Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-19 / 299. szám
Kultúrát árul az utcán Ha esik, ha fúj, ha tűz a nap, állni kell a munka frontján Nyíregyháza (KM - D. M., Ny. Zs., Sz. J.) — Látásból biztosan ismerik egymást, „kollégák'’, árulnak a piac- con, ki ezt, ki azt. A belvárosi forgatag ismerős figurái. Nem jószántukból állnak pultjuk mögött, ha esik, ha fúj, ha tűz a nap, kiszolgáltatva esetleg a vásárlók megjegyzéseinek, kényének-ked- vének... Itt van a munkahelyük, ez a munkájuk. Tettünk egy körsétát, de nem vásárlási szándékkal. A fázós fánkoslány Valahol ez az időjárás az, amire azt mondják, az ember a Hók Marianna kutyáját sem szívesen küldi ki. Reménytelenül esik, szürkeség borít be mindent, a járókelők morcosak. Ok pedig ott állnak. Várják a vevőket. Kis standjaik fölött leheletnyi ernyő próbál szembeszállni az időjárás viszontagságaival. A szél kedve szerint bújik ruhájuk alá, arcukat a hideg pirítja, kezük reszket, amint a pénzért nyúlnak. Hogy melegedjenek, megtomáztatják elgémberedett lábaikat. Közülük az egyik Hók Marianna, a ’’bécsi fánkos”. Tizenhat éves múlt néhány hónapja. Kedves, mosolygós teremtés. Estin elvégezte a kereskedelmi iskolát, s hirdetés útján került a Hodik Kft.-hez. Bár még csak nemrég „űzi ezt a mesterséget”, már komoly tapasztalatai vannak az utcai árusításról. — Egész nap itt állok, ha el akarunk menni, mindent be kell zárni — mondja. — Rossz időben, fagyban, hóban, de még mindig jobb, mint a semmi. — Félelmetes szavak ezek egy tizenéves szájából. Nem zsörtölődik, nem vádol, de tény, egész másra készült az életben. Nincsenek nagy vágyai, ábrándjai, udvariasan kiszolgálja a vevőket, s mindig jó étvágyat kíván. Már a régi kuncsaftjait megismeri — tudja milyen fajtát szeretnek — , akik mindennap eljönnek kedvenc csemegéjükért. S megéri-e neki anyagilag ez a fagyoskodás? Órabéresként dolgozik, s a fizetésével nincs mit dicsekedni. — A jövő? — gondolkodik el a kérdésen. — December 22-éig tartunk nyitva, utána csak februárban kezdődik újra az idény. Ha addig nem kerül valamilyen melegebb hely, ismét visszajövök. Jó forgalmas ez a Zrínyi Ilona utca, az emberek rendesek, türelmesek, s ha jó az idő, szívesen vásárolják fánkjaikat. Amit csak jó szívvel kínálhatok. Nekem is kedvencem a csokis meg a vaníliás. Siófoki Lászlóné A mozgó könyvárusok minden fedezéket nélkülöző guruló szekrényeikkel falak mellé, árkádok alá kényszerülnek. Talán ők találkoznak a legtöbb emberrel, hisz a könyvet akkor is gyönyörködve kézbe vehetjük, ha éppen üres a zsebünk. A tapasztalatok alapján azonban a nagy vonzáskörzettel rendelkező város nagyon is igényli a szellemi portékát, mivel hivatalos adatok szerint naponta 500 ezer forintot költünk könyvekre a megyeszékhelyen! — Ezt az igényt a boltok képtelenek kielégíteni — állítja Siófoki Lászlóné, a sétálóutca egyik árusa. — Kénytelenek vagyunk ponyvát is árulni, mert tíz vevőből kettő keres komolyabb műfajt, egy Konyád György- vagy Esterházy Péter-művet csak a könyvheteken tudunk eladni. A hasznos példányok szebbnél szebb kivitelben az emelkedő áraik ellenére is szépen fogynak, mégsem hiszem, hogy valamikor erre a szakmára készültek a „könyvesek”. — Sok közöttünk a diplomás, erdőmémöktől a repülőgép-vezetőig sokunknak nyújt a létminimumnál valamicskével jobb megélhetést a forgalom. Ebben a városban 30 ezer munkanélküli van, inkább ezt csináljuk, semmint a segélyért állunk sorba havonta. Ajándék a gyereknek Se név, se kép. Semmi, amiből azonosítani lehetne. Rendes szakmája van, ennek ellenére 20 év munkaviszony után innen is, onnan is kiszorult. Vállalt éjszakai takarítást, de kikészült. Reggeltől estig az utcán van. Nem ismeri a karácsonyi kínálatot, mire elmehet a „posztjáról”, már a többiek zárnak. Csak a néptelen utcán mehet haza, miután végzett, akkor fog neki a meleg vacsorának. Mi lesz a karácsonyfa alatt? Szerény ajándékok, leginkább csak a gyereknek, mert neki meg kell adni mindent, nem maradhat le a társai mögött. Ott állnak majd hárman, immár két munkanélküli, apa is néhány hete szokja ezt az állapotot... Neki nehezebben megy. De addig persze ott kell még ácso- rogni a metsző hidegben, jó néhányszor toporoghat egyik lábáról a másikra, arcába húzva az usankát, szorosabbra fogva a téli viseltes „munkaruhát”. ...és akkor Timi belibbent — egy leselejtezett alsószoknyában Nyíregyháza (H. Zs.) — Tárogató hangja szűrődik ki valamely teremből. Megtalálom a hangforrás eredetét is. Tízéves fiúk, lányok népi táncot ropnak. Közöttük egy aranyos kislány. Kortársai még épphogy járni tudnak, de ő már utánozza a nagyobbakat. Nem is lehet ezen csodálkozni, hisz édesapja, Gu- csa Sándor a Szabolcs Néptánc együttes művészeti vezetője, az együttes szakmai életét irányítja. Édesanyja, Gucsáné Dalanics Katalin az első utánpótláscsoportot ne- velgeti. — A néptánc, a népi kultúra, a néphagyományok megőrzője — mondja Gucsa Sándor. — Ez nem egyéni érdek. Nemzeti kincsünket kellene átadni a jövő nemzedéknek. Az országban többen törekszünk arra, hogy valami értéket hagyjunk örökül a gyerekeknek. Ismerjék meg, hogy milyen gyönyörű a kultúránk, a néptánc, a népzene. Akinek adtam valamit a táncból, évek múltán is szívesen emlékszik vissza erre az időre. A gyerekek szeretik a néptáncot, és ettől nagyobb siker nem is kell egy oktatónak. — Két éve önálló egyesületként működnek. Egymásra a próbákon és a — Sikerült megmenteni az együttest a felbomlástól. Ám az anyagi hátterünk bizonytalan, van egyesületünknek egy kulturális alapítványa, melyre azok adakozhatnak, akik fontosnak tartják kultúránk fennmaradását. Szeretnénk minél tovább fennmaradni és minél több változatos programot nyújtani a gyerekeknek, hogy minél gazdagabb élmények érjék őket. — Hol láthatjuk önöket? — Elég kevés fellépési lehetőségünk van. Bárhova hívnak, szívesen elmegyünk. Környező falvakban, városokhétvégeken jut idő... ban lépünk fel. Fesztiválokon, kultúrházakban nagy szeretettel fogadnak bennünket. —A ruhákat ki tervezi? — Most járok a Népművészeti Kézműves Iskola guzsa- lyas kézi-gépi hímző szakára — veszi át a szót Katalin. — Az együttes népviseletét tervezem, és az elkészítésben is segítek. A tánc mellett külön élmény, hogy a lányokkal közösen díszítjük fel a ruhákat, magunk készítjük őket. Mint régen a parasztasszonyok, akik saját kézzel varrták ruháikat, és ezért még büszkébben viselték azt. Az együttes egy nagy család, ahol mindenki megkapja a feladatait. Az, hogy magunk készítjük a ruhákat, nemcsak öröm, hanem anyagi előny is, mert így olcsóbb és talán szebb is. —A családra marad idő? — Egymásra a próbákon és a hétvégeken jut idő. Itt ismerkedtünk meg a tánccsoportban, a közös munka és tanulás hozott minket össze. Akkoriban még többet turnéztunk, így tudtuk, mit vállalunk. Ahol mind a ketten táncolnak, kevés idő jut a magánéletre. A tágabb család itt még jobban együtt van, hisz Kati testvére, Dalanics György, a harmadik csoport vezetője. Édesapja a Kossuth gimnázium igazgatóhelyettese, az egyesület elnöke. Ő is táncoktató, az ifjúsági osztályból alakult egy csoport, velük foglalkozik. Az egyesület lassan családi vállalkozás lesz. Nálunk mindenki táncol. Tímea februárban lesz kétéves, de három hónapos korától már ő is járt a próbákra. Már megfertőződött a néptánccal. Énekel, táncol, szeret a néptáncosok között mozogni. És végszóra mintha tudná, hogy róla van szó, Timi belibben egy leselejtezett alsószoknyában, amit a raktárban talált. Amerikás nemzedék megkezdődik a tanítás és mi- denkinek féf háromkor fejeződik he. Én 10. osztályos vagyok. Tanulok három nyelvet, matekot, amerikai történelmet és testnevelésre járok. Ahogy eddig megfigyeltem, a diákok alacsonyabb szinten tanulnak mindent, nem felelnek, csak teszteket írnak. West Chesterben egy családnál lakom, ahol van egy olyan idős lány, mint én, akivel együtt járok iskolába. Már elvittek Philadelphiába, ami nagyon szép város. Itt a moziban (mint nálunk a Planetárium) megnéztem egy Rolling Stones-koncertet. Nagyon szépek a bevásárló központok és óriásiak. Lehet, ezen a hét végén már New Yorkba is el fogok jutni. Itt, W. Ch.-ben voltunk egy mexikói étteremben. Eléggé fűszeresen főznek, de mégsem hasonlítható a magyar konyhához, mint ahogyan az amerikai sem. Ok egyébként nagyon keveset esznek. Reggel és délben egy szendvicset, este pedig meleg ételt, de levest szinte sohasem. Kipróbáltam egy itteni McDonald’sót. Csak annyiban különbözik a magyartól, hogy itt adnak hozzá ketchupöt is...” □□□ Amint olvashatták, Ági azért észlelte a „különbségeket”. Karácsonyra pedig — várhatóan — visszarepül, haza, Tiszavasváriba. Tégy a gyűlölet ellen! A budapesti Madarász utcai gyeremekkórház a következő általunk is fontosnak ítélt felhívást tette közé. Kedves Barátunk! Kórházunkban egyforma szeretettel gyógyítunk minden gyermeket, bármi az anyanyelve, bármilyen a bőre színe, bármilyen hitet vall, bármilyen családból jött. Ha faluról, ha városról, ha szegény, ha gazdag. Ez természetes, mint ahogy az is, hogy azt szeretnénk, ha felnőnek, ők se gyűlöljék egymást. Az ő jövőjükről van szó. Ezért felKérjük, itt írd alá: hívjuk a többi gyermekkórházat, gyermekintézményt, az iskolákat és mindenkit, aki olyan társadalomra vágyik, amely nem ismer gyűlöletet, s hajlandó tenni is ezért a maga területén, támogassa kezdeményezésünket. Ezt a társadalmat csak együtt teremthetjük meg és meg is kell tennünk, hiszen ez az ország a gyermekeink öröksége. Nem politikai pártok és szervezetek, hanem minden, magát felelősnek érző személy és közösség aláírását és részvételét várjuk. NÉV foglalkÖÍas és küldd is el! ALÁÍRÁS Madarász utcai gyermekkórház 1131 Budapest, Madarász Viktor u. 22. «■ 'e i it ,'r. »».. i "n i ii-1..: 11 j, i.. pj'. ■ ■ i1.11 n fJJt? l 10 íA Nyíregyháza (KM - Kállai János) — New York, New York...! Énekli szívbe markoló, kiapadhatatlan nosztalgiával a Tátrai Band, és valljuk be: sokunkban talán örökre él a vágy, hogy felfedezzük a csak tévéből, újságokból, regények eseményeiből „megismert” Amerikát. De nincs elég pénzünk túlrepülni az Operenciát, és lassan kifutunk az időből, nem marad erőnk már arra sem. hogy álmainkat dédelgessük. Nos, az utánunk jövők, a mostani középiskolások közül viszont mind többnek emberközelivé lett a távoli földrész a maga összes csodájával, itthonról csak sejthető meglepetéseivel, sok-sok örömével és csalódásával. Felnőtt eg> „amerikás” nemzedék, s ma már nem számít kuriózumnak ha mondjuk egy tiszavasvári gimnazista — csak úgy, egyszerűen — elrepül három hónapra az USA-ba, hogy angol nyelvtudását „élesben” tegye próbára. Molnár Agnes, a Váci Mihály Gimnázium harmadikosa októberben vágott neki a nag) utazásnak, és mint ígérte, nerr sokkal megérkezése után „jeli adott” magáról. Philadelphia csillogó-villogó felhőszurká- lói, a Benjamin Franklin sugá rút a képeslapon, és hozzá csa tolva egy diákos hangvételt levél. Minden kommentár he lyett szerepeljen itt néhány sói Ági üzenetéből. □ „ Üdvözletemet küldöm West Ches- terből. A városnak híres egyeteme van és két középiskolája. Az egyik az East, a másik a Henderson, ahová én is járok. Ez az iskola olyan nagy, hogy eltévedek benne. Az itt tanuló diákok 9-12 osztályosok. Reggel a diákok school busz- szal mennek be az iskolába. Nyolckor