Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-12 / 293. szám
........................................................................... ....................................................................................................... \ ' ....—*--------------""------*"--—"—'——- —---—.....—— ---------*— ------—-------------------—————>—-...... '•*■ ■r^.* ....' 1 ^ ijj Balogh Géza A Beregnek száguldó autósok többsége meg sem igen áll Vásárosnamé- nyig. Ott is legfeljebb egy kávét hörpint fel nagy sietve, s lohol tovább a Tiszán túlra. Pedig érdemes kiszállnia a kocsiból hamarább is. Mondjuk mindjárt Namény előtt, ahol egy kis keskeny, hor- padásos kőút vezet jobbra, Vitkának. De ne jobbra, hanem balra induljunk. Ne ijedjünk meg a ragadós, őszi szántástól, mert pár száz lépés után valóságos csodára bukkanunk. A távolból nem más az, csupán egy fákkal, bokrokkal benőtt, hosszúkás halom. Ám a fák, a bokrok között száz-kétszáz éves fejfák, sírhantok... a régi, vitkai temető. Az utolsó halottat másfél évtizede hozták ide. Azóta csend honol a százados fák, s mohos keresztek között. Csak egy-egy magányos öregasszony bujkál kis kapával, locsolóval a kezében az elvadult bokrok között. Egy-egy fejfánál megáll s sóhajt: Anna, Anna, Szabó Anna! Milyen a föld, kedves lánykori pajtásom...? Hát az urad, Elek Menyus...? Harkályok, cinkék felelnek a csendes szavakra. A vén akácok, tölgyek, puszpángok hallgatnak, őrzik a Siklódi Jánosok, Kajor Lajosok, Deák Sándorok, Pálfy Eleonórák emlékét, titkait. Kis híján maga a falu, Vit- ka is úgy járt, mint ősi temetője. Nyolc-tíz éve még a nevét is eltörölte az akkori hivatalosság. Vásárosnamény II.. Vásárosnamény III. — ez lett a neve Vitkának, meg Gergelyiugomyának. Létezett ugyanis nálunk egy törvény — még ha nem is mondták ki soha — egy település csak akkor mondhatja el magáról, hogy város, ha elér a lélek- szám egy bizonyos nagyságot. Feláldozták hát Vitkát. meg Gergelyit s Ugomyát. A vitkaiak állítják, hogy nem törölték le őket végleg a térképről, és sikerült visszaszerezniük hétszáz éves nevüket, az elsősorban híres szülöttüknek, az író Balázs Józsefnek köszönhető. Akinek majd mindegyik regénye, novellája itt játszódik, s minden követ megmozgatott, hogy Vitka újból Vitka legyen. A Magyarok, a Koportos, a Fábián Bálint találkozása az Istennel szerzőjének ár. Cserháti István, naményi római katolikus esperes segített talán a legtöbbet, rendelkezésére bocsátva a naményi plébánián őrzött öreg iratokat, anyakönyveket. Áz esperes úrhoz öt-hat éve a leglehetetlenebb időpontokban is bátran bekopoghatott bárki, szívesen állt mindenkinek a rendelkezésére. Most azonban felborult az élete, megsokasodtak a dolgai. Mi is a legrosszabbkor zavarjuk. Fél tizenegy, s mennie kell hittanórára. Már csak annyi ideje van, hogy néhány Vit- kával foglalkozó régi irat fénymásolatát a kezünkbe adja, s pár szóval bemutassa a hozzá oly közel álló falut. „Anno 1782. d. 27 7bris. Épült egy fa torony, mintegy tizenkét ölnyi magasságú... a Nagyobb gombban ilyen forma írás tétetett: A Vitkai Ref. Sz. Ekklésia... építtette a maga költségével ezen tornyot, boldogul az Urban elnyugodott néhai Felséges Maria Theresia Királyunknak engedelméből...” így, ilyen ódon, ízes magyar nyelven folytatódik a falu krónikája egészen a mai napig. Ám mielőtt a mához érnénk, még álljunk meg 1938 Szent IsO’án havában. Kezemben egy hosszú, mai szemnek furcsa, keskeny „kutyanyelvre” íródott krónika, mely egy olvashatatlan nevű kántortanító akkori pályamunkája. Aki az elnyert állását egy igen alapos szociográfiai munkával előlegezte meg. Engedtessék meg, hogy a ma krónikása e műből szemelgessen. Egyetlen hozzáfűzött megjegyzés nélkül, hiszen ez az írás a régi Vitkáról szinte mindent elmond. Vitka a vármegye északnyugati sarkában, a Kraszna bal partján, teljesen sík helyen fekszik — kezdődik a kis összefoglaló. Csak a temető és szőlőskertek tájékán vannak szelídebb dombok... Nevét hasonnevű birtokosoktól nyerte, akik V. István királytól kapták adományképp... Iskolánk a plébánia alapítása előtt már száz évvel működött. Plébániánkat 1748-ban alapította br. Barkóczy Ferenc egri püspök, ki a történelmi feljegyzések szerint ebben az évben hosszabb időt töltött községünkben. A derék kántortanító ezt követően hosszasan ecseteli még a község egykori birtok- viszonyait, megjegyezvén, hogy a régi nemesi családok a ma élő lakosságnak még az emlékezetében sem élnek, majd igazi tanítóhoz méltóan az iskolaügyet boncolgatja. Felpanaszolván a szűkös anyagiakat, s azt, hogy bár „mindkét egyházközség nagy anyagi nehézségekkel küzd, iskolafejlesztésre áldozatokat nem hozhat, bár tudatában van népünk annak, hogy haladnia kell a korral. Vitkán ma, persze, nem hat „tanerős” testület okítja a helyi iskolásokat, s természetesen rég megszűnt már az osztatlan tanítás is. Szemnek is igazán tetszetős, korszerű épületben sajátíthatják el a tudományok alapvető ismereteit “ú gyermekek. Semmivel nincsenek hátrányban mondjuk a naményi iskolásokkal szemben. Ami persze természetes is, hiszen közigazgatásilag Vitka azért még mindig Vásáros- naményhoz tartozik. Nem panaszkodhatunk, most már aztán minden lehet, nem álljuk meg tehát, hogy meg ne kérdezzük dr. Turóczi Zoltán körzeti orvost: Vitka már sosem lesz önálló? — Isten őrizz, hogy most forszírozzuk az önállóságot — tiltakozik a Nyírtassról ideszármazott doktor. — Mostanra jött össze ugyanis egy olyan képviselő-testület, melynek tagjai végre belátják, hogy fel kell számolni a két Naményhoz csatolt község hátrányait. Igen sok pénztől, lehetőségtől esnénk el, ha ma kimondanánk az elszakadásunkat. A doktor úr — aki nem csak a város háziorvosi szolgálatának orvosigazgatója — de tagja a helyi képviselő- testületnek is, igazán tudja, hogy mit beszél. Most például azon munkálkodik, hogy megkapja Vitka a vezetékes gázt, s erre, ha Isten is úgy akarja — meg persze a gázépítők — már csak néhány hónapot kell várni. Pedig, Vitkának ő csak fogadott fia. Húsz éve gyógyítja már az itteni betegeket, szívének egy darabja azonban Nyírtassé, a szülőföldé. A másik, talán már nagyobb darabja azonban Vitkáé. A két itt született fia pedig már ízig-vérig Vitkai. Hogy mi tart Vitkán egy tanítót, egy papot, egy orvost...? — Egyetlen család nevével hozakodok elő maguknak, talán megértik a Vitkához való ragaszkodásomat — mondja a képviselő-doktor falujárásunk közben. — Mondok maguknak egy nevet, Balázs Mihály... Egy fiatal, tanult emberről van szó, akinek az apja ekekapázás közben kapott szívrohamot. Nem fogják elhinni, ez a fiatalember az apja nyomába lépett. Azt vallja, hogy ebből a földből meg lehet élni... Hát lehet nem szeretni, nem tisztelni az ilyen embereket!? Ritkaság manapság, hogy valaki bízzon a földben. Bezzeg régen...! Nem kell sokat keresgélnünk, hogy igazi vitkai gazdára találjunk. Hegedűs Antal, a naményi polgár- mester, aki tulajdonképpen maga is vitkai, meg Turóczi Zoltán, a doktor-képviselő kapásból sorolja, kit lenne érdemes felkeresnünk a régi gazdák közül. A Fő utcán, az Olcsvának menő úton Kajor Ferencet választjuk. A hetvennyolc éves gazda a világ legjobb étkét, a langyosra hűtött káposztás pa- szulyt kanalazza éppen, de jöttünkre félretolja a tányért. Hogyne tolná, hiszen olyan „bolondokra” akadt, akik éppen az ő két lovára kíváncsiak. — Ó, a Kedves, meg a Bözsi...! Annak a két lúnak volt annyi esze, mint %gy teljes vármegyének. Az egyiknek csillag, a másiknak meg hold volt a homlokán. S mikor meghallották a hangomat...! Igaz, az én lovaim sosem izzadtak meg. Hajnali háromkor én már ekekapáz- tam, de kilenckor, mikor tűzött a nap, már az istállóban álltam velük. Ferenc bátyánk annak idején az igazán jó gazdák közé tartozott, huszonhat kataszt- rális holdat művelt, de nem erre büszke igazából, hanem a lovaira. Törzskönyvezettek voltak azok mind, s ha eladott belőlük kettőt az olaszoknak, az árából felépíthetett volna egy fél házat. Ehelyett azonban taníttatta a két gyermekét. A lánya amolyan bankár, a fia meg középiskolai tanár. H ogy jól tettem-e? — néz a magasba a szép, derék öreg. — Az elmúlt évtizedek szerint jól tettem. De ha most lennék harmincéves, nem tanárnak, hanem mezőgazdásznak nevelném, taníttatnám őket. Mert gazdag a vitkai határ, eltartja az embert. Csak legyen aki szeresse, s művelje a földet.
