Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-12 / 9. szám
1993. január 12., kedd EGYRŐL TÖBBET Kelet-Magyarország 7 Százötvenezer magyar halott Ötven éve történt a doni katasztrófa Visszavonulás közben Nyíregyháza (KM - Balogh Géza) — Tragikus eseményre emlékezünk ma, a 2. Magyar Hadsereg doni katasztrófájára. 1943 januárja több mint kétszázezer magyart talál távol a hazától. Majdnem negyedmillió magyar ásta be magát a Don nyugati partján, s várta az orosz ellentámadást. Akkorra szertefoszlott már a remény, hogy villámháború lesz a keleti hadjárat, semmivé vált Kállay Miklós miniszterelnök ígérete, miszerint szeptemberre hazahozzuk a katonákat. A doni állások jó részét a honvédek még negyvenkettő nyarán elfoglalták, a hetek kisebb-nagyobb csatározásokkal teltek. A folyó túlpartján lévő ismeretlen erejű ellenséggel három magyar hadtest állt szemben, mintegy kétszáz kilométeres szakaszt védve. Már a korábbi előrenyomulás során is komoly veszteségeket szenvedtek, fokozzák ezt az úgynevezett hídfőcsaták. Negyvenkettő végén szükség lenne tehát a csapatok felváltására, ám csupán néhány kisebb egységet indítanak el az országhatártól kétezer kilométerre harcoló honvédek megsegítésére. A kint lévők elkeseredettségét csak fokozza a siralmas ellátás, a csapnivaló fegyverzet. Különösen a meleg holmi, s a páncéltörő fegyverek hiányoznak, mert nyilvánvaló lett, hogy őszi köpenyben, s kézipuskával lehetetlen szembeszegülni az orosz téllel, a szovjet tankokkal. Baljós előjel, az esztendő végére elakad a német kísérlet, hogy felmentsék Sztálingrádnál körülzárt csapataikat. Negyvenhárom januárjában beköszönt az igazi orosz tél. Harminc-harmincöt fokos hidegeket mérnek, de nem ritka a mínusz negyven fok sem. Ilyen hidegben már odafagy az ember az őrállásba, a kocsikban megdermed az olaj, a fegyver használhatatlanná válik. A felderítés pedig azt jelenti, hogy a Don túlsó partján, s a két innenső hídfőben, Uriv meg Scsucsje alatt rendkívüli mértékben megélénkült a szovjet hadigépezet. Az elsöprő erejű támadás január 12-én indul. Délelőtt tíz óra tájban dübörögni kezd a föld Urivnál. Megszólalnak a sorozatvetők, megindulnak a tankok, a tökéletesen felszerelt, s többszörös túlerőben lévő szovjet csapatok. Estére van olyan magyar ezred, ahol az emberveszteség eléri az ötven százalékot. Ennek ellenére az egységek jó része még napokig kitart, ám soraik percről percre gyengülnek. Megkezdődik a visszavonulás, a menekülés a rettenetes télben. Iszonyatos veszteségek érik közben a 2. hadsereget. Máig sem tudni pontosan, de a történészek százötvenezerre teszik az elesettek, az eltűntek, a fogságban elpusztultak számát. Magyar hadsereget soha nem ért még ekkora csapás. Összeállításunkban rájuk, a százötvenezer idegen földben nyugvó magyarra emlékezünk. Akikről az elmúlt évtizedekben beszélni sem volt szabad. Elsiratni pedig csak titokban lehetett őket. Nyíri bakák az orosz télben Behívót kézbesítettek a legkisebb faluban is Vajon melyik faluban várták...? Archív-felvételek Bene János A volt magyar királyi II. hadsereg 1943-as Don-ka- nyari katasztrófájának szenvedő részese volt a nyíregyházi II. Rákóczi Ferenc 12. honvéd gyalogezred is. Ezt az alakulatot 1942 október elején mozgósították. 1942. október 11-én született meg ugyanis az a döntés a Honvéd Vezérkar Főnökségén, hogy a Duna menti védőállomásokban leharcolt csapatok közül az első lépcsőben leváltanak 4 gyalogezredet és 3 ezredparancsnokságot. A váltásra kijelölt alakulatok közt volt a nyíregyházi gyalogezred teljes állománya is. így aztán 1942 október elején Szabolcs és az 1940-es második bécsi döntéssel megnagyobbodott Szatmár vármegye legutolsó kis településében is behívókat kézbesítettek. Mozgósított a 12. gyalogezred, mely harcos állományának több mint a felét tartalékos katonákból, családapákból, család- fenntartókból kapta. A hadilétszámra emelt ezred, mely az ezredparancsnok- ságból, ezredközvetlen alakulatokból (árkászszázad, távbeszélő szakasz, kocsizó géppuskás század, páncéltörő ágyús század, aknavető század, könnyű ágyús üteg, lovas- és kerékpáros szakasz) és három zászlóaljból (3-3 puskás és 1-1 géppuskás század) állt, 1942. október 13-án búcsúztatták Nyíregyházán a hősök szobra előtt. Az ezred I. és II. zászlóalja Nyíregyházán a Damjanich laktanyában, a III. zászlóalj pedig Nyírbátorban, a Báthory István laktanyában állomásozott. Az eskü és a búcsúztatás után, 1942. október 31-én va- gonírozott be az ezred a nyíregyházi és a nyírbátori vasútállomáson és indult a frontra. 4500 szabolcsi, szatmári bakát vittek ezekben a napokban a szerelvények Muzsay Ferenc ezredes parancsnoksága alatt keletre, 2000 kilométerre a hazától a messzi ismeretlenbe.A 12. gyalogezrednek 1943 január második hetében kellett felváltania a Don-parti védőállomásokban a kaposvári 6. gyalogezredet. A január 12-én az urivi, s a két nappal későbbi, a scsucsjei hídfőből indított szovjet támadás január 15-én érte el a váltást végrehajtó ez- redeket. A rendkívüli hidegben (január 12-én mínusz 42 fokot mértek!) megfelelő meleg ruha nélkül, az élelem- és lőszerhiánnyal küszködő alakulatok, a számtalan egyéni hőstett ellenére nem bírtak a szovjet csapatok nyomásával és visszavonultak óriási veszteségeket szenvedve, melyet tovább növelt a visszavonulás során hősi halált halt, eltűnt, hadifogságba esett, fagyhalált halt katonák és munkaszolgálatosok tömege. Muzsay ezredes jelentése szerint csak a nyíregyházi gyalogezred 43 tisztet és legénységének mintegy felét, 1800 főt veszített ez idő alatt. Az óriási veszteségek miatt 1943 január végén a II. Magyar Hadseregből maradt töredékeket kivonták az arcvonalból, majd az alakulatok rendezése, a veszteségek felmérése után 1943 április végétől megkezdődött hazaszállításuk. A hadseregparancsnokság 1943. március 3-ai jelentése szerint a II. Magyar Hadsereg összvesztesége halottakban, sebesültekben, eltűntekben és foglyokban 147 971 fő, ebből a foglyok száma mintegy 60 ezerre tehető. Az anyagi veszteség 80 százalékos, ezen belül a tüzérségi és a harckocsianyag közel 100 százalékban odaveszett. Az 50 ezer főnyi munkaszolgálatosból pedig csupán 6-7 ezer tért haza, a többi elpusztult vagy fogságba esett. A II. Magyar Hadsereg katonái az utolsó percig hűen teljesítették az esküjükben foglaltakat. Nem rajtuk múlott elsősorban a katasztrófa. Megfagyott honvédek Erős szél fújt, hóvihar kavargón, jeges szúrással záporozott arcukba a hó, eltömte a szemüket, behatolt öltözetük résein. A faluból aknavető és gyalogsági tűz hallatszott. Aztán megszűnt a tüzelés, a felderítők jelentették, hogy kisebb orosz egységek vonulnak ki a községből. Később a szél elállt, és sötétszürke, végtelen köd terpeszkedett a tájra... Az üteg emberei sorra eldobálták dolgaikat. Volt, aki a pokrócát is elvesztette, kenyértarisznyáját, és fölszerelés nélkül, kezét köpenye zsebébe mélyesztve támolygott a hóban. Meleg ételhez a negyedik napon jutottak: elhullott lovukat darabolták föl, combjából levest főztek. Házak kerítéséből, szétrombolt pajták, istállók deszkáiból raktak tüzet a szabadban. S az éjszakát a tűz körül ébren töltötték, mert elaludni annyi, mint megfagyni. Sztarij Oszkolba éjszaka érkeztek meg; a németek be sem engedték őket... Még az éjszaka folytatták útjukat északnak. Hajnalban az orosz tüzérség közepes aknavetők tüzével árasztották el a várost mögöttük. De a tüzérségi ellenőrzés alatt tartotta a Tim felé vezető utat is. Ezen a területen mindenütt szétlőtt tűzgépek, kocsik, szánok, eldobott fegyverek hevertek, és emberek; csonttá fagyott rajtuk a köpeny is, bele- kövültek a hóba. Legtöbbjük hanyatt fekszik, de van állva megfagyott honvéd is, akit puskájára támaszkodva lepett meg gyilkos gyengédséggel a fehér ölelés. Senkinek sem jutott eszébe: a halott magyar honvéd időtlenül áll a gránát- tűztől felfröccsenő hósíkságon. (Részlet Soós László Fehér pázsit című dokumentumregényéből) A szerencse fia Háborús emlék Nyírtelek (KM - D. M.) — Kétszer járta meg a poklok poklát az 1920-as születésű, ma Nyírteleken élő Hudák György. 1941 október 13-án vonult be az erdélyi felsővi- sói II. határvadász zászlóaljhoz. A nyíregyházi 12. gyalogezreddel került ki a Donhoz, mint Gyűrű János főhadnagy tisztilegénye. A nagy áttörést követően — az ismert viszontagságos körülmények között — 1100 kilométert gyalogolva jött haza. Míg a többiek leszereltek, neki hiányzott még pár nap a katonaidejéből, ezért bent tartották. Több hónapos karantén után, újabb kiképzés, majd ismét a fronton találta magát. A visz- szavönulás közben, 44 végén, már Németország területén esett amerikai fogságba. Tizenhat hónap múlva látta újra a magyar földet. Megúszta a közel másfél év frontszolgálatot, igaz, egyik bajtársa itthon — ma sem tudni mi okból — szüleinek azt mesélte, elesett, sőt ő temette el az egyik vasútoldalba. — Azt tartják, akinek halálhírét költik, sokáig él — mondja tréfálkozva. — Sokszor voltam életveszélyben, azt gondoltam, nincs tovább, de szerencsém volt, nem úgy mint több ezer bajtársamnak. Megtörtént, hogy beszélgettem egy fa mellett a katonatársammal, s valamiért odébb léptem, abban a pillanatban vágódott be egy golyó úgy mellmagasságban. Vagy rám szólt a főhadnagy, menjek el a bunkerajtótól, mert veszélyes. Alig léptem tovább, becsapódott egy akna arra a helyre. Nagyon féltem, különösen a visszavonuláskor. Sokszor találkoztunk oroszokkal, ki kellett játszani őket, hogy el ne fogjanak, vagy le ne lőjenek. A második alkalommal már öreg rókának számítottam. Szerencsére parancsnokaink belátták, nincs semmi értelme az ellenállásnak, s úgy manővereztek a németek és az ellenség között, hogy minél többen életben maradjunk. Nem volt leányálom a nyugati fogság sem, mikor hazajöttem, még a kutya sem ismert meg. Szegény édesapám nem győzött kivárni, meghalt egy hónappal korábban, de eltett egy üveg kisüstit, azt mondta: akkor bonthatjátok fel, ha Gyuri hazajön. Ő érezte, hogy nem haltam meg.
