Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-28 / 23. szám
12 Keleí-Magyarország 1993. január 28., csütörtök Fiatalon az emlékezetre Sipkay Barna embersége ipkay Barna negyed- V százada halott. Ez még L/ nem tekinthető ugyan irodalomtörténeti távlatnak, mégis érdemes megvizsgálni, melyek az életműnek azokutz értékei, amelyek dacolnak az idő múlásával is. Gazdag és terjedelmes munkássága nem egyenletes íróteljesítmény. Kiemelkedő csúcsok és szerényebb vonulatok is jócskán találhatók benne. Sipkay Barnát elsősorban a magányosan töprengő, önmagukkal és környezetükkel viaskodó hősök foglalkoztatják. „Mindegyik regénye — írja Margócsy József— az életért harcoló, a visszahúzó erők ellen támadó, küzdő fiatalok, egyszerű emberek sorsát, pályáját mutatja be. Egyetlen könnyű karriert futó szereplője, főhőse sincsen: valamennyinek árat kell fizetni a munka öröméért, a sikerért." Sipkay igazi műfaja a novella. A regényben gyakran hajlott romantikus túlzásokra, gyakran tett kitérőket. A novella nagyobb fegyelmet követelő formája alkalmasabbnak bizonyult számára elmondani véleményét korunkról, korunk emberéről. Amikor azt hangsúlyozzuk, hogy Sipkay gondolkodásában kiemelkedő szerepe van az embernek, nem szabad valamiféle talajtalan lelkesedésre gondolni. Sipkay emberszeretet nagyon is evilági, valóságos, a saját sorsán küzdelemmel, vívódva, de felemelkedni tudó ember szerété te. Az a tizenöt esztendő, amelyet a megyei lap szerkesztőségében töltött, nem múlt el nyomtalanul. Gyakran előfordult, hogy a riportból novella lett. Egyik emlékezetes írását adjuk most közre. Meddig még egyedül? Baranyi Ferenc Nyíregyháza (KM) — 1993. január 28-án lesz huszonöt éve, hogy örökre eltávozott közülünk. Pedig az élete határait jelző számokat nézve még manapság is nyugodtan beszélgethetnénk vele személyesen író-olvasó találkozókon, s olvashatnánk cikkeit, novelláit a Kelet- Magyarországban, s más folyóiratokban. De másként alakult az élete, s ő nagyon fiatalon bízta magát a hozzátartozók, a barátok, kollégák, s az olvasók emlékezetére. 1992. október 16-án a Jósa András Múzeumban megnyílt a Nyíregyházi Pantheon c. kiállítás, amelyben Váci Mihály, Bory Zsolt, Galambos Lajos mellett Sipkay Barna életének, munkásságának állomásait is igyekeztünk az idelátogatóknak bemutatni. Borítékok rejtik számos novellájának kéziratát (Gesztenyék, Életkép), tv-játék forgatókönyvét (Tök az adu, Mókus), újságíró noteszeit, amelyekben riportok, cikkek vázlatait, skicceit olvashatjuk. De itt vannak naptáraink alapjai, melyek egy- egy év számvetését tartalmazzák: mit írt abban az évben, és az hol jelent meg, s milyen témák maradtak fejében. Levelek, Bertha Bulcsú a Jelenkornak, Pintér Tamás az ÉS-nek, Bajor Nagy Ernő a Szabad Földnek kér riportokat, novellákat. Mappák mélyén fekszenek akvarelljei, színvázlatai, portréi, megyei tárlatok katalógusai. Bizonyíték, hogy másik szenvedélye a festészet is jelen volt mindvégig életében. S a fényképek. Itt vannak A világ peremén c. darabjának ősbemutatóján készült felvételek (Miskolci Nemzeti Színház, 1963. február 1.) ahol Darvas Ivánnal, Máthé Etával, Polgár Gézával együtt hajt fejet szerényen a tapsoló publikum előtt. De megörökítették, a KM munkatársaiból verbuválódott labdarúgócsapat tagjaként, második otthonában a szerkesztőségben, író-olvasó találkozón is. Kéziratok, fényképek, levelek, rajzok, könyvek. Egy élet pillanatai. Ha nem is láthatóan, de az érdeklődő utókor számára bármikor elérhetően. Itt vannak a gyűjteményben, feleségének és lányának Tarna- völgyiné Sipkay Mónikának köszönhetően. Ahogy a Jósa András Múzeumban sem feledkeztek meg róla, úgy barátai, munkatársai, tisztelői is számon tartják az évfordulót. Sipkay Barna Torna Péter, a nyíregyházi városi tanács gyermekvédelmi bizottságának elnöke egy távolabbi tanyára látogat. Nem kötelessége, de hallott róla. Egy gyermekről van szó. Tehát nagyon fontos az ügy. A tanya községhez tartozik. Ide megy először. Nem tudjuk, kinek van igaza — F. István tizenöt esztendős. A szülei meghaltak, most két nővérénél lakik, a családi házban. A kisebbik nővér férjes asszony, á fiatal férj is velük van. Nem egyeznek a testvérek, iskolába sokáig nem járt a gyerek. Nem volt, aki fogja. A gyerek lopott, azt állította, azért, mert éhes volt. Állami gondozásba szerettük volna vétetni, de ő nem akart menni. A téeszben dolgozott a nyáron, ott jó munkát végzett, szerették. De most iskola van, tanulni kell. A téesz-elnök megígérte, hogy gondoskodik róla. Torna Péter megkérdezi: — A két nővér miért nem gondoskodik a gyerekről? A tanácstitkár tanácstalanul vonja vállát: — Nem tudjuk, kinek van igaza. Amikor a nővéreit hallgatja az ember, úgy tűnik, azoknak van igazuk, amikor a gyereket, neki. Talán gyámot kellene kirendelni mellé. A tanács ügyintézője bizonygatja, hogy egy ízben reggelit vett a gyereknek, mert azt mondta, éhes, de a fiú nem tette el a maradék kenyeret. Ki tudja, igazat mond-e? piszén már lopott is. Különben rendes gyerek Torna Péter ezután az iskolába megy, ki a tanyára. Az igazgató tanító, V., kitűnő pedagógusnak látszik, komoly, fiatal és nyílt. — Nos, kinek van igaza? — kérdi őt Torna Péter, s az idősebb tanácstag olyan, mint egy szelíd nagyapa. Az igazgató lassan válaszol: — Nem tudnám megmondani. Talán igaza van a nővéreinek is. Szülők nélkül nevelődtek. A gyerek azt állítja, hogy nem etetik rendesen, kizárják az istállóba. Többnyire a szomszédban lakó egyéni paraszt, A. ad neki enni, annál dolgozik ezt, azt. — Az iskolában hogy viselkedik?-Itt jól. — Hogy tanul? — Jó fejű, értelmes gyerek. Ha tanulna, könnyen kitűnő tanuló lehetne. — Gondoskodik róla a téesz? — Nem. Csak a nyáron, amit ott dolgozott. Most beszéltünk róla párttaggyűlésen, hogy hatni próbálunk a nővérekre. —Tényleg éhezik a gyerek? — Meg szoktam kérdezni reggelente, hogy ettél, éhes vagy? Van, amikor azt mondja: nem. Akkor kenyeret, szalonnát adok neki itt, a lakásomon. Úgy tudom, a fiatal férj is ijesztgeti. Persze, az is még majdnem gyerek, külön engedéllyel házasodhattak össze. — Mit lehet tenni? — Talán, ha gyámot rendelnének ki mellé. Engem javasoltak, de én így se férek ebben a szűk lakásban. Jobb volna, ha a szomszédja, A. vállalná. A gyerek ott érzi magát a legjobban. Lehet, hogy a nővéreinek is igazuk van, de itt különben rendes gyerek. — Beszélhetnék vele? Az igazgató kimegy a gyerekért, az idős tanácstag elteszi a papírjait. Most aztán méginkább szeretne bizalmat kelteni maga iránt. Mire a gyerek belép, Torna Péter nagy- apásan mosolyog. Hát te vagy az, Pista? — Igén, én. — Ülj csak le a kisszékre, Pista — inti az igazgató. F. István zavart mosollyal leül. Vállas, testes gyerek, rettentő elhanyagolt, foltos ruhában. Kicsit szeplős, szőke. Titokban erre, arra villan a szeme. Védekezik. Erre van berendezkedve. Torna Péter látszólag közömbös kérdésekkel indítja a beszélgetést. Aztán hirtelen nekiszögezi a fiúnak: — Mikor ettél utoljára? — Ma. — Hol? — A.-nál, a szomszédban. — Nővéreid tényleg nem etetnek? — Nem. Hetek óta semmit. A fél disznót is, ami jussom volt, átvitték egy másik szomszédba, hogy nekem ne legyen. — Hol aludtál? — A.-nál, a szomszédban. Mostanában már ott alszom. Engem otthon kizártak. — És A.-nál jó? Kedvesek veled? — Jó, kedvesek. — Sokat dolgozol neki? —Nem sokat. De fizet is érte. — Mégis, mennyit? — Torna Péter végignézi a foltos, ócska ruhát. — Ez az egy van? — Nem. Van én nekem több — szégyenli a fiú. — Sötétkék is. — A szomszéd adott már neked ruhát? — Ezt a cipőt is tőle vettem — mutatja irdatlan, formátlan bakancsát. — Vetted? — Igen. Meg ruhát is. Volt pénzem, amit a téeszben kerestem. — És most van pénzed? — Zavartan gondolkodik: — Most nincs. De össze fogom rakni. Torna Péter még melegebb hangon kérdez: — Pista, mondd meg az igazat. Azt mondják, te meg is vered a nővéreidet, az os- tomyéllel. — Meg én! — villan a fiú szeme. — Néha ők jönnek rám, hárman, de aztán én is adok nekik, ami belefér. — És miért? — A nagyobbik nővéremet verem meg, a kisebbiket nem — helyesbít. — Mert házas emberek járnak hozzá. Na, én aztán zavartam őket elfele. Most is volt egy, nemrég, kértem tőle a személyi igazolványát, de nem adta. Ostorral zavartam el. — És nem szeretnéd itthagyni a tanyát? — Nem. — Mondjuk ipari tanuló lenni? — Nem. Én csak itt akarok maradni a téeszben. — Apádat szeretted, amíg élt? — Én szerettem. — És apád téged? — A gyerek vállat vont: — O a kisebbik nővéremet szerette. — Azt mondod, te megvagy a kisebbik nővéreddel? — Igen. Vele nincs bajom. Most is az ingemet mossa. — De azért a szomszédban szeretnél lakni inkább? — Ott igen. — Miért? — Mert ott adnak enni, a szobában alszom, ágyban. — Mosdatnak is? Szólnak, hogy mosdjál? — Nevet. — Nem kell azt nekem mondani, mosdok én úgyis. Mégis, hol az igazság? — Elmehetsz, fiam. Torna Péter szomorúan gondolkodik. Aztán megjegyzi: — Mindig ugyanaz. Itt él körülötte a tanya, tud róla a falu is, és nem történik semmi. Mintha mindenki a másiktól várná a választ. És hova vezet így egy gyermek útja, aki csak azt látja maga körül, hogy nem kell senkinek? Kinek van igaza? Megmondom. Senkinek ezek közül. A gyermeknek régtől fogva gyám kellett volna, olyan ember, aki méltó is erre. Talán A.? Nem tudhatom, nem ismerem. A tanya jobban tudná. Hiszen segített mindenki, de mindez valóban segítség F. Pistának? Lehet, hogy nem mindig mond igazat. Lehet, hogy lopott. De tudta, hogy mit tesz? A felelősség a tanyáé, a felnőtteké. Odakint meleg tavaszi nap. A tanya körül zöldül a vetés. Az iskolaudvaron gyermekek játszanak. Egyszercsak felkiált egy gyerek. — Igazgató bácsi! Igazgató bácsi! Tessék csak nézni, ott megy a Sándor! — Miféle Sándor? — Hát a ló. Amivel a gyerek szokott járni, F. Pista. A szomszéd lova. Ott baktat valóban fel a dombra, szekérbe fogva. A gyerek csupa ragyogás. Talán az egyetlen élőlény Sándor, a ló, aki igazán közel férkőzött a kis szívéhez. És az sem az övé. Kelet-Magyarország, 1964. április 19. Sipkay Barna: Bogomílka 5 éves KULTÚRA Sipkay Barna: Gyerekek
