtam, el is felejtettem. Most, amióta újra el-ellá- togatok Magyarországra, mondhatnám úgy is, hogy újratanultam magyarul. Egyébként Izraelben nincs olyan település, ahol ne tudna valaki magyarul. —Mikor jön legközelebb? — Ha hívnak, rögtön. Szívesen jövök, mert úgy csinálják itt a dolgokat, ahogy kell. Ha tudok segíteni, szívesen teszem. Hívom a tanítványaimat, jöjjenek Izraelbe tanulni. Most volt egy 18 fős csoport, az intézményekben majdnem mindenhol magyar szociális munkásokkal találkozhattak. —Hogy telt a hét? — Csodálatos volt, mintha már hazajöttem volna. Mindenki nagyon készséges, úgy érzem, őszinték a kapcsolatok. Nemcsak beszélgettünk a tennivalókról, hanem meg is csináltunk mindent a gyakorlatban. Ez még egy lépés előre. Én hiszek a szociális munkában és igyekszem ezt a hitet átadni hallgatóimnak. És elsősorban arra tanítom őket, hogy merjenek újat, kezdeményezzenek. És altkor az eredmény sem marad el... Társas szervezési formában lakások, üzletek, garázsok épülnek Nyíregyházán a Kossuth utcán Elek Emil felvétele Sajt érkezett Répcelakról Fehérgyarmat (MK) — A Fehérgyarmat és Vidéke ÁFÉSZ 32 jelentősebb kereskedelmi partnerrel áll kapcsolatban. Orosházáról és Kis- várdáról szállítanak például baromfit, Mátészalkáról pékárut (de két maszek pék is gyarapítja a kínálatot), Répcelakról sajt érkezik. A tojást háznál vásárolják fel. Nagy a húskínálat a svábhústól a bácshú- sig. A város területén az áfész- nek három nagy áruháza, több boltja van. Ezenkívül 16 magánkézben üzemelő kisebb üzlet oldja meg az élelmiszerellátást. Az üzletek a korábbi gyakorlattól eltérően, akár este tízig is nyitva tartanak. Tárca A z embernek néha a legfurcsább helyzetekben jutnak eszébe az igazán eredeti gondolatok. S még csak arra sincs szükség, hogy svej- ki, vagy nérói szituációkba keveredjünk, elég ehhez csupán egy kínzó ízületi gyulladás, egy álmatlan éjszaka, s némi hóesés. Mit tehet ilyenkor az ember? Kiáll az ablakbb, s nézi az éjszakát. Vagyis hát, inkább a hajnalt, hiszen öt óra körül járhat már, csak éppen pirkadni nem akar még, csupán az utcai lámpák pislákolnak. Cudar idő lehet odakint. A nagy változást már tegnap sejteni lehetet*, mert délután varjúfellegek özönlötték el az eget. Órákon át kavarogtak a város fölött, majd megszállták a sóstói erdőt. Am a közelgő csikorgó hideget nem is e telente látványosan köpeny eget fordító, mezei hadakból urbánussá vedlő sereg jövendölte igazán, hanem egy másik, alkonyaikor megjelenő madárcsapat. Nem voltak sokan, legfeljebb százan. A varjakkal ellentétben minden különösebb felhajtás nélkül jöttek, s hangtalanul a szemközti salakpályára telepedtek. Ha megvadult szélkölyök rontott rájuk, kitárták szárnyukat, arrébb libbentek, de már fordultak is vissza a régi helyükre. Oda, ahol az imént már megmelegítették talpukkal a földet. S nem károgtak, nem csipogtak, méltósággal tűrték az atrocitásokat. Olyan öklöm- nyi, formás kis jószágok voltak. Fenyőrigók, vagy valami effélék, az biztos, hogy csak ilyenkor, a nagy telek idején keresnek meg bennünket. Valahonnan északról menekülhetnek, s ha jobbra fordul az idő, máris szedelőzködnek. És eltűnnek, mint a kámfor. Valamikor egy nagy gyümölcsösben találkoztam először velük. Vagy a rokonságukkal...? A kert gazdája mindenestre nagy vadász hírében állt, ő mesélte, hogy régen a királyi lakomák kedvenc csemegéje volt ez a kis madár. Lépes vesszővel fogták, s töltött rigóként tálalták fel őket. E mostani rigóimat azonban nem fenyegette semmi hasonló veszély. Erezhették ezt ők is, mert békésen üldögéltek a földön, a parkban futkározó kutyáktól sem zavartatták magukat nagyon. Azért a biztonság kedvéért estére átröppentek az épületen, s a házsor, meg a kövesút közötti liget bokraira telepedtek. Itt gubbasztanak most is, e hajnali órán, és semmi jelét nem mutatják, hogy jaj de nagyon büszkék lennének az időjósló tudományukra. Mert azt mondanom sem kell talán, hogy valóban cudarrá váltott a tél. A szél ugyan lanyhult valamelyest, de a hó csak ömlik, ömlik. Az éjszaka még mindig nem szakadozik, de az élet lassan már megindul. Az imént még csak nagy ritkán tűnt fel autó az úton, most azonban mind gyakrabban. Trabant és Mercédesz, kis Polski és Toyota, de most egyre megy. Szép komótosan bandukolnak egymás mögött, nincs vicsorgás, tülkölés, kiszorítósdi, a havas úton egyforma mindenki. Tökéletes az esélyegyenlőség. Ha valaki nem tartja be a játékszabályokat, törvényszerűen az árokban köt ki. Tapogatom a fájós derekam, s közben eltűnődöm. Vajon nem járnánk-e jobban, ha gyakrabban esne...? / Akár nyáron is, ősszel is. Én nem bánnám. Hiszen oly jólesik látni ezt a békét, hallgatni ezt a csendet. Ráférne máskor is erre az országra. Nem csak ilyen nagy télben. Balogh Géza Rigók a parkban Nézőpont ) Múltunk térképei Balogh Géza O tthoni könyvtáram legbecsesebb darabja közé tartozik két vaskos, apró betűkkel teleírt könyv: a fehérgyarmati, illetve „A nyírbátori járás földrajzi nevei.” E, laikusokat elrémisztő két cím mögött valóságos kincsesbányát talál a szűkebb környezetében szívesen kutakodó elme. A több ezer helynév ugyanis, a nyelvtudományi értékein túl, millió információt szolgáltat egy sereg más, a gazdaság- történet, a természeti és gazdaságiföldrajz, a lélektan, a néprajz területéről is. A múltunkról. A szakemberek évtizedek óta tudják ezt, ezért is indult meg, még a hatvanas évek elején az országban e nevek gyűjtése. Elsőként a Zala megyeiek tették le az asztalra munkájuk gyümölcsét, de hamarosan jelentkezett a mi megyénk is. Am Mező Andrásnak „A baktalórántházi járás földrajzi nevei" című kötete után a gyarmati járás neveire több mint tizenhét évet kellett várni, a bátori, f m illetve szálkái járás földrajzi neveit kötetbe foglaló munka is csak a nyolcvanas évek végén jelenhetett meg. Azóta csend van. Igaz, egy ilyen kötet költségeit nem lehet fedezni néhány ezer forintból. A korábbi könyvek is csak úgy jelenhettek meg, hogy a debreceni egyetem nyelvészei— köztük a tiszakóródi születésű Kálnási Árpádé a főszerep— olyan járási, városi vezetőkre bukkantak, akik felismerték, hogy a gyűjtés, s a kötetbe foglalás nem pusztán a nyelvtudomány belső ügye, szükség van az ő anyagi hozzájárulásukra is. Am azóta is hiába várjuk az újabb köteteket. Pedig a szellemi potenciál meglenne. S nem csupán Debrecenben, de itt Nyíregyházán is, ha más intézménynél nem, a tanárképző főiskolán mindenképp. Am a főiskola mintha nem tartaná annyira fontosnak ezt a munkát. Már csak azért is, mert tudják ők is, az idő sürget. Még néhány év, s elmennek azok az öregek, akik még mesélni tudnának a kutatóknak. Félő, magukkal viszik a titkot. A múltunkat. Tavaszi gallyazás Balázs Attila felvétele Kommentár Mosoly és kerékpár Cselényi György r* okakkal ellentétben, én »3 örültem a keddi viharos szélnek. Gondoltam, az autó- és buszbűzös városaink levegőjét talán segít kicserélni. Jó-jó, a légszeny- nyezés tekintetében megyénkben még nem tragikus a helyzet, de akik kénytelenek Nyíregyházán, a Kossuth téri csúcsforgalomban nap mint nap közlekedni, azok olykor igencsak áhítoznak a jobb levegő iránt. Nem beszélve a pestiekről. De mit lehetne tenni a helyzet javításért? Amikor a belvárosi forgatagban az autósok egy kerékpárost szinte megmosolyogtak, akkor láttam újból: nálunk az emberek szemléletbeli fogyatékossága talán az anyagiak hiányánál is nagyobb probléma. Mert egyáltalán nem biztos, hogy a biciklis sajnálandó szegény ember. Az utóbbi időben egyre több jó anyagi körülmények között élő embert látok gyalog, vagy kerékpárral közlekedni. A légszennyezés csökkentésének egyik kézenfekvő módja — amire a budapesti felhívások is gyakran utalnak—az, ha akinek nem feltétlenül szükséges, nem megy autóval Ez nyilván nem hoz átfogó megoldást, de a sok kicsi sokra mehet. Például Zürichben körülbelül fél éve ingyen kölcsönözhetők kerékpárok. Az akció annyira sikeres, hogy azt több más városra is ki akarják terjeszteni. Már szinte hallom az ellenvetéseket: nálunk a „drótkecskéket” ellopnák stb. Lehet, de azért mégis meg kellene próbálni. Valamikor az önkiszolgáló boltok létrehozása is képtelenségnek tűnt, s lám, már évizedek óta ott vásárolunk. De annyi bizonyos, a bicikliseknek jobban kellene vigyázniuk, mert Magyarországon (megyénkben is) rengeteg halálos balesetet idéznek elő, s azok szenvedő alanyai is... Vajon hazánkban mikor jutunk el oda, hogy a nagyvárosban kocogó, kerékpározó ember nem lesz gúny tárgya?
