Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-12 / 9. szám
1993. január 12., kedd HÁTTÉR Hajójavítás Tiszalökön A hideg idő sem akadályozza a tiszalöki hajójavító üzem munkáját. A Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság Jégvirág 4-es hajójának fenékiemezét cserélik glEK gMIL felvEteie A tanárok nem érzik nyűgnek Szakértői munka tantárgyváltással Nyíregyháza (KM - Kállai János) — Az oktatásügy szaktanácsadóinak mandátumuk lejártával pályázatot írtak ki a — nevében megváltozott — szakértői feladatok ellátására. A megnevezés módosítása vélhetően a teendők jellegének, tartalmának és módszereinek a sokak szerint már igencsak szükséges reformját is magával hozta. Vajon valóban más munkát kell végezni napjainkban egy hajdanvolt szakfelügyelőnek? Erről beszélgettünk Rádulyné dr. Fazekas Juditig, aki e tanévtől a földrajz tantárgy megyei — középiskolai — szakértőjeként munkálkodik. □ Pedagóguskörökben köztudott, hogy ön évekig a Bevezetés a filozófiába elnevezésű tantárgy szakfelügyelője, majd tanácsadója volt. Miért váltott át a földrajzra? — Tényleg hosszú ideig, nyolc évig „gondoztam” a filozófiát. Biológia-földrajz szakos diplomám mellé harmadik szakként végeztem el az egyetemen ezt a stúdiumot. Nem bántam meg. Mint ahogyan azt sem, hogy „felügyelő” voltam. Sok emberrel ismerkedhettem meg a munkám során, egy idő után „rálátásom” lett a különböző iskolatípusokra, a megyén kívüli intézményekre. Es aminek talán a legnagyobb hasznát vettem szaktanárként —jelenleg a nyíregyházi Vasvári Pál Gimnáziumban tanítok —, a rendszeres, naprakész ösztönzés a folyamatos ismeretszerzésre, az önképzés kényszere. □ Ha ennyi jót adott önnek a filozófia szaktanácsadói tevékenység, akkor miért nem maradt meg a bejárt területen? — A szakértői posztokra a megyei pedagógiai intézet pályázatot írt ki. Ennek a listájában — talán magának a tantárgynak a változásai miatt — a bevezetés^ filozófiában nem szerepelt. Úgy gondoltam — mivel magát a tanácsadói munkát tényleg megszerettem —, hogy visszatérek a régi „szerelemhez”, a földrajzhoz. □ A nyilvánvaló személyes ambíciókon és szakmai elkötelezettségen kívül mi késztette még a geográfia mellett szóló döntésre? — Már középiskolás koromban tudományos diákköri dolgozatokat írtam földrajzból, amiből később „kisarjadt” a kisdoktori disszertációm is. Ezenkívül, mint szaktanárt, igencsak foglalkoztat a tantárgy eléggé megtépázott presztízse. Úgy éreztem, nincs kellően megbecsült helye a tantárgyi rendszerben, nincsenek elszánt pártfogói magasabb szinteken sem. Ezen szeretnék valamelyest változtatni szakértői munkálkodásommal, már amennyire tudok. □ Milyen tervekkel vág nekj a nehéz terepnek? Hogyan próbálja a maga eszközeivel, lehetőségeivel megerősíteni a földrajz tekintélyét? * — Az általam szervezendő továbbképzések programjait úgy állítom össze, hogy a tanárok mindig kapjanak új információkat. Mert a sokat hangoztatott, ám kevésbé gyakorolt tanári szabadság ellenére e téren bizony vannak fehér foltok. A tanulók tudásában — ezt az egyetemi-főiskolai felvételik visszajelzéseiből lehet kikövetkeztetni — a szülőföldre, a közvetlen földrajzi környezetre, a lakóhelyre vonatkozó ismeretek alig vagy egyáltalán nem fedezhetők fel. Erre kell a megyei középiskolákban is nagyobb hangsúlyt fektetni. □ Ezt megvalósítandó, milyen konkrét elképzelései, tervei vannak? — A megyei pedagógiai intézet közreműködésével a megye földrajzi, biológiai, történelmi és műemléki nevezetességeiről szeretnék egy komplex szemléletű filmet készíttetni, és egyet Nyíregyházáról is, amolyan városismertetőt. A csillagászati ismeretekkel való, behatóbb foglalkozásra szintén ösztönözni kívánom a tanárokat, csakúgy, mint az ásvány- és kőzettani tudnivalók elsajátíttatására. És még fontos dolognak tartom, hogy az egyes iskolák szakmai munkaközösségei jobban megismerjék egymást: továbbképzéseken, kirándulásokon, konferenciákon.-------------Tárca — A z ünnep nem mindig a naptári dátumok szerint köszönt ránk. Ezért, ha bekopogtat, a kifényesített, díszbe öltöztetett szíveket nem szabad várakoztatni a piros betűs kalendárium-jelzések hiánya niatt. Mert az örömakarás nem ismeri a türelmet, a józanul mérlegelő fontolgatást. Ha megpezsdül a lélek a tétován kimondott, mégis sürgető-hívó szóra, rohanni kell, mert mást úgysem tehet az ember. A paplancsöndű téli este sziporkázó fehérségében találkoztak. Olyan időben, amikor a csontdermesztő hideg félrehúzódik, és csak épp any- nyira kelleti magát: senki se hihesse, hogy megszűnt, hogy nincs, és Tél tábornok már nem szólítja harcba ismét. A saját ragyogásukba belebódult kirakatok négyszögéből lépett ki az egyik, a kaputorkolat sötétjéből a másik. Semmi önfeledt összeborulás, levegőbe imitált csókváltás, csak a rég látott arcok őszinte örömű rácsodálkozása. — Hát, te még élsz? — szólalt meg a nő, és pici mozdulattal lesöpört a féifi arcáról egy odatévedt hópelyhet. — Persze, hogy megvagyok, voltam közben is, csak összezavarodott bennem a világ, főleg attól, hogy ki akartál iktatni magadból. Erről aztán nem esett köztük többé szó. Már bérit ültek a kellemesen meleg, halk zajú étteremben, amikor előkerült a fizet. — Mi az, talán csak nem vázlatpontok alapján akarsz csevegni? — kérdezte a mosolygó szemű, de a hangjában nem volt szemer- kényi hántás vagy gúny, inkább a figyelmességnek szóló asszonyi köszönetmondás bársonyossága. — Dehogy, csak tudom: hetet-havat ösz- szehordok, ha végre találkozhatunk. Azért kell a „jegyzet” támasza, mert amit akarok, enélkül sohasem mondom el. Egyébként sincs soha semmire időnk. — Hová sietsz, nem szabad kapkodni, ne legyél türelmetlen —szüremlett felé a kedves duruzsolás, és miközben a füzetben matatott, eszébe jutott ez előző éjszaka, amikor furcsa, sosemvolt együttléteik álomkockái peregtek le előtte. Valami buszos kiránduláson vagy utazáson lehettek. Nem tudni hol, azt sem, hogy miért. Dugig volt a kocsi, így a leszállásnál annak is le kellett lépni, aki folytatni akarta az útját. Amikor ő is lekászálódni volt kénytelen, a máskor simogatóan lágy, nőiességtől párás hang féltő riadalommal röppent utána: — Nehogy lemaradj, szállj fel, itt ne hagyj bennünket! Igen, gondolta a korsó sör habjának jelenvalóságába bámulva, egyszer a nyugtatás, máskor a sürgetés, az egymáshoz sodródások és végzetes elmenekülések kettőssége. Ebben morzsolódik szét az élet, ettől hullámzott hol ringató békével, hol égig csapó indulattarajokkal a velük megtörtént fél évtized időóceánja. Melankolikus, halk zene vette körül őket, aminek harmóniáját nem kezdhették ki a hihetetlen gyorsasággal elzúgó pillanatok. Pedig szinte még semmit sem mondtak el egymásnak, vagy amit mégis, nem úgy, nem olyan félreérthetetlen egyszerűséggel,, mint ahogy szerették volna. És vajon lesz-e még lehetőség eldadogni bármit is? Vajon lesznek-e ilyen ünnepbe forduló télesték, melyek megkoronázzák a szürkén kezdődő hétköznapokat? Szomorúság nélkül, de hangtalanságba burkolózva léptek ki a kalimpáló hóesésbe. A hatalmas park csodálatosan megvattásodott fái, be- bundásodott bokrai és mozdulatlanságba szenderedett virágágyásai között botladoztak, meg-megcsusszanva a vékonyka pihetakarón. Nem karoltak egymásba, de ösz- szesúrolódó karjuk állandóan figyelmeztette mindkettőjüket: itt vagyok melletted, még megvagyok, veled vagyok ebben az összekuszálódott világban, és csak tőlünk függ a megbékélés örökkévalósága. A teret átszelő gyalogösvény szűztisztaságú havában lépegetve egyikőjüket sem érdekelte különösebben, hogy a távolban hunyorgó lámpafények közelednek-e vagy távolodnak, miként az sem, hogy hová vezet az út. Csak mentek szótlan megajándékozottság- gal a január éji fények glóriáival övezve. . . Kállai János Januári etűd Kelet-Magyarország 3 Nézőpont Szigorítás Kováts Dénes A j em kellenek az autóív roncsok — derült ki abból a híradásból, amely arról ad hírt: megszigorítják a hatévesnél öregebb személy-, és a nyolcévesnél idősebb haszongépjárművek, valamint a sérült, üzem- képtelen autók behozatalát. Bizonyos szempontból örömteli a hír, hiszen köztudott: járműparkunk eléggé elöregedett, szakemberek szerint 10 éves átlagéletkorú gépkocsiparkunk. S amellett, hogy jó néhányuk látványa esztétikai szempontból nem szívderítő, műszaki állapotuk is számos kívánnivalót hagy maga után. S ugye, azt nem kell külön ecsetelni: ez számos baleset forrása (lehet). A napokban megjelenő rendelet végrehajtási utasítása részletesen meghatározza azt is, melyek a „kiskapuk" , azaz milyen feltételek esetén hozható be a meghatározottnál korosabb, vagy még nem megfelelő műszaki állapotú autó. Többféle vizsgán kell átmennie ugyanis, hogy forgalomba helyezhető legyen, ezek természetesen díjköteles vizsgálatok. Egyrészt tehát akár örülhetünk is: a hatóságok figyelnek közlekedési eszközeinkre, biztonságunkra, a környezet védelméreMert számos példát lehetne arra sorolni, hogy az öreg nyugati autó nem (sokkal) különb egy korosabb (és jobbfajta) szocialistánál. Hátulütője ugyanakkor: mivel Nyugaton nem rajonganak már a nagyon használt autókért, viszonylag kedvező áron hozzájuthattak honfitársaink. Ez a lehetőség már csak a kiskapuk megtalálásával, ügyeskedésekkel maradhat meg. S hogy mennyire örülhetünk az új rendelkezésnek, az csak később derül ki. Füstölgő Kommentár Balázs Attila felvétele Sikerfilmek Bodnár István t r allgatom a neves mail gyár filmrendező rádióinterjúját, amelyben az amerikai és európai filmekről mond véleményt. Okos érveléssel arról beszél, hogy míg az amerikai filmek tulajdonképpen sikerfilmek — szinte mindig az egyén sikeres magánéleti vagy társadalmi harcáról szólnak, amely során a főhős végül is győzedelmeskedik — addig az európai legtöbbjében még a kérdés helyes feltevéséig sem jutnak el, nemhogy a megoldásukhoz. Bizonyára ez az amerikai alkotások sikerének a titka. A néző szeret a moziból kilépni azzal a tudattal, hogy a célok elérhetőek, még ha keményen meg is kell küzdeni értük. Sikerre vezető az amerikai gondolkodásmód. Nálunk is sokan saját bőrükön kell, hogy megtanulják: az érvényesülést nem adják ingyen, a célba jutáshoz nagyon sok energiára, leleményre, kitartásra, es sok más mindenre van szükség. De a filmeknél maradva, az Európában született alkotások legtöbbje valóban másról szól. Talán olykor nem rózsaszín szemüvegen át láttatják az életet, mint ahogy ezt — leegyszerűsítve — a tengerentúli munkák. És talán az embereket sem any- nyira papírfiguraként, cellulózemberként ábrázolják — tisztelet a kivételnek —, ahogy ezt az ottani rendezők teszik. Találónak érzem azt a gyakran hangoztatott véleményt, mely szerint az amerikai filmek valóban kicsit rágógumiszerűek. Igaz, rendkívül jók, tetszenek a közönségnek, a legtöbbjük sikerprodukció. Mindezek ellenére, én az európai „mozikat” — ha lehet egyáltalán a dekadens, öreg kontinensen született alkotásokat így, közös néven nevezni — jobban szeretem. Féltem is őket az amerikai dömpingáradattól, amely egyre agresszívebbnek tűnik.
