Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-05 / 287. szám
1992 decem£eÉ5~" ™ ~——— - — ■ ■■■■- - ■--■■-■■• .........-•■...........................Éétv^tneM^tt^ 9 Benes József: Már az anyaölben Kinek látása tengerig terel... Keze, teremtő karja, íme, örök sugár, amely ránk szögezve függ; lehelletünk évszakba burkolódzik, és ha fölnézünk, mindig reszketünk. Haragja, ó, a könnyes, nyári villám, ami ha sújt, oly izzón fölemel, ki tud mutatni kora esti arcot, kinek látása tengerig terel? És ősz szakad mindnyájunk két szemére, zuhan reánk a lágy, fölső haza, ki térden várja az örök suhintást, felhajnallik a bukó homloka. Színház Nagykállóban Dokumentumok a Jósa András Múzeum irodalomtörténeti gyűjteményéből 1. Az 1883-ban előadott A sárga csikó című darab korabeli szövegkönyve Baranyi Ferenc A megyei hivatásos színjátszással számos kutatónk foglalkozott. Kevesebbet hallhattunk azokról az amatőr, műkedvelő társulatokról, amelyek a rádiótól, televíziótól mentes világban felvidították a kisvárosi társasági életet és sokat tettek azért, hogy megkedveltessék az itt élő emberekkel a színházba járást. A legutóbbi időkig csupán az 1844-ben alapított Nyíregyházi Műkedvelő Társulattal foglalkoztak bővebben. A legutóbbi időkig, mivel nemrégiben az Irodalomtörténeti Gyűjtemény rendezése során jó néhány dokumentum akadt a kezembe, amelyek egy másik, mégpedig az 1880-ban alapított Nagykállói Műkedvelő Társulatról tudósítanak. Talán ez az anyag még gazdagabb, mint a Megyei Levéltárban őrzött nyíregyháziaké. Itt ugyanis az alapszabályzat és jópár választmányi jegyzőkönyv mellett a társulat leltár- és eladó könyvtárának jegyzéke, számos előadott színdarab szerepkönyve is megtalálható. Mindezeket pedig jól kiegészítik és színesítik a Nyírvidék korabeli évfolyamaiban fellelhető tudósítások lelkes hangú beszámolói, amelyek egy-egy előadásukról szólnak. Kutatásaim során kiderült, hogy Nagykállóban már jóval korábban is rendeztek műkedvelő előadásokat. Erre enged következtetni a nyíregyházi műkedvelők 1863. november 17-én tartott választmányi gyűléséről szóló jegyzőkönyv, amelyben arról határoznak, hogy kölcsön adják-e a nyíregyházi díszleteiket a nagy- kállóiaknak. A két város közötti szűnni nem akaró rivalizálásból adódóan végül is elutasító döntés születik. A következő évek nagykállói műkedvelő színjátszásáról Jósa Jolán ír, dr. Jósa Andrásról szóló könyvében. Ebben beszámol arról, hogy apja a kórház fejlesztése érdekében, műkedvelő és színpártoló egyesületet alapított. Ez több volt tehát, mint egy irodalomkedvelő orvos hobbyja. Ugyanis az előadások tiszta bevétele a kórházat gazdagította, mint jótékony adomány. Sajnos Jósa Jolán pontosan nem írja le, hogy mikor alapította apja ezt a társulatot, azonban következtetéseink szerint erre 1867- ben vagy 1868-ban kerülhetett sor. Ennek az egyesületnek minden ügyes-bajos dolga Jósára és kedves, színészi múlttal is rendelkező barátjára Divizy Lajosra hárult, aki mint kórházi gondnok működött az egyre nagyobb hírnévnek örvendő orvos mellett. Kiválasztották a darabokat, betanították a szerepeket, rendeztek, beszerezték a szükséges kellékeket, ha másképp nem ment, akkor maguk készítették el, s mindezek mellett még játszottak is darabokban. (Állítólag Jósa András még néhány egy- felvonásos bohózatot is írt. Sajnos ezek közül egy sem maradt ránk.) A fent említett okok miatt tehát nem bizonyítható, hogy ennek a társulatnak lett volna a jogutódja az 1880-ban alapított Nagykállói Műkedvelő Társulat. Azonban az tény, hogy ennél a társaságnál is Jósa és Divizy bábáskodik, s hogy az első előadásokhoz ők adják kölcsön a díszleteket. 1880. kora őszén kezdik szervezni a társulatot a már említettek, valamint dr. Bleuer Miklós (orvos, a Szabolcs vármegyei Takarékpénztár elnöke), Görömbey Péter (ref. lelkész), valamint a főreáliskola ambiciózus tanárai. Érdekességként idézzük a Nyírvidék tudósítóját, aki a „szervezkedést” a következő szavakkal lelkesíti: „Mutassuk meg a világnak, hogy a magyar ember, jelesül a nyíri is, nemcsak korteskedni, agarászni, filkózni és makaózni s vinkónál mulatozni, hanem a szépművészetekért lelkesülni is képes, — ha akar.” (Nyírvidék, 1880. október 17.) 1880 november 21-én már két egyfelvonásos vígjátékkal lepik meg a volt vármegyeháza kb. 600 személyes nagytermét zsúfolásig megtöltő nézőket. Az előadás szereplői között Nagykálló polgárságának színe-javával találkozunk. Jósa András az egyik darabban szakácsot alakít, s a helyzetkomikumra épülő vígjáték minden jelenetében más és más öltözetben kellett megjelennie: „frenetikus tapsokra ragadtatva ezzel is a nézőtéri közönséget.” A végleges megalakulásra 1880. december 27- én kerül sor. Ekkor a közgyűlés, melyen 48 férfi és nő jelent meg, megválasztotta a tisztviselőket, elfogadta az alapszabályzatot. így működtek rövidebb- hosszabb megszakításokkal mintegy húsz évig. A húsz év alatt, amelyben egy csaknem öt évig tartó „interregnum” is volt, mintegy 44 darabot mutattak be. Ami amatőr társulatról lévén szó, nem kis teljesítmény. vészjelzőre és zokogásra amelyet biztonság okából a mutatóujjára tekert, de az őszes szőrcsomó valahogy kitépődött az orra alól, s most a mutatóujján fityegett az eleje is, a vége is. A tragédia imigyen egyre nagyobb méreteket öltött, a Sátán bajszának ugyanis főszerepe volt a világ szám-mutatvány ban. Ebbe a bajuszba fogódzkodva csüngtek a macskák a porond fölött, s miután végiglengték a tiszteletkört, Sátán megállt velük a porond közepén, Sátánné meg elővette az aznapi sajtót, s a macskák közé tartotta. Az egyik a vezércikkből olvasott fel néhány bekezdést, a másiknak az apró- hirdetés jutott. Az őrjöngő ünneplés olyan méreteket öltött, hogy a rendőrség teljes állománya nap mint nap a cirkusz körül teljesített szolgálatot. * A vészjelző vijjogása miatt nehezen lehetett megszerezni a kutatást. És valahogy értelmetlen erőfeszítésnek tűnt minden igyekezet, ha Sátán egyik bajsza megszűnt létezni. De azért a tagság órákig kószált a cirkusz területén, barátságos psz-psz-szel hívogatva a macskákat. Sajnos, eredménytelenül. Sátán és Sátánné még mindig azon a helyen álltak, ahova a vészjelző szólította őket. Már sírni sem nagyon tudtak, csak szorították egymás kezét. — Komponáltam egy rövid szimfóniát— lépett elő a zene- bohóc. — Vészjelzőre és zokogásra. Délre mindenki előkerült. Az igazgató lakókocsija előtt gyülekeztek, s hogy ne álldogáljanak hiába, meghallgatták a zenebohóc legújabb szerzeményét, amit a kisujj nagyságú szájharmonikán adott elő. * A macskák a kupola tetején üldögéltek. — El vagyunk emberesítve — szólalt meg a fehér. — Ocsmányak lettünk — mondta a fekete. —Nem akarok így élni. —En sem. A tagság a porondon állva hallgatta a párbeszédet. Sátá- nékat is betámogatták a kupola alá. Nem sokkal később a macskák leugrottak a mélybe. * Az igazgatóhoz csak a zenebohóc mert benyitni. — A macskák kimúltak — közölte. — Atyaisten — mondta az igazgató, — Ha ezt Sátánék megtudják, megölik magukat. — Megtudták — mondta a zenebohóc. — És? — Mi és? — Mit csináltak? — Ja. Megölték magukat. Viszont komponáltam egy rövid szimfóniát. Macskanyávogásra és temetésre. Előadhatom? * A cirkusz kupoláján fekete lobogó integetett az elhunytak után. A tor bensőségesen kezdődött. Aztán pálinkáztak. Alajos úr előadta legfrissebb szerzeményét, egyszóval jól telt az idő. Gyugyu nem vett részt a toron, a raktárban turkált a tüzelőre félrerakott fadarabok között. Kiválasztott két vastagabb példányt, s nekifogott kifaragni a macskákat. Amikor a faragványok körülbelül hasonlítottak az eredetiekhez, Gyugyu lefestette őket. Fehérre és feketére. Aztán elment velük a Sátánék sírjához, s a famacskákat beállította fejfának. Egymással szemközt helyezte el őket, egyiket a sírhant elejére, másikat a végére. — Utálom az embereket — szólalt meg a fehér. — Mindenki meghal — vi- háncolt a fekete, és fából faragott farkát kecsesen meglengette a rögök felett. Gyugyu sietx’e megindult visszafele. A tort ülők közben egyre hangosabban gyászolták a holtakat. A harsány röhögést, vihogást messze elvitte a szél. Gyugyut nem vették észre, amikor visszatért, és azt sem látták,.hogy belép a porondra, körbesétál a képzeletbeli közönség előtt, majd felmászik a magasba, közvetlenül a kupola alá. — Nincsenek csillagok — mondta. — Vannak! — a törpe a porond közepén állt, vékonyka hangja onnan szállt felfelé. — Én látom őket, Gyugyu úr! Én látom őket! / nnen nem látszanak — mondta Gyugyu. Felállt az egyik keresztgerendára, már nem fogózkodott semmiben, aztán szélesre tárta a karját, hogy biztosan beleférjen a világ. Olajos György: Homunculus