Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-02 / 1. szám
6 Kelet-Magyarország CSUPA ERDEKES 1993. január 2, szombat Szertefoszlott a barguzini legenda (MTI-Press) — A Petőfi- legenda receptje — Szentápótba i János professzor szerint — aránylag egyszerű: csak három hatóanyagot tartalmaz. Végy két érvénysóvár pszichopatát; a hazai tömegkommunikáció nem kis számú művelőjét, akik számára a hír annál értékesebb és használhatóbb, minél abszurdabb és ir- racionálisabb; és végül egy már azelőtt is Európától elmaradt társadalmat, amelyet az elmúlt 45-50 év történelme előbb alattvalóvá, majd gyermekdeddé, végül remény- és hitevesztetté, majd teljesen frusztrálná és alkalmasint irracionális dühkitörések potenciális áldozatává tett. A barguzini sír, most már bizonyos, hogy, nem Petőfi csontjait rejtette! Ez derül ki abból a tanulmánykötetből, melyet az Akadémiai Kiadó publikál. Ebből közlünk részletet Petőfi Sándor születésének 170. évfordulójára emlékezve. * Miért nem azonosítható a barguzini lelet Petőfi Sándor csontvázával? (Farkas Gyula, Dezső Gyula és Oláh Sándor tanulmánya) Petőfi Sándor, nagy magyar költőnkről a segesvári csatát követően, 1849. július 31. óta nincs semmilyen pontos információnk. Az eltűnéséről elterjedt legendákat 1910-ben Fe- renczi Zoltán foglalta össze, majd ezt követően a Petőfi Társaság közlönyében, a Koszorúban Kornis Gyula, Voinovich Géza és Gáspár Jenő foglalt állást feltételezett szibériai fogságával kapcsolatban. Utóbbi közleményben a Petőfiről ismert legendákat Ferenczi nyomán három szakaszra osztották: Az első az 1849-1861 közötti időszakra esik, s az ide sorolható adatok mind megegyeznek abban, hogy Petőfi a segesvári csatában meghalt. A második csoportba sorolt legendáknál (1862-1876) már távolabbi tájak, Erdély, Dunántúl is előfordul olyan területként, ahol Petőfi a segesvári csata után felbukkant. Ezekben már kétségtelenül megmutatkoznak a népköltés első jelei. A legendák harmadik csoportjába tartozó meseszövések között, 1877 után merül fel Petőfi szibériai raboskodásá- nak a motívuma. 1940-ben a Magyarság című napilapban Abonyi Ernő egy cikksorozatot írt, s ebben Svigel Ferenc nyomdász adatait hozta nyilvánosságra Petőfi állítólagos szibériai fogságáról és haláláról. Ezt a feltételezést, valamint a hadifogsággal összefüggő híreszteléseket vizsgálta meg a Petőfi Társaság. Beszámolójukban utaltak arra, hogy Ferenczi Zoltán két érdekes megjegyzést fűzött a Petőfi-mon- dákhoz: 1. Ezek a mondák mindig olyankor bukkantak fel, amikor Petőfi-évforduló, vagy ünnep mosolygatta a népi fantáziát. 2. A népmese örök törvénye szerint egyik változat szüli a másikat. Ezeket a legendákat a Petőfi Társaság nem találta kellően megalapozottnak. Végül is úgy foglalt állást, hogy „Ezzel a Petőfi Társaság ebben a kérdésben kimondta az utolsó szót minden eddigi és egész biztosan még elkövetkező Pe- tőfi-legendával szemben.” Mindezek ellenére az 1980- as évek végén ismét felbukkant a szibériai fogság legendája. Figyelembe véve Ferenczi megjegyzéseit, ebben minden valószínűség szerint szerepet játszottak a hazai társadalmi változások, s nem utolsósorban néhány, a nemzeti történelem szempontjából fontos személyiség (Bartók Béla, Nagy Imre és sorstársai) exhumálásával kapcsolatos események. Ezt még fokozta az is, hogy a kárpátaljai sajtóban is hasonló cikkek jelentek meg. A korábbi és a történeti háttér elemzésére vonatkozó irodalom kellő mértékű tanulmányozásának hiányában az események eredőjeként került sor arra, hogy egy magyar magán- vállalkozó (Morvái Ferenc) 1989 júliusában expedíciót szervezett Petőfi feltételezett szibériai sírjának felkutatására. Az ásatás helyének kijelölésének gyakorlatilag csak egy állítólagos szemtanú, J. D. Vinokur 75 éves moszkvai Szekeres Tibor reprodukciója mérnök elbeszélése szolgált alapul. Az ásatást a Szovjetunió területén, a Burját Köztársaságban, az 53,7. szélességi és 109. hosszúsági fokon lévő Barguzin település temetőjében végezték. A 23 tagú expedícióban két magyar régész (Szabó Géza és Varga Béla), egy magyar (Kiszely István), két amerikai (Bruce Latimer és Clyde Simpson), valamint egy szovjet (Alekszej Igna- tyevics Burajev) antropológus vett részt. A többiek elsősorban szimpatizánsok vagy amatőr Petőfi-kutatók voltak. Az 1989. július 17-én feltárt 7. sír felső csontvázáról július 23-án kiadott kétoldalas „Szakértői nyilatkozaf’-ban a következő olvasható: ....felelősségünk tudatában kijelentjük, hogy az 1989. július 17-én a barguzini 7-es számú sírban talált csontváz azonos Petőfi Sándoréval”. (A 7. sírban két csontváz volt, a másikat, az alsót 28. sírként jelezték a feltárok.) Meg kell azonban jegyezni, hogy az 1990. január 5-én kézhez kapott és a két amerikai antropológus aláírásával ellátott angol nyelvű kézirat közel sem ilyen egyértelműen foglal állást ebben a kérdésben: „Habár ez a kutatás csak előzetes jellegűnek tekinthető, és nem kíván semmiféle konkrét megállapítást tenni, úgy érezzük, hogy jelenleg semmiféle elemzés nem zárja ki, hogy a 7-es sírból származó csontváz Petőfié lenne.” Nagyon fontos a „nem zárja" ki fogalmazás óvatos használata, ugyanis könnyebb lenne említeni olyan tényezőket, amelyek arra utalnak, hogy a csontváz nem Petőfié, mint azt állítani, hogy az egy megadott személyhez tartozik. Ez különösen igaz akkor, amikor egy 150 éves csontvázat vizsgálunk, melyet illetően igen kevés történeti feljegyzéssel rendelkezünk. Ugyancsak megjegyzendő, hogy A. I. Burajev személyes közlése szerint (Moszkva, 1990. január 8-án) ő sem állította azt, hogy a barguzini 7. sír felső lelete azonos lenne a költő csontvázával. Megítélésünk szerint tehát a határozott kijelentés és a három külföldi antropológusra való hivatkozás megalapozatlan volt. A magyar sajtóban kellő kritika nélkül megjelent több mint 300 közlemény nagy problémát váltott ki. Az irodalomtörténettel foglalkozó kutatókon kívül a természet- tudományok képviselői is kezdték kétségbe vonni az állítást. Végül is Németh Miklós magyar miniszterelnök felkérése alapján a Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége 1989 októberében egy természettudományi és egy társadalomtudományi bizottságot bízott meg az MTA két alelnö- kének (Tigyi József és Uj- falussy József) vezetésével a probléma megvizsgálására. A természettudományi bizottság szakértői bizottságot jelölt ki, amelyben a következők vettek részt: Harsányi László igazságügyi orvosszakértő, egyetemi tanár, Farkas Gyula antropológus, Dezső Gyula antropológus, MTA bioi. tud. osztálya, Kovács László régész kandidátus, Odze György, az MTA sajtóirodájának vezetője. Ez a team 1989. december 27-én megfogalmazta a teendőket, majd 1990. január 5-11. között a Szovjetunióba utazva közvetlenül is tanulmányozta a leletet. Az MTA felkérésére a Szovjetunió Tudományos Akadémiája is létrehozta megfelelő bizottságát V. P. Alek- szejev akadémikus, antropológus professzor vezetésével. Ebben részt vett I. I. Gohman leningrádi antropológus professzor, A. P. Gromov és V. N. Zvjagin orvosszakértő professzorok, G. V. Lebegyink- szkaja arcrekonstrukcióval foglalkozó antropológus és több irodalomtörténész, régész és más szakember is. A moszkvai Régészeti Intézetben 1990. január 8-án lezajlott vita eredményeként Alek- szejev akadémikus megállapította, hogy: 1. Egyelőre nincs semmilyen történeti adat, ami 100 százalékig bizonyítaná, hogy Petőfi Szibériában volt. 2. Semmilyen régészeti vagy néprajzi (száj- hagyomány) adat nincs, ami 100 százalékkal tanúsítaná, hogy a barguzi 7. sír Petőfi sírhelye és nem másé. Szent Péter trónján, fáradhatatlanul Hány órát dolgozik Péter utóda? A Vatikán irányítása önmagában is megterhelő, amint ezt a pápa napi programja is tanúsítja. II. János Pál mindennap fél 6-kor kel, majd 6 óra körül a magánkápolnájába vonul, imádkozni. Ezután szentmisén vesz részt — körülbelül 1 óra —, olykor az első vendégeit már erre is meghívja. Reggelijét, melyet lengyel apácák készítenek, fél 9-kor fogyasztja: kávét, pirított kenyeret, sonkát, tejet, vajat, lekvárt, gyümölcsöt. az évszaknak megfelelően. Nyolc óra 30-kor azonban már a dolgozószobájában van, a pápai lakosztály harmadik emeletén. Tizenegy órakor lemegy a második emeletre, a magánkönyvtárba, hogy fogadja a bejelentett egyházi embereket, államférfiakat, politikusokat. Az audiencia végét az ebéd jelenti, mindig fél 2-kor kezdődik egyszerű fogásokkal: tészta, hús és krumpli, kiegészítve lengyel süteménynyel. Olykor-olykor egy pohár fehér bor. Ebéd után fél óra pihenést engedélyez magának, aztán elmélkedés következik. II. János Pálról köztudott, hogy természetjáró, mozgáskedvelő ember volt Lengyelországban is. Ezt a szokást Rómában a hosz- szú séták jelentették (egy időben úszott is a nyári szálláshely, Castel Gandolfo medencéjében). Napi munkája este fél 8-kor megint más térre viszi, ekkor találkozik a Vatikán állam legfőbb tisztségviselőivel. A megbeszélés fél óránál rendszerint nem hosszabb, 8 órakor ugyanis vacsora következik, többnyire leves, sajt, néha pizza. Televízió elé sohasem ül, vagy ha mégis, az az esti híradó, akkor, amikor nagyon fontos dolgok történnek a világban. Filmet a karácsonyi ünnepek alkalmából néz, a palota házi vetítőjében. Viszont sokat olvas, a filozófia, az antropológia és az etika érdekli elsősorban. Mondják, szívesen hallgat szimfonikus zenét, mi több, azt is tudni vélik, hogy nem zárkózik el a rockzene elől. Napi munkáját késő este is folytatja. Az ima után, 23 órakor, újból az íróasztalnál ül, beszédet vagy dokumentumot fogalmaz. Alvásra kevés időt engedélyez, hiszen minden esetben jóval éjfél után tér nyugovóra. Személyi titkára, a Krakkóból magával hozott pap, Dziwisz szerint sohasem panaszkodott még, akkor sem, amikor látszott rajta, hogy szenved. „A merénylet óta sokat kínlódott, de nem akarta, hogy erről tudjanak. A pápa nem beszél a bajokról, még a barátai előtt sem.” A legfontosabb tizenhárom Akiknek módjában állt közelebbről is megismerni, egyaránt a közvetlenség és a karizmatikus egyéniség emlékképét őrzik róla. Mitterrand francia elnök „Isten atlétájának” nevezte, fáradhatatlanságára utalva. Természetesen ennek a munkastílusnak megfelelően alakította-szervezte az egyházi állam működtetésében oly fontos munkatársait. A nemzetközi kapcsolatokban nagy szerepet játszó vatikáni diplomáciát — Casaroli bíboros után — államtitkárként, vagy ha úgy tetszik, miniszterelnökként az az Angelo Sodano vezeti, aki egyik nyilatkozatában maga is elismerte, hogy igen nagy hatással van rá a pápa szinte természetfeletti ereje. A Szentszék hierarchiájában két viszonylag fiatal főpap következik: az 58 éves olasz Giovanni Battista Re, és a francia Jean-Louis Tauran. Az előbbiről azt tartják, hogy a pápa belügyminisztere, az utóbbi a modem idők legfiatalabb — mindössze 48 esztendős — vatikáni diplomatája. Ő készíti elő a pápa esetleges moszkvai útját, ő tárgyalt a jugoszláv ügyben, és hosszabb időt töltött Bejrútban, a harcok idején... Minthogy a pápa egyben Róma püspöke is, különös gonddal választotta ki helyettesét, azt a főpapot, aki az olasz püspöki kar élén nemcsak a személyét, hanem a szellemiségét is képviseli. Ez Camillo Ruini, a Vatikánszakértők szerint „a Szentszék Richelieu bíborosa”, utalás a hajdani francia politikus-bíborosra. A legfontosabb 13 személy — a már említetteken kívül — a német Ratzinger a Hittani Kongregációt irányítja; a szlovák Tomko, a hitterjesztés ügyei tartoznak hozzá; az olasz Angelini, a voltaképpeni egészségügyminiszter; a francia Etchegaray a forrongó térségekben és a fejlődő országokban képviselte a Vatikán álláspontját; a lengyel-amerikai Szoka, a „pénzügyminiszter” és az afrikai Gantin, aki a pápa e földrészre irányuló tevékenységét, útjait szervezi. II. János Pál egyházvezetői imázsát két laikus, tehát világi személy is alakítja. Mindkettőjük szerepe nagyon fontos. Az olasz Mario Agnes a Vatikán lapja, az Osservatore Romano főszerkesztője, a spanyol Joaquin Navarro-Valls pedig a sajtóirodát vezeti, vagyis ő testesíti meg az információs kapcsolatot a Szentszék és a nagyvilág között. És a tizenharmadik, dón Dziwisz, a személyi titkár, aki nélkül a pápa egyetlen lépést sem tesz. Ezt a 13 embert tekintik a szentatya legközvetlenebb munkatársának. Ám, mint az olasz Panorama megállapította, a harmadik évezred felé közlekedő egyháznak elsősorban reá van szüksége, az egészséges II. János Pál pápára. A pápa kedvenc hegyeiben