Kelet-Magyarország, 1992. november (52. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-07 / 263. szám

Bekesseget áfa nélkül Szőke Judit Paposnak ugyan nincs paposi pap­ja, bár van két temploma: egy a reformátusoknak, egy a római katolikusoknak. A római katolikus középkori templom jellegzetes műem­léke a településnek. Késő gó­tikus, torony nélküli, ettől olyan, mintha púpos lenne. Bi­zonyára a faluszerkezet alaku­lása az oka: most mindeneset­re hátat fordít a központnak. Pedig ha arccal lenne afelé, sok szépet láthatna. A mesz- sziről integető óriási szomorú fűzfát, az ápolt utakat, a sze­rény, de gondozott portákat. Papos egyébként messzebb­re esik mindentől, semmint azt a kilométerek indokolnák (bár a kiépült crossbar telefonvonal elérhető közelségbe hozta a vi­lággal). Aki erre vetődik, azt hiheti, hogy Jármi után már nincs semmi, pedig egy dűlőút mögött, a nagy kanyar takará­sában ott húzódik, ha nem is hivalkodóan, ha nem is gaz­dagságról árulkodó többeme­letes lakásokkal a nyolcszáz lelkes község. Kállai Tibor polgármester és Mindák Katalin jegyző ked­ves fogadtatásban részesít mindenkit, aki határozott szándékkal, vagy csak úgy, köszönésképpen belép a friss festékszagú, cserépkályhás, de számítógéppel felszerelt köz­ségházába. Számokkal, ada­tokkal, tényekkel, de a szó szoros értelmében is végig ka­lauzolnak a falun. Sok hasonló településtől eltérően örömre adhat az okot, hogy többen születnek, mint ahányan meg­halnak, nem tapasztalhatók az elnéptelenedés jelei. Hova is mehetnének az emberek? Sőt...! 1969-ben közigazgatásilag még önállóak voltak, aztán Jármival és Őrrel 1990-ig kö­zös tanácsi kényszerházasság­ban éltek, majd megalakult a körjegyzőség, míg ez év janu­árjától újból visszakapták vég­re a szabad döntések jogát. Maradt azért néhány közös pont, az iskola, a napközi, az egészségügyi intézmény. Úgy gondolták a paposiak, hogy összefogással elboldogulnak egyedül is, megállnak a saját lábukon. Beigazolódott. Azért is kellett az önállóság, hogy községüknek visszaadják az arculatát. A gazdaszerepet vál­laló testület igen gyakran ülé­sezik, nem sajnálják az ide­jüket az utcagondokra sem. Is­merik is egymást igen jól, iskolatársak, gyerekkori cim­borák voltak, ami megkönnyíti az együttgondolkodást. Itt nin­csenek politikai harcok, igaz, pártok se nagyon. A manapság jellemző általános magyar nyugtalanságot, feszült hangu­latot megoldhatatlan helyi problémák nem nagyon fokoz­zák. Jó lenne persze ez is, az is. S ha egy jóságos tündértől lehet­ne kívánni... A polgármester gondolkodás nélkül elsóhaj­totta a választ: elsősorban bé­kességet, nyugalmat. (Azt már én teszem hozzá, hogy „áfa nélkül”, mert az önkormány­zatok érthetetlen módon nem igényelhetnek mindenből vissza. Ez azért elég megter­helő számukra.) Egyébként a nyolcfős képviselő-testület évi húszmillióval gazdálkodik. Ebből kell működtetni a falut, világítani, az intézményeket fenntartani és a segélykeretet finanszírozni, csak ez utóbbi maga egymillió. A maradék ötmillió meg mire elég? Helyi A „sértődött” műemlék templom Szekeres Tibor felvétele bevétel, helyi adók? Ugyan mire, kire vessék ki? Szépek az utak, szilárd a burkolat majdnem mindenütt. Másképp esős, sáros időben nagyon nehéz lenne megköze­líteni autóval kinek-kinek a saját házát. Jövő évi foly­tatásra újabb pályázatok születnek, az a cél, hogy egész Papos területét burkolt út hálózza be. Egy ötszáz méternyi szakasz, mely a közúti igaz­gatóság kezelésében van, épp a faluközpontban, a buszfor­dulónál, egyelőre úgy tűnik, kátyúsnak marad. De ennek a rendbetétele nem a falun mú­lik, s nem is az ő szégyenük lesz... A vezetékes ivóvíz biz­tosított, de a szennyvízelveze­tés feszítő gond. Szeretnének egy komolyabb szeméttelepet is, mert igényességük már ne­hezen viseli el az árokparti, dűlőutak melletti szemét­halmokat. Napirenden van a ravatalozó építése is. Van ugyan Jármiban, de szeret­nének sajátot. Amikor augusz­tus húszadika körül, a több­napos ünnep idején, a káni­kulában ketten is elhunytak, őket muszáj volt átvinni a szomszéd faluba. Valaki szóvá is tette: már a halottat is Jármi­ba? , A település lakosságának 18 százaléka cigány, de cigány- kérdés nincs. Többségében be­csületesek, igyekeznek alkal­mazkodni. A közbiztonság a tavaly év végén meg­alakult polgárőrség­nek is köszönhető, amely jól együtt­működik a vajai rendőrségi cso­porttal. Nemrég született ebben az évben a ti­zenhatodik papo­si lakos. Lesz helye a kedves, jól felszerelt óvodában, ahol ottjártunk- kor majdnem negyven gyerek szuszogott a sötétben, ahogy az illik alvás idején. Nem osz­tott csoportokban foglalkoz­nak a kicsikkel, együtt van a hároméves a hatévessel. Állí­tólag ez így korszerű. Az is­kolások hasonló helyzete már kevéssé optimális. Viszont sikerült az udvari hátsó vécét felszámolni, s a falu pénzén korszerű „angolos” vizes­blokkot kaptak a kisiskolások. Ha a frissen fehérre mázolt épületen nem lenne „cég­tábla”, azt hinné az ember, családi ház. Az ablakkeretek barnára festve, az ablakban már őszi szomorkás a mus­kátli. — Hát, ennyink. A polgármester hangsúlyá­hoz és mozdulatához nincs mit hozzáfűzni. ennyivel van "V" alóságunk közelképben Az ünneplő ember ünnepei Réti János * 9 nnepek után va­U gyünk. Az egyi­ken köztársasá­gunk elnökét, akit megszámlálhatat­lan nyilvános szereplése során inkább megérinteni mint meg­bántani akarnak tisztelői, kifü­tyülte, kiskandálta az alko­nyaiban már arcnélkülivé vált tömeg. A másikon, a halottak­ról való megemlékezés nap­ján, sőt már jóval előtte em­bertömeggel és virágtömeggel telezsúfolt járművek tartottak a temetők felé, míg ugyan­azokon évközben csak néhány idős néni, bácsi, úr, vagy hölgy utazik virággal és a sír­gondozás szerszámocskáival a feledhetetlen kedves, drága gyermek, pótolhatalan szülők nyughelyéhez. Hogy igazodik hát felemás, rohanó életünk az ünnepekhez? Egyáltalán: hol történik meg az ünnep? Kívül, külsőségekben, vagy legbelül ahol szinte már mi is alig is­merjük magunkat. Ahány ünnep, jóformán annyi megkülönböztető címke amit rájuk ragasztottak az idők folyamán. Nemzeti, nemzet­közi, egyházi, állami, családi. Ezek csak a legismertebb ál­landó jelzők, amik hirtelenjé­ben eszembe jutottak, de velük megannyi tartalmi, formai, ér­zelmi, protokolláris meg­különböztetés a naptárban is jelzett, vagy csak bejelölt al­kalmak szelektálására. Pedig az emberi személyiség műkö­dése szerint ott belül vagy megszületik, felzengve, oly­kor elkomorulva valami, amit emelkedettségnek nevezünk, vagy nem. Harmadik esetről nem tudok, hacsak a külső kö­rülmények kiváltó, sajátosan rásegítő hatását nem érezzük befolyásoló átmenetnek. Az ordót, a szertartás hozzáren­delt elemeit. Legszebb és leg­hatásosabb természetesen az, amikor a bennem, (benned, bennünk) emelkedő pátosz és a kívülről érkező hatás össze­csengve felerősítik egymást. Az ünnep nem praktikus, de megmásíthatalan jellemzője, hogy naptári időponthoz kötő­dik. Nincs tekintettel érzelmi feltöltődésünk mértékére, han­gulati ingadozásunk fokára és sajnos anyagi helyzetünkre sem. Akkor van, amikor van, nekünk kell alkalmazkodnunk hozzá. Ehhez még előre jelzi, sőt kiköti, hogy mikor legyünk — de feltétlenül ám — lova- giasak, nemzetiek, nemzetkö­ziek, anyásak, gyerekesek, büszkék, gyászolók, szomo­rúak, emlékezők, szeretettel teljesek és féktelenül vidámak. És ezek még csak a hivata­los, mondhatni központilag tá­mogatott ünnepeink. Kiegé- szítőleg jönnek hozzájuk a szülői szerepkörhöz kapcsoló­dó óvodai, iskolai évnyitó, év­záró, avató, kiosztó és átadó alkalmak, továbbá a ma­gánélet, a privát szféra napjai, évfordulói, valamint a kife­jezetten családi ünnepek. Az előbbieken először megható­dunk, majd megkönnyeb­bülünk, végül szentimentá­lisán nyugtázzuk, milyen gyorsan múlik az idő, hogy nőnek a gyerekek. Az utóbbia­kon pedig vagy a mi fülünket húzzák, vagy saját kezűleg ráncigáljuk környezetünk va­lamely tagjának hallószervét. Van olyan is, hogy eszünk, iszunk, mulatunk, ropjuk kivi­lágos kivirradtig mások bol­dogságáért és olyan is, hogy azok teszik ugyanezt miat­tunk, netán gyermekeink ked­véért. Függetlenül attól, mennyire van kedvünk a haca- cáréhoz. Hiszen, legyünk őszinték, mindezt és velejáróit a hátunk közepe sem kívánja, de hát a tradíció az tradíció és ki merne hozzálátni több évszázados szokások, beidegződések meg­változtatásához? Aztán meg hogyan tenné, mit cselekedne a hagyományok megújítása érdekében. Reménytelennek tűnik. Pedig milyen szép lenne, ha az ünnepek, nem­zetiek és családiak, mind­ahány, mint érzéseink és gon­dolataink által vezérelt csen­gettyűk, harangocskák szólal­nának meg bennünk, azonkép- pen egymás között is és cseng- nének-bongnának egy hétig is akár vagy csak egy múló pil­lanatra, függetlenül a naptár állásától. A magam részéről úgy va­gyok vele, hogy legjobb emlé­kezetem szerint inkább meg­hatott az aradi tizenhármak vértanúsága Száraz György esszéjét olvasván — mikor is emberközelbe hozta őket fé­lelmeik, gyöngeségeik és re­ményeik által —, mint hivata­los méltatok jelzős szerkeze­tei, fokozásai által. Szent István műve többször eszembe jut mikor a vonatablak mögül szelíden felém int a makacsul megszerzett és megtartott táj, barázdái között a jövőjéért küzdő konok magyarral, mint szónoki fordulatokról, karne­válról, tűzijátékról. Gyakran látom magam előtt keresztanyám hajdani vőlegé­nyét is — akit később, szaba­dulása utáni házasságkötésűk­től keresztapámként tiszteltem —, amint elmaradhatatlan ver­senybiciklijén ülve, hosszú lábaival kitámasztva magát, nagy tekercsből szabja, sze­leteli a kokárdának szánt nem­zetiszínű szalagot a kerület napsütötte főutcáján. Ez a kép számomra mindig 56-ot, azt a gyerekkori októbert hozza elő. Akkor is ha a naptár nem a tizedik hónapot mutatja. És a karácsony sem december 24- én kezdődik, hanem az első ajándék kiválasztásakor. Az első mosollyal ami, az öröm­szerzést elgondolva sejlik fel belőlünk. Ünnep és ünneplés számom­ra leginkább problémás vele­járója, vagy inkább következ­ménye, hogy lehetőséget teremt az emberi kapcsolatok és a legszebb emberi érzések elmechanizálódására. Meg­könnyíti a helyzetünket azál­tal, hogy látványosan letudha- tóvá, hogy ne fogalmazzam: kipipálhatóvá teszi a legszen­tebb kötelékeinkből ránk háruló kötelességeinket. Már­cius egy napja módot ad (adott?) arra, hogy figyelme­sek legyünk a környe­zetünkben élő hölgyekkel szemben. Egy másik, hogy le­rójuk hazafiságunk iránti késztetésünket. Május elején jó kollégák lehetünk sört kor­tyolva, lacipecsenyézve vala­mely sátor ponyvája alatt és néhány nap múlva kimu­tathatjuk a gyermeki hálát édesanyánk iránt, amiről saj­nos évközben gyakorta megfe­ledkezünk. Ősszel a nemzet mártírjaira és saját, eltávozott szeretteinkre emlékezhetünk, megállva jelképes pillanatra ebben a rohanó világban az örök békesség kertjeiben, a kegyeleti gyertyák lobogó fényénél. Aztán karácsony érkeztével megkíséreljük pénzzel pótolni azt ami pénzzel pótolhatatlan. Szemünk furcsán elhomályo­sul, amikor szól az ének, ser- ceg a csillagszóró és a lakást betölti a fenyő és a frissen sült kalács illata. Azért, mert meg­látjuk szeretteink örömét és új­ra megfogalmazódik bennünk: miért is nem figyelünk egy­másra eléggé az év minden napján. Aztán ugyanez még egyszer, szilveszter éjszaká­ján, amikor pezsgős pohárral a közünkben hallgatjuk, hogy a kórus Isten áldását kéri a ma­gyarra. Ilyenkor többnyire fo- gadkozunk is, de két nap múl­tán már mindent folytatunk a régi módon. Néha fohászko­dunk ugyan bűneink, vétkeink bocsánatáért, de aztán sorozat­ban újra elkövetjük őket. Az ünnepek között küzdött hét­köznapjainkban. „Lesz még egyszer ünnep a világon...” — vigasztalta a vén cigányt Vörösmarty, de nem hinném, hogy pontosan ilyen világra és pontosan ilyen ün­nepekre gondolt volna verse megírásakor. Nem olyan vi­lágra, amilyenben országok, nemzetek, népcsoportok és emberek így, vagy úgy, egész­ségtelen rivalizálásra, valósá­gos üldözéses versenyre kény­szerülnek egymással szemben és a környezetünkben nem egy helyen a fegyverek rémületes szava hallik testvérek, roko­nok vitájában. És nem olyan ünnepekre, amelyek idején há­ború üldözte menekülők ára­data érkezik, jókora Duna-sza- kasz kiszáradása válik aligha­nem végérvényessé és sze­génység ólálkodik a kertjeink alatt. Miközben újabb és újabb belső ellentétek szikráznak föl és jószerével szóhoz jutni is alig engedjük, meghallgatni is alig akarjuk egymást. * * nnep akkor van, U amikor valami ünneppé magasz­tosul bennünk. Egy őszinte ér­zés, egy jószándékú gondolat. Megegyezően a naptárral, vagy függetlenül a piros betűs megkülönböztetéstől. Amikor bizonyos dolgokban teljes összhangba kerülünk mások­kal, a másikkal, egymással, a környezetünkkel, a világgal. Nem utolsó sorban önma­gunkkal is. Három napra, há­rom órára, egy költemény, egy dal, vagy egy meghitt családi vacsora idejére. De akkor tel­jes szívvel, fenségesen. I----------r—*7"—.............g‘- 1 1992, nopetfmr 7. Ä ‘KtUt-Magyarország hétvégi metté&U ~j 1 1 Paposi Tükör \ Ww

Next

/
Oldalképek
Tartalom