Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-30 / 25. szám

1993. január 30.

12 Ä ‘Kelit-9iüßiarorszäfj hétvégi meíié fiele

Hegyek vasárnapja

Lászlóffy Aladár

Budapest (MTI-Press) — Bizonyára a hegyeknek is van vasárnapja, amikor kimenő- sök a törpék s az óriások, ellenben több idegen szempár, ámuló turista tekintet keresi fel, simogatja őket. Spielberg a láthatáron. Brünn környékén járunk, a felhők árnyéka percenként változtatja a bevilá- gítást, vetíti a sötétzöld és a halványkék árnyalatait. Egy busz, tele magyarokkal, két napja vágtat keresztül Európán. A mai tájhoz a múlt szolgáltatná a hangulat kísérőzenéjét, az olyan stendhali mondatokkal, melyek a IX. szimfóniával egyidősek, hogy „a szerencsétlen Pellico, a Francesca da Rimini szerzője... két mázsányi lánc alatt roskadozik; Voltaire, Marmantel és a többiek átmeneti tartózkodását a Bastille-ben össze sem lehet hasonlítani ezekkel a kegyetlen fogságokkal...” — ha valakit is érdekelne: hol járunk, s mi az, ami éppen feltűnt a láthatáron. Ráadásul ez a Spielberg nem is önálló valami, csak amolyan „autónom terület” Brünnből. De hát mégis: vasárnap van, legalább ma megérdemelnek ennyit a leg- elhagyottabb hegyek is. Ez a fellegvár, ott fenn a hegyen, úgy látszik nem — pedig talán épp olyan, mint Kazinczy vagy Pellico fogsága idején, avagy a világos utáni időkben. Amikor „példa kellett, hogy rettegjen az ország” (Kazinczy), amikor még „az osztrák önkényuralom igazi szimbóluma, ahol olasz, lengyel, cseh, magyar szabadságharcosokra záródott rá a börtön vasrácsos ajtaja. Itt is hősök küzdöttek, mint Thermopülainál” (Csetri Elek), és az azóta eltelt századévek ellenére épen megmaradt emeletek magasából a kilátás is ugyanaz lehet erre a tájra, amelyen most egy skandináv rendszámú emeletes luxus társasgépkocsi kis piros pontja araszol, magyarokkal — otthonról hazafelé. Túl sokfelé kell már figyelni, ez lehet a baj. Mert aki egykor „felkapaszkodva a szűk ablak vasához” éppen lepillantott, mint egykor a fogoly olasz, a rab magyar, jól látta az „alant elterülő völgyet, Brünn városának egy részét, egy falut sok kerttel, a temetőt, a karthauzi kolostor mellett lévő tavat, és azokat az erdős dombokat, amelyek az austerlitzi híres

mezőktől választanak el bennünket”... Igen, ez volt a „gyászos emlékű vár, melyben hajdan Morvaország urai lakoztak, s ma az ausztriai monarchiának » legkeményebb fogháza. Nagy, erős vár volt, de a franciák összelődözték s elfoglalták”. Nem restaurálták többé, hogy erősségül használják, csak a lerontott körfal egy részét igazították ki, mely nélkül is ugyanolyan félelmetes maradt, hogy „a 14. számú ajtón' belépvén” Kazinczy „rémülve tántorodott vissza a kőszikla penészes bűzétől. Semmi bútor egy hídláson kívül, mely, mint a lovak alatt az istállóban, az egyik oldalfaltól a másikig vont gerendán nyugodt, a gerendáról nyolc lánc fityegett...” A busz ellenben békésen robog. A forróbb oldalon — nem hogy Spielberget firtassák — még be is húzzák a tűző nap ellen a függönyöket, amitől kellemes narancsszínbe borul minden, a finoman ringó színhely, a szundikálók. Itt senkit nem érdekel más, csak az éppen esedékes úti cél, a teljesített száz kilométerek. Egy bőbeszédű nagymama fényképeket mutogat a hallgatag nagymamának, és nevetgélve meséli, hogy „tizennyolc hónap után nem ismert meg az unokám”... A fiatalok füldugaszon keresztül szippantják a kazettákban rejlő decibeleket, és félig hunyt szemmel hallgatnak maguknak jóllakottam elégedetten. Ők utaznak, a két végállomás — két világvárosi disco, nekik telik, számukra megadatott. Mit változtathat ezen, hogy eddig, előzőleg mikor, hol, mi ment végbe a világban! Akár bemázolt, beragasztott ablakokkal is utazhatnánk? Ami még hátra van: mintha nyáréjszakai út lenne, tájtalan, tárgytalan? Európában? Hát igen, nem ismert meg a kétszer tizennyolc hónapos unokám, aki ugyebár nem itt a dohányvirágszagú Alkony-utcában, hanem már- már „Svédben született”, vagy valahol a védett nagyvilágban, és tulajdonképpen nem is nézhetett rám soha még, legfen- nebb egyszer, hathetes korában. De esetleg 18 év után nem ismert meg a gyermekded, vagy 28 év után már nem jött haza a temetésedre sem (ugye, Nusi néni!) És 180 év után nem ismered fel a történelmed. Még akkor sem, amikor példa kell. Hogy ébredjen az ország.

Rómeó és Júlia a nézőtérről

Nyíregyháza (KM - Bodnár István) — Talán az egyik legnagyobb vállalkozásába kezdett a Móricz Zsigmond Színház Shakespeare örökérvényű drámájának, a Rómeó és Júliának a színrevitelével.

A produkcióról annak idején a Kelet-Magyarország már írt kritikát. Most 16-18 éves lányokat kérdeztünk meg, nekik vajon hogy tetszett ennek a történetnek a színpadi feldolgozása. Hatott-e rájuk valamiképpen a szép szerelmi történet színházi előadása.

Béres Zsuzsa, negyedikes:

— A Zrínyisek nagy tapssal honorálták az előadást, nem is tudom, fogadtak-e már valamelyik előadást ilyen ováció- ~ val. Nehéz volna megmondani, hogy ezt a történet vagy a nrodukció váltotta ki. Minden- ;setre szerintem nem azt kapuk vissza, amiről tanultunk, ihogy a mű él bennünk. Ez a változat kicsit harsányabb mit.

Lengyel Agnes, másodikos:

— Színházban még nem láttam ezt a darabot, csak filmen. Ott mindenestre monumentálisabb volt, de érhető, hogy a színpad adottságai nem vetekedhetnek egy filmével. Nagyon jól játszott Rómeó, Júlia kicsit kényeskedőbb volt. Szerintem egy 14 éves lány nem tudja még úgy felfogni a történteket, a szerelem szép élményét, ahogy a színházban láttuk. Tetszett a kosztüm, a díszlet nem annyira.

Gincsai Ildikó, negyedikes:

— Több feldolgozását is láttam már Shakespeare szép darabjának, filmen és balettben is. Most mást vártam. Valahogy nem vettük komolyan diáktársaimmal az előadást, a baki ilyen közönség mellett végzetes lehet. Az erkélyjelenet közben például azt vártam, mikor esik le Júlia. Nagyon tetszett a dada alakítása, pontosan így képzeltem el. A mellékszereplők közül a legtöbb nagyon jó volt, néha jobbak mint a főszereplők.

Egy olvasó könyvtári emlékei

Margócsy József

A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár január 20- án bensőséges ünnepséget rendezett fennállásának 40 éves évfordulója alkalmából. Alkalom arra, hogy a könyvtárral kapcsolatos negyvenévnyi olvasói, kutatói, olykor előadói emlékeimet fel-felidézzem.

Azzal kezdődött, hogy Somogyi Jolán megmutatta a Korona Szálló belső, volt éttermének padlóján azt a több köbméternyi könyvkupacot, amelyből munkatársaival, nekik könyvtárat kellett létrehozniuk. A Benczúr (akkor Sztálin) téren kaptak egy magánházat: ott alakítottak ki állványokat, polcokat, hogy a folyamatosan rendeződő, sőt bővülő állományt használható állapotba helyezzék. Akkor még nem tudták, hogy két hosszú évtizedig fognak ilyen szűkös körülmények között dolgozni. Az induló 1952. év a versenyek korszaka: így olvasókat kellett toborozniuk, s az, aki a legtöbb könyvtári tagot szervezte be az egyforintos belépési díjjal együtt, az egy úgynevezett néprádiót kapott. Ennek ára akkor 380 forint.

Az első húsz év az igazi hősi korszak Patz József, Sárái Béla, Gacsó László, majd Tripsánszky Jenő igazgatása alatt. A méltatlan és célszerűtlen elhelyezési körülmények ellenére is meg kellett felelni a fokozódó igényeknek. Ez az egyetlen igazi nagykönyvtár a városban, a megyében. Nincsenek még főiskolák, a hajdani egyesületi könyvtárak szétszóródtak, a régi középiskolákat államosították, gyűjteményük nemhogy nőtt, inkább fogyott a kemény, olykor groteszk selejtezési előírások miatt. így ennek egyszerre szakkönyvtárnak, szórakoztató, népművelő központnak is kellett lennie. Bizonyos szabadságot élvezett a beszerzések terén, külföldi lexikonokat, könyveket rendelhetett, 1957 után már egy-egy nyugati folyóirat, képeslap járatása is lehetővé vált. így ez a könyvtár a kitekintésre vágyó törzsolvasók központja is, ahol valamiféle másról is hírt kaptak, mint a hazai lapok sematikus szövegéből.

Az első két évtized a megyei

könyvtárhálózat kialakításának ideje is. Hatalmas szervezőmunkát végeznek az itt dolgozó kollégák, hogy a legtávolabbi faluba is eljusson a könyv, gépkocsijaik birtokában itt van a központja a TIT, a közművelődési szervek együttműködésével tartott ismeretterjesztő előadásoknak is. A szervezés, a lebonyolítás, ideértve a kísérő filmek vetítését is: mind a könyvtári dolgozók feladata, a legkedvezőtlenebb időjárási és útviszonyok között is. Egyszersmind irányítani, segíteni kell a sebtiben kialakított kiskönyvtárakat, a helyi tanácsok kevésbé

szakértő, de illetékes funkcionáriusait, hogy a könyvtárak értelmét felismerjék, s így támogassák is, vagy legalább ne gátolják.

Hozzájuk tartozott, az akkori lépcsőzetes közigazgatási rendben a járási könyvtárak egyre szakszerűbb működtetésének támogatása éppúgy, mint például annak a szatmári „társadalmi könyvtárosnak” a bátorítása, aki könyvekkel hátizsákjában járta végig a szétszórt település házait és cserélte a jó olvasnivalót; vagy egy- egy olyan megszállott népművelő felkarolása, mint a Nyíregyházán közismert Torna Péter bácsi, a Friedmann-Ságvári telep (Kertváros) művelődés- házának mindenese, aki alkalmilag úgy szervezett közönséget, hogy délután, az iskolából arrafelé hazatartó gyerekeket el-elfogta, mondván: „Anyád aztán jöjjön most az író-olvasó találkozóra, mert különben nem kapja meg a Munkácsyról

szóló életrajzi regényt, pedig már régóta várja”. A2 erőgyűjtés időszaka ez, remélve, hogy csak lesz majd egyszer alkalmas könyvtárépület is: de addig is szervezni kell a szaporodó rendezvényeket, író-olvasó találkozókat, ki kell szolgálni az olvasók növekvő igényeit.

Majdnem húsz esztendeje már a mostani szép épületben él megyei könyvtárunk. Horváth Gabriella igazgatása alatt egyszerre megnőttek azok a lehetőségek, amelyekre eddig (addig) csak gondolni lehetett. A helytörténeti gyűjtemény gazdagodott, s ennek nyomán

a járási könyvtárak ilyen gyűjtési aktivitása is; megannyi, alapfokú kutatást segítő gyűjteményes bibliográfiát készítettek a könyvtár dolgozói, s ezeket meg is jelentették. Adtak ki szépirodalmi, kritikai műveket; a Könyvtári Híradó 19 évfolyama számon tartja az élő könyvtári munka hétköznapjait, eseményeit, s szakmai továbbképzést, információkat is tartalmaz.

Mindkét időszakban működik a könyvtárban olyan igazgatóhelyettes, aki szakmájának is tekintélye, s ugyanakkor jó érzéke van a folyó munkák kézbentartásához. A Benczúr-téri időszakban Mer- kovszky Pál, az új épületben pedig — manapság is — Fu- taky László. Mindkét szakaszban van szakértő felelőse és hivatott vezetője az ifjúság foglalkoztatásának; aki a diákokkal, hivatalban és hivatali időn kívül is szívesen foglalkozik, hogy könyvszerető olvasóvá nevelje, átsegítse őket a serdülőkor tagadásától a kultúra elfogadásáig. Régebben, több évtizeden át, igen változatos formákban Bory Zsolt volt ezeknek a foglalkozásoknak a lelke, tőle Tóth László vette át ezt a szerepet. Újabban már kiterjed ez a tevékenység az egész megyére, elsősorban nyári táborok útján: ide mostanában már a határon túli diákok is eljuthatnak.

A könyvtár további korszerűsítése Kovács Tibor igazgatása alatt folytatódott, főleg a számítógépes nyilvántartás bevezetésével. Ekkoriban kapcsolódott ide a Szabolcs-Szat- már-Beregi Szemle szerkesztőségi munkája, a szerencsésen újjászületett Bessenyei Társaság aktivitása is, növelve mindezzel a könyvtár kulturális központ jellegét, Éppen a jubileumi évben következett be vezetőcsere: Nagy László lett az új igazgató, aki nyilván tovább fogja folytatni a modernizálást. Remélhetőleg arra is lesz mód, hogy e központ segítse, támogassa a megyei könyvtári életet, különösen a kisebb településeket, hiszen az önkormányzati rendszer bevezetése után itt látszik ennek legnagyobb szüksége. Ilyesféle mozaikokban látom én röviden a könyvtár életében az elmúlt negyven esztendőt.

Visszapillantva a négy évtizedre, most már csak az ünnepi üdvözlet hiányzik: kívánok is további gyümölcsöző eredményeket a könyvtárosoknak és a látogatóknak is. Ebbe az is belefér, hogy a kutatók is kaphatnának modernebb, könnyebben kezelhető mikrofilmolvasókat.

Befejezésül pedig még egyet. Mindenki ismeri ezt a könyvtárat, tudja, hogy Nyíregyházán, a katolikus templom tövében kell keresni, a Kő Pál-féle Móricz szobor mellett, a Kossuth tér 4. számot viselő Lefkovits-ház, a mai Autóker szomszédságában. Csak az nem érthető, hogy akkor, mégis, miért szerepel a hivatalos címlistákon, telefonkönyvben az intézmény, az épület megjelöléseként: Szabadság tér 2. szám, jóllehet a könyvtár csak a hátsó részét mutatja a Szabadság térnek, pedig ott még ajtaja sincs az épületnek...

Balázs Attila felvétele

BaHa László P|jfÍ, POrt<3S

— _ is fehér ugrabugra IS jószág volt. Az öz- #V vegy postamester- JL JL néé. A városban az ilyen inkább szobakutyának számít, de az amolyan falufarka volt: örökké az utcákon szaladgált. Külsejében azonban elütött a többi falusi ebtől, a szürkés meg barnás színű, nagyobb testű és nála valamivel lomhább korcsoktól. Talán ezért is figyeltünk rá jobban mi, gyerekek is. Pufi, a kedvenc. Ha találkoztunk vele, kétszer-háromszor körülszaladgált bennünket, azután ment a dolgára. Ki volna képes megjegyezni egy falu minden kutyájának a nevét? Ezért mindenki tudta, talán azért is, mert nem Bodrinak vagy Tiszának hívták, mint majdnem mindegyiket. Pufi. A postamestert nem örült neki, hogy olyan sokat csavarog. De mit lehetett tenni? Ilyen volt a természete. Hát minden este tisztára fürdették, mert

mégis: kedvenc volt, bent hált a szobában.

Kedvenc volt a mi Portásunk is, hanem azért ekkora tisztesség nem jutott neki, hálóhelyként meg kellett elégednie az udvari bódéval. Pufinak szinte az ellentéte: nyugodt, csöndes, hűséges, farkaskutya, de nem fajtiszta. Bennünket, az öcsémet meg engem (kisiskolások voltunk) árnyként követett mindenüvé; ha kinn játszottunk az udvaron, semmi kincsért nem tágított volna mellőlünk. Állandóan a fejét simogattuk. Itt szép fényes, selymes szőre nőtt, jólesett a tapintása. O meg behunyt szemmel élvezte.

Teodor Kroner nagy pofa- csontú, kefebajuszú, széles vállú, jól megtermett ember volt. Szúrós szemű, barátságtalan. En állandóan a fején sörtés vadászkalappal, vállán puskával, csizmában, bri- cseszben képzelem magam elé ma is. Gyakran vadászgatott a

környéken, s ilyenkor be-be- jött a faluba is. Apám lelkivilágában biztosan másként jelent meg a képe: elegáns öltönyében, amint bizalmatlan tekintettel vizsgálja az elébe tett aktákat. Neki ugyanis Kroner igen magas fölöttese volt. Járási főnök, ahogy akkor, az első csehszlovák köztársaság idején ennek az adminisztratív egységnek a legfőbb urát nevezték; de mi inkább a régi, békebeli kifejezést használtuk: főszolgabíró. Apámat nem szerette. Hogy személyes ellenszenv volt-e, vagy csak ki akarta mutatni rosszindulatát a rebellis magyar iránt, nem lehetett tudni. Apám ugyanis az államfordulat után nem tette le a cseheknek az esküt, így került tekintélyes kassai beosztásából abba a kis semmi, alig fizetett községházi munkakörbe. De hát akármilyen kis pont volt, Kroner tudott kellemetlenkedni neki. A főszolgabíró meg játszotta a

nagy szlovákot — így kapaszkodott föl erre a magas polcra —, pedig azt mondták, hogy nemzetiségét titkoló német. Csakhogy ezt nem lehetett biztosan tudni. Messziről jött.

Pufi. Portás. Teodor Kroner.

Azután úgy alakult, hogy ennek a három lénynek a fogalma hosszú időre szorosan egybekapcsolódott bennem.

Az történt ugyanis, hogy a járásban — nem nálunk, egy messzi faluban, nem is tudtuk, hol — veszettség ütötte föl a fejét. Kroner a legegyszerűbb és legradikálisabb megoldást választotta: az egész járás kutyáit ki kell irtani. Ezt rendeletbe adta, s végrehajtásának időpontjaként egy vasárnapot határozott meg, azért ezt a napot, mert akkor mindenki otthon van, elő tudja állítani a házőrzőt.

Ilyesformán Portás is életveszélybe került, s ez a mi házunkban igen nagy riadalmat