Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-17 / 40. szám
1 o Kelet-Magyarország EGYRŐL TÖBBET 1993. február 17,. szerda Kitartani, vagy meghalni lensége: félévi szalonnakészlettel, a meleg ruházattal tele raktárakat január 15-16-án a hátráló magyar csapatoknak kellett felgyújtani, elégetni, nehogy az ellenség kezébe kerüljenek. Mi, alacsonyabb rangú tisztek őrjöngtünk az állapotok miatt. □ Most 50 év múltán is szörnyű dolgok ezek! — Még ma is fáj a lelkem, ha erről beszélek. Az ígért korszerű fegyvereket a téli hónapokban kellett volna a németeknek hadseregünk számára leszállítani. Elmulasztották. A főszállásmester, Séllyey vk. alezredes a doni harci árkok elé telepítendő akna és szögesdrót műszaki zár megépítéséhez szükséges anyagokat több feliratában sürgette! Hiába! Az ellenség a legtöbb helyen akadály nélkül jöhetett az állásokig. A nyári hídfőcsaták után a csapatok tartós védelemre igyekeztek berendezkedni, — melegítő, fedett bunkerek építésébe kezdtek. De nem kaptak kellő mennyiségű faanyagot, így a tüzelőfát használták fel erre a célra. A rossz táplálkozás mellett fáztak is a katonák. Mivel szalma sem volt megfelelő mennyiségben, igen sok katona a puszta földön aludt. Pedig a hadtápterületen volt szalma is, fa is. Ha én ezt tudtam, egy századparancsnok, akkor a vezetésnek is illett volna tudni. □ Szörnyű mulasztások voltak... — Két dolgot említenék még. Az egyik: a hídfőcsatákban súlyos veszteséget szenvedő csapatok leváltására november végén, december elején friss zászlóaljak érkeztek, de nem téli ruházatban, és csak a 10 százaléknál volt fegyver. A felváltást állandóan halogatták, és mivel január 12-én az orosz offenzíva megindult, a felváltást nem lehetett végrehajtani. Kitartani vagy meghalni A másik: december végén Hitler parancsára Jány fővezér kiadta hírhedt parancsát az ún. „merev védelemre”. Azaz, a doni harci árkokban kellett kitartani, vagy meghalni. A lövészárkokból kedvezőbb tereprészekhez nem lehetett visszamenni és odatelepülni! Ezzel pecsételődött meg a 2. Magyar Hadsereg sorsa. A végzetes hónapok, előzmények, okok Nyíregyháza (KM — Dankó Mihály) — Olvasóink nyomon követhették a 2. Magyar Hadsereg 50 évvel ezelőtti útját, Erdélyi Bélával, a volt magyar királyi főhadnaggyal folytatott beszélgetéseinkben. Beszámoltunk a hadsereg hadrendbe állításáról, a háromlépcsős kiszállításról, az 1942 június 28-án kezdődött orosz vonalak áttöréséről, az üldöző hadműveletekről, valamint a hídfőcsatákról. Tovább lépve, arról érdeklődtünk: vajon milyen események előzték meg a szomorú január 12-ikét? A harcokat átélő katona véleménye szerint melyek voltak a bukás okai? □ A hídfőcsaták utáni őszt és decembert a hadsereg végzetes hónapjainak nevezte Ón nemrégiben a nyíregyházi konferencián tartott előadásában. — Ez az időszak lényegében nagyobb harci események nélkül telt el. Végzetességüket a hadsereg főparancsnokságának tehetetlensége jelentette. Tiszttársaimmal együtt féltünk és aggódtunk, hogy nagy bajt, kivédhetetlen veszélyt hoznak ránk a téli hónapok. Hadseregünk összeroppant □ Miben mutatkozott a hadvezetés tehetetlensége? — A véres hídfőcsaták után, — melyeknek erőszakolása 1000 tiszt és 20 000 katonánk életébe került, — a hadsereget haza kellett volna szállítani, annak minden kockázata mellett. De ha már ez nem történt meg, vártuk Jány vezérezredestől, hogy a Legfőbb Hadúrhoz követeléssel fordul, melynek lényege lett volna: kap-e a beteg és legyengült katonák leváltására és erős tartalék létrehozására friss csapatokat? Ha nem, kap-e megfelelő mennyiségű élelmiszert, ruházatot, melyekkel a katonák fizikai állapotát felerősítheti? Kap-e elegendő szemestakarmányt a lovaknak? Kap-e lőszert, könnyű és nehéz automata valamint elhárító fegyverzetet? Amennyiben ezekre a felvetésekre nem érkezik válasz, úgy december elsejével meg kellett volna kezdeni a hadosztályok hazaindítását! Tudomásul kellett volna venni a Legfőbb Hadúrnak és a vezérkarnak, hogy hadseregünk a „halálkanyari” hídfőcsatákban összeroppant! □ Valóban nagy volt a kockázat! — A kockázatok ellenére elszántak voltunk. A németektől és a hazai „hatalomtól” a hadsereg megvédte volna önmagát és Jányt, így országunk hamarabb kiválhatott volna a háborúból. Sajnos, nem ez történt. □ Mik voltak a problémák? — Nem volt felkészítve a hadsereg sem lelkileg, sem fizikailag, de fegyverzetét tekintve és műszaki értelemben sem volt alkalmas a téli hadviselésre. A parancsnokló tisztek legnagyobb része pontosan tudta, — s az információkat továbbította is —, hogy december végére a sztálingrádi 6. német hadsereget az ellenség körülzárta és folyik a megsemmisítése, valamint a tőlünk délre lévő olasz és román Híradósok indulás előtt... vonalakat az orosz csapatok áttörték. így január első napjaitól várható volt a magyar hadsereggel való leszámolás! □ Hogy jutott idáig a hadsereg? — Az én zászlóaljam mintegy 300 kilométert gyalogolt — katonai feladatainak megoldása közben —, míg az Osz- kol folyóig ért. De a második és harmadik szállítási lépcsőben kiérkező IV. és a VII. hadtest katonáinak gyalogmenetben 1000 kilométert kellett megtenni a doni állásokig! Ezek a katonák gyenge „erkölcsi” állapotban, agyonhajszolva érkeztek az első vonalakba. Mint a színházban A korszerűtlen lóvontatású szekerekből álló „vonat” nem tudta megoldani a felvonuló katonák, majd az első vonal számára az élelmezést! Sokszor fél adagot kaptak a katonák, vagy éppen éheztek! Micsoda felelőtlenség volt belépni a háborúba, mikor az alapvető feltételeket sem tudták előteremteni! Az erős és fegyelmezett hadseregünk morálját így züllesztették le, és legyőzhetővé gyengítették! Egyetlen katona, tiszt sem hibás ebben, csak a fővezérség és a tábornokok, akik biztos állásaikból távcsővel akarták nézni, — mintha színházterem lett volna a nagy harctér —, hogy az éhes, fagyos, agyonhajszolt katonák miként halnak meg őérettük is, a parancsukra. A lovak is éheztek, nem volt szemestakarmány. így nemcsak az emberek erőállapota csökkent le végzetesen december végére, de a vontatóerőt képviselő lovak is gebékké váltak, és sok elpusztult belőlük. □ Ismerte ezeket a problémákat a magyar nép idehaza? — Ezt nem, de azt igen, hogy küldeni kell meleg ruhát katonáinknak, mert az orosz télben megfagynak. December első napjaira a Dontól 25 km- re lévő Osztrogorszk katonai raktárai megteltek meleg ruházattal, alsó-felsővel, bundákkal. Bár két hét alatt ki tudták volna osztani azokat, nem utaltak ki a századoknak egyetlen darabot sem. Pedig katonáink már novemberben sem bírták a hideget elvékonyodott öltözékükben, lyukas talpú bakancsaikban. Akadály nélkül Szabotázsra kellett gondolnunk, de erről szót sem lehetett ejteni! A háború kegyetTámadás..! Előre..! Fábián Ferenc, volt híradós archív felvételei Mint a tarlón felejtett búzakéve Vers a hadifogságból Nyíregyháza (KM) — A háború nagyon sok ember számára nem fejeződött be a harctéren, ha sikerült is megszabadulni a poklok tüzéből, várta őket a fogság megpróbáltatása. Az éhség, a járványok tizedelték a túlélőket. Evekig reménykedtek, bíztak a csodában, akik végre hazajöhettek. Egy ilyen „szerencsés” hazatérő a nyíregyházi Andics Benő is, akinek az 1948 januárjában, a fogságban írott, rímbe szedett sorai jól tükrözik a hadifoglyok helyzetét. (Részlet.) Túlélőként a százezerből fekszem a durva deszkapriccsen... A múló időbe fogódzom, hogy e bugyron átsegítsen. A verembarakk revesfala egy havas, véres mozivászon... Átélem újra, és ott vagyok a legutolsó felvonáson, hol húszezernyi magyar élet veszett a hóba eltemetve, és a százezernyi élő halott indult a nagy „halálmenet” -be. A gyilkos golyók elkerültek. A tífusz is életben hagyott. A fagy-, s éhhalált legyűrtem, de mind a két lábam elfagyott. Torkomra egy kiáltás öklend, hogy ezt a víziót elűzze, de a kiáltást köhögéssel fojtja belém a barakk bűze. Menekülni kellene innen!... Mindegy hová, csak messze, messze. És nyomtalanul elrejtőzni a havas éjszakába veszve. Csak el innen! Mindegy hová, csak itt a muszka föld alá nem! Ahol a holtra hulló lant az ének, a gyászbeszéd, s az ámen. Csak el, el innen! Mindegy hová, — ha akad egy hely a föld hátán, ahova — emberbőrbe bújva nem lopózott be még a sátán. A dermesztő jeges űrbe. S elnyúlni ott egy ájulatban. Várva a szent szabadulásra — süketen, vakon, mozdulatlan. De hiába!... Balga a szándék!... A józan ész itt visszaretten... A szökésre elszántak, bátrak mind visszajöttek — vasra verten. így élek itt, s élünk több ezren — tolongva egymás hegyén-hátán, szédítően messze az élettől, s mélyen alul a lét határán. Közös balsorsunk madzagjára—minta keszegek—sorba fűzve vergődünk és rángatózunk..., torz víziókat hajtva, űzve... Kinormázott közös nyomorban..., s sokan közülünk már öt éve! S kallódunk, kopunk lassan, mint a tarlón felejtett búzakéve. Frontot Járt emlékek Szekeres Tibor felvétele Az ezredtávbeszélő Nyíregyháza (KM — D. M.) — Balkányi Sándorral, a nyíregyházi 12. gyalogezred tavalyi találkozóján beszélgettem először. Ő, mint ezredtávbeszélő szakaszparancsnok- helyettes szolgált a Don-ka- nyarban. A maga készítette térképen mutatta meg hol, s merre jártak abban az időben. Minszk, Szmolenszk, Orel — sorolta a már jól ismert városok neveit. — Ez azért emlékezetes, — mutatott Osztrogorszkra —, mert itt bevittek bennünket egy templomba, ahol egy magyar őrvezető, hősi halott volt felravatalozva. Nagyon lesújtott bennünket a látvány, de később, bizony megszoktuk a halottakat... Sokan maradtak temetetlenül a hó alatt megfagyva. Sanyi bácsi is, mint a legtöbb „hazajött” ember sokat köszönhetett a leleményességének, ügyességének. Egyszer tizenkét napig, az egyik szétlőtt kórház környékén talált vitamintabletták jelentették az élelmet számára. Az utóvéd harcokban sokszor kellett a partizánok elől is menekülni. Balkányi Sándor Szekeres Tibor felvétele A lakosság segített a magyaroknak, de ha érezték a „gyengeséget”, hamar elárulták őket. A hideg, a mínusz negyven fok körüli hőmérséklet szedte a legtöbb áldozatot. Volt, amikor Sanyi bácsi lábát is a kemencébe dugták, hogy le tudják húzni a csizmáját. — Mi túléltük, de nagyon sok bajtársunk nem jött vissza, rájuk is emlékeztünk a találkozón, a felavatott emléktábla az ő megbecsülésüket is hirdeti! — mondta búcsúzóul az egykori szakaszparancsnok-he- lyettes.
