Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-23 / 19. szám
I Márokpapi \ \ Tükör / 1 MfFW A kilakoltatott szerelem Nem látszik a jövendő venegy ember lakja a fél évszázada névben is összeolvadt települést. Száztizennyolcan hatvan évnél idősebbek, viszont csak harmincegy hat éven aluli gyermek van. Magányosan él ötvenöt idős férfi és nő; hatfős család csak négy van. Öregszik és fogy el a kisközség, nincs megtartó ereje, mert a Beregdarócot, B regsurányt és Márok- papit összefogó téeszen kívül nincsen munkalehetőség. A másik fő ok: a hatvanas évektől a szülők elküldték a gyerekeiket városra tanulni, hogy jobb életük legyen, mint nekik, de az ifjak nem jöttek vissza. — Az elmúlt években a pedagógusokon és a papon kívül nem volt más értelmiségi a faluban — mondja Kovács Kálmán polgármester, a helyi osztott iskola igazgatója. — Mert a hivatal Beregsurányban. az orvos is ott lakik. Van két áfész-, és egy magán vegyesbolt, iskola, óvoda, könyvtár, posta, vízműtelep, kocsma, ezekenkívül nincs munkalehetőség. A hatvan-hetven munkaképes korú lakos közül negyvennyolc munkanélküli... Emellett sok a rokkant- nyugdíjas, szociális járadékos. öten már nem kapnak munkanélküli-ellátást... Irigykedőb- bek, vizslatóbb szeműek is lettek az emberek. És nem látnak jövőt, aminek reményében a nyomort is könnyebb elviselni, és hinni lehet, hogy egyszer véget ér. Tíz márokpapi lakosból hétnek az átlagjövedelme csak öthatezer forint. Szarvasmarhát, disznót ma már kevesen tartanak. A konyhakertekben termesztenek krumplit, zöldséget, szőlőt, minden portán látni szilvafát, négy-ötben almást. Ilyen szegényen küzd ez a kis község az életben maradásáért. De azért gyarapszik: tavaly decemberben 47 házba kötötték be a gázt, 133 család lépett be a társulásba. Vezetékes víz húsz éve van, hét helyen csörög a telefon. Két éve pályázaton nyertek pénzt, kiegészítették a sajátjukat, és lett új iskolaépületük. Húsz idős jár az öregek otthonába, és huszonhármán szociális étkezést kapnak. Az intézmények fenntartásával el is megy szinte minden forintjuk... Márokpapi hétszáz évet átvészelt a történelem viharában. Most reménytelen, mert azok hagyják el, akik jövőjét jelenthetnék: a fiatalok. Tóth M. Ildikó A beregi Ti- szaháton apró község, közel az ukrán határhoz. Álmos békéjét mégsem zavarják az átkelők, mert az út elkanyarodik előtte. Főutcáján színes falú, földszintes házak, kéményükből füst tekeredik az égre. Az udvarok mélyéből kutyák rontanak ki, mérgesen ugatják az idegent. Aztán ebet csitítva előkerül néhány idős férfi és asszony a kerítés mögül, bámulják, hogy ki tévedt ide az Isten háta mögé. Régies, kopott épületekbe ütközik az utca, és elágazik kétfelé. Balra Papi, jobbra Má- rok; emitt vaksi ablakú, öreg hajlékokkal a múlt. amott két, emeletes lakóházzal, új orvosi rendelővel a jelen. Két hegyes torony magasodik az égnek, és messzire néz a berkes-ligetes tájon: a XIII. századi, hajdan római katolikusból lett református templom szoknyás kis haranglábbal, és a később újraépült katolikus. Boldogok volnának a csöndes, szorgalmas márokpapiak, ha annyi századot látnának maguk előtt a jövőből, mint mögöttük a múltjukból. Már IV. Béla idején itt éltek őseik a Csaronda folyónál. Márok vidékét (a név a Márkus személynévből ered) első királyaink adományozták a Gut-Keled családnak, később az ő utódaikra, a Várdaiakra szállt. Papi a Tarpán székelő aurániai perjelség és a Pál-rendiek után kapta a nevét: a papok, mint szomszédos helyet birtokolták. 1566-ban az átvonuló tatárok, százötven esztendő múlva a harcok és vészek néptelení- tették el Márok-Papit, ezért az akkori másod alispán a Zemplén megyei Varannó környékéről tót lakosokat telepített be (a tótvég név máig árulkodik róla). A protestantizmus idején, amikor a tiszaháti és tóháti nép áttért a református hitre, használni kezdték a katolikus templomot. Itt tartottak 1678- ban zsinatot a bereg vidéki protestáns papok, ami arról emlékezetes, hogy Nógrádi Mátyás püspök ekkor tiltotta meg nekik a tubákolást és a pipázást. A XIX. század közepén hét- százegy, 1939-ben négyszáz- negyven lakója volt Márok- Papinak, és^ 94 házat számoltak össze. Őstermelésből 385, kézműiparból 42, kereskedelemből 7 lakó élt. egy nő házi cselédként. 14-en közszolgálati alkalmazottként dolgoztak. Ma 208 család, ötszázötAz orvosi rendelő, amelynek tetőterében a Beregsuránnyal közös polgármesteri hivatal helyi irodája kapott helyet. Mellette az I. világháborús emlékmű a márokpapi áldozatok nevével Harasztosi Pál felvétele Nagy István Attila H ajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ma már nincsenek felkavaró szerelmi kalandok. A fiatalok nem tudnak úgy szeretni, mint a mai felnőttek — fiatalkorukban. Pedig ez egyáltalán nincs így! Bizonyság erre az alábbi történet. *** Tamás a motorház tetején ücsörgött. A tengeren állandóan fújt a szél, bebújt a kabátja alá, ettől nagyon gyakran megborzongott. Mégis jó volt itt; előtte a végtelennek tűnő hatalmas víz, amely nyugalmat, megelégedettséget árasztott. A legszívesebben egészen előre merészkedett volna, hogy láthassa, amint a komphajó orra hasítja a tengert. Az október közepi nedves szél felborzolta a bőrét, ezért Tamás befelé menekült. A gondolatai most is felmelegítették. Hát még, amikor Dower fényeit meglátta! Hirtelen értelmet kapott az elmúlt hónapok minden lemondása, küzdelme. A lázas beszélgetések, a nyugtalan izgalom. Tizenkilenc éve minden izgalmával, szenvedélyével fordult most is Veronika felé, aki Skócia egyik városkájának nevelőintézetében dolgozik. Fogyatékos gyermekeket gondoz. Angolul tanul, hogy — hazatérve — jó eséllyel tanulhasson tovább. Tamás beszegődik kertésznek, egymás közelében lesznek. Nagy boldogság vár rájuk. A nyolcemeletes komphajó ontotta magából az utasokat, az autókat. A közösségen kívül érkezetteket a vámtisztviselők fülkéi felé terelték. Mintha magas pulpituson ültek volna az igazságosztó szerepében. Tamás kiszúrta magának az egyiket: szikkadt, rezzenéstelen arcú vénkisasz- szony lehetett. „Csak hozzá ne kerüljek!” — dobbant meg benne, amíg araszolgattak előtte fehérek, feketék. Hová, hová? A rutinkérdések mögött tudatos szándék feszült. Hirtelen kiderült, hogy nagy köny- nyelműség volt a retúrjegy meg nem váltása. A hátizsákban munkavégzéshez szükséges eszközök: térképek, farmerek címei, különböző kesztyűk. A kihallgatás hosszú órákon át tartott. Telefonáltak Veronikának, s a leendő munkahelyére is. Ott azt mondták, hogy nem biztos az egész, s ha már a határon baj van a fiatalemberrel, akkor nem tudják vállalni. Megszületett a jegyzőkönyv. Nem segített a kétség- beesett tekintet: a bevándorlási hivatal pecsétje megtiltotta az Angliába való belépést. Amikor megint a nyílt vízen volt, elfogta a sírás. Kiszakadt belőle a reménytelenség, de lassan megszületett a dac is: megpróbálja egy másik helyen, néhány kilométerrel Ca- lais-n túl. Zuhogott az eső, amikor megérkeztek. A francia határőr megkérdezte, de inkább csak formalitásból: hová, hová? Tamás Belgiumot mondott. Valahogy az jutott az eszébe. Különös volt a város. Idegen, félelmetes. Zuhogott az eső. Csak ment, ment. El akart jutni az állomásra, ahol legalább megpihenhet. Útközben átkozódott is, de inkább végtelen keserűség öntötte el. Megtett már 1800 kilométert, hátra volt még hétszáz. Ha eddig eljutott, nem adhatja fel. Hétszáz kilométerrel arrébb várja Veronika! Ahogy mendegélt, észrevett egy kemping jelzőtáblát. Elhagyatott környéken gyalogolt. A kemping szörnyű látványt nyújtott. A lakókocsik beáztak, nem volt bennük fűtés. A szél befújt, az ágyak megrogy- gyantak. Öt napot töltött itt. Mindennap telefonált Veronikának, aki megígérte, hogy küld egy meghívólevelet, amellyel átengedik majd a határon. Múltak a napok, de a levél elmaradt, s tovább a lány se biztatta. Azt javasolta, menjen Párizsba, ha már itt van. Nézze meg a várost. A lány nem érezte, hogy Tamás mekkora bajban van. Hűvös volt, tárgyilagos. Az öt nap várakozással telt. Kiment a tengerpartra, kavicsokat gyűjtött, és csodálatos felvételeket csinált. Alig evett valamit, éppen csak tejet meg kenyeret. Kellett a pénz a kompra, mert elhatározta, hogy azért is elmegy, megpróbálja még egyszer. Ä Sealing hajótársaság hajóján ült. A hátizsákban nem volt már semmi olyan, ami a munkavállalásra emlékeztetett volna bárkit. Az öregúr kedves mosolya hitet árasztott. Tamás úgy hajtogatta az útlevelet, hogy ne az előző pecsétnél nyíljon ki. De az öregúr végiglapozta. S megkezdődött az újabb kihallgatás. Aztán a rendőrautó következett, várakozás egy cellában. S kétszáz méternyire a határ, s onnan távolabb Veronika. Elvették a derékszíját. A cellában hat fekete üldögélt, nem csodálkozott, hogy nem engedték be őket az országba. Nyolc órát töltött a cellában, végre előkerült a tolmács. A vizsgálat vége az lett, hogy ismét kitoloncolták. Hiába tárulkozott ki a vizsgálatot vezető tisztviselőnő előtt, nem segített. Éjjel tizenegykor ott állt a komp fedélzetén. Tele volt gyűlölettel Veronika, Nagy- Britannia, az angol szó iránt. Értelmetlennek tartotta a helyzetet, ami megfosztotta a lány látásától. Nézte az angolokat és a franciákat. Örültek, ettek- ittak. Boldogok voltak. Megpróbálta átvenni az érzéseiket. Nem akart már visszamenni, mert nem volt jobb érve a szerelemnél. Ettől kezdve kalanddá vált az egész. Jöjjön hát Párizs! Autóstoppal a francia főváros felé. Néhány kilométerrel később megállt mellette egy rendőrautó. Beszállították, mert az autópályán tilos a stop, majd letették egy országúton. Ment-mendegélt. Nem akarta már, hogy felvegye valaki. Tele volt félelemmel, szorongással. Megint megállt mellette egy rendőrautó. Kifaggatták, rádión tudakozódtak felőle, de minden rendben volt. Kitették egy faluban. Esett az eső. Hová menjen? Nem volt benne egy szikrányi erő sem. Most volt eddigi életének a mélypontján. Eszébe jutottak a rendőrök. Megkereste a rendőrőrsöt. Kérte, hogy adjanak helyet neki a fogdában. Nem lehet, csodálkozott a rendőr. Aztán mégis segítettek. Elvitték egy panzióba, ahol ingyen kapott szobát. Egy hét után tetőtől talpig megmosakodhatott, elnyújtózhatott az ágyban, nem fázott. És boldog volt. Másnap vonattal indult Párizsba. A Gare du Nord-ra érkezett, zsebében a nagykövetség telefonszámával. De a nagykövetségen csak hétfőn fogadták. Tamás nagyon éhes volt. Élelmiszerüzletet keresett. Egy arab férfi elvezette egybe. A boltban a tulajdonos be akarta csapni, de nem sikerült neki. Ahogy jött kifelé, a gyümölcsös rekeszek résein megpillantotta, hogy az arab éppen egy nagy pisztolyt dug az inge alá. Csak arra gondolt, hogy le kell lépnie. Nehezen, de sikerült. A pályaudvaron nem tudta abbahagyni az evést. Elpusztított mindent, amit vásárolt. Tele volt jó érzéssel. Meg kellene nézni Párizst, nem mintha annyira kívánná, de ha otthon megkérdezik, mit látott, mondani kell valamit. A metrótérképet nézegette, s egy pillanat alatt a lábához tett sporttáskáját ellopták. Megbénította az eset. Hosszú percek teltek el ebben az állapotban. A legközelebb a Notre Dame volt. Vasárnapi mise volt, félhomály a templomban. Odakint is nyugalomra készült a nap. A gyertyák fénye melegséget árasztott. Jó lett volna sírni, de csak gombócot érzett a torkában. Nem akart belőle felszakadni a sírás, pedig nagyon szerette volna. Egész este bolyongott a környező utcákon, hiszen másnap reggelig még hosszú volt az idő. A fáradtság ismét a pályaudvarra sodorta. A pádon aludt, de hajnalban kizavarták. Üldögélt sokadmagával a bejárati lépcsőn s félt. Mindenféle alakok jöttek-mentek. Veszélyes lett volna aludni. A magyar nagykövetségen udvariasan fogadták. Megértették a problémáját (ekkor már csak hat és fél frankja volt), de pénzt nem tudtak adni. Lehetett telefonálni, s nagyon összeszorult a torka, amikor meghallotta apja remegő hangját. Nagy bajban vagyok, fater, nyögte. S mintha ebben a pillanatban mozdultak volna meg a mázsás sziklák a mellén. Megindultak lefelé. Egyelőre még minden zavaros volt, de már látható volt a megoldás. Hamarosan otthon lesz. Milyen furcsa az íze ennek a szónak! Eddig nem ismert jó íze! K ilakoltatott egy másik szerelem. Zöty- kölődött vele hazafelé az autóbusz. Mintha most tudatosult volna benne igazán: még csak készülődön, amikor levelet kapott Veronikától, amelyben szinte egyetlen szót ismételgetett a lány: szeretlek! Nem esett jól neki, mert ez az ellágyulás nem jellemezte őt. Másfelől pedig a rajzolt felkiáltójelek üressége titkolt hazugságra utalt. Mintha nem lenne rendben minden, mintha rejtegetne valamit. Kilakoltatott egy másik szerelem. Ez volt hát a titok. Menekült az autóbusz. A legszívesebben siettette volna, pedig most már biztos volt benne, hogy megérkezik.