Kelet-Magyarország, 1992. november (52. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-07 / 263. szám
1992. november 7. Halház a Dunán, sziget a Balatonon Az építész mikrokozmosza Budapest (MTI Press) — Tíz éve hagyta el hazáját, és telepedett le Ausztriában Papp Zoltán belsőépítész és kommunikációs menedzser. Bécs szívében egy iroda-mű- terem-lakás együttesben él, amely a művészek kedvelt találkozóhelye lett. Tiszafüreden született 39 évvel ezelőtt, a „hal” jegyében, élete során halsütő is volt, és a halház ötletével robbant be a bécsi köztudatba, amikor a Bécs-Budapest Expo építészeti ötletpályázatán fődíjat nyert. A csillagjegy kötelez —Mi is ez a halház? — Általában gyerekkori álmokat dolgozok fel, valósítok meg. Számomra a hal az élet szimbóluma. Meggyőződésem ugyanis, hogy amíg a halaknak jól megy, az emberiségnek sem lesznek megélhetési gondjai. Éppen ezért védeni kell a vizek állatvilágát! Erre figyelmeztetne a halház, amely afféle ökológiai centruma lehetne a világnak, ahol a természetbarátok, kutatók rendszeresen találkozhatnának, konferenciákat tarthatnának, kiállításokat rendezhetnének. Ezzel állandóan ébren tarthatnánk érdeklődésünket a környezet, a vizek tisztasága iránt. A halház tulajdonképpen egy hatalmas, három emelet magas, 70-80 méter hosszú, hal formájú épület lenne, színes üvegből és alumíniumból készülne. — Mikor lesz az ötletből valóság? — Attól függ, mikor találok olyan támogatókra, akik a fölépítésével a saját számításukat is megtalálják. Egyébként igen nagy az érdeklődés világszerte iránta. Már az USA-ból, Japánból, Dél-Afrikából és az arab világból is jelentkeztek vállalkozók, hogy nemcsak Bécsben, hanem saját hazájukban is megépítenék a halházat, sőt kicsinyített változatát Dis- neylandban is felállítanák. Egy japán építész az ötletet olyképpen valósítaná meg, hogy az épület alsó része víz alatt lenne, ahol tanulmányozni lehetne akváriumokban a Duna-menti halakat. Ismét itthon... — A sok külföldi mellett a korábbi budapesti világkiállítási programiroda illetékesei is megkerestek, és lehetőséget kínáltak, hogy Budapesten épüljön föl a halház. A Kopa- szi-gátat jelölték ki, de mielőtt érdemi megállapodásokat kötöttünk volna, személyi változások történtek. Úgy tudom, ha a programiroda rendelkezésére álló ingatlanok közül alkalmasat kínálnának föl, akkor ma is tudok válogatni a kivitelezők, illetve a finanszírozók között. Mivel a bécsi ötletpályázatot nyertem meg, ezzel a megvalósítás joga is az övék volt. De azáltal, hogy a bécsi expoiroda megszűnt, a jog visszakerült hozzám, tehát nem lenne akadálya a budapesti világkiállításra megépíteni a halházat. — Fődíjas pályázatom nagyon pozitív visszhangra talált Bécsben, ennek kapcsán látogattam Budapestre. Felfedezni jöttem újból Magyarországot, tenni és együttműködni jövőjéért: izgalmas feladat. — Mit csinál itthon? —Röviden: kutatás — kommunikáció — tanácsadás. A Wiener Magazin megbízásából riportokat készítettem az új Magyarország különböző motívumairól, s így kerültem ismét közelebbi kapcsolatba a magyar változásokkal. Budapesti irodámban is nyitott ajtót találnak nálam a művészek, a reklámszakemberek. Munkám során igyekszem felkelteni a vállalkozók figyelmét, hogy mi módon kapcsolható össze törekvésük a művészettel, reklámmal. Fontosnak tartom a gazdasági reformok mellett a szürkeállományt is aktivizálni. Nagyon sok tennivaló van még e területen. Művészet, reklám, vállalkozás — Ötletei gazdag tárházából melyiket dédelgeti különösen? — Régi álmom, hogy a Balatonban kis mesterséges szigetek legyenek, ahol kellemes, idillikus környezetben szórakozhatnak, pihenhetnek az emberek. Szirmai Endre vegyésszel ennek megvalósításán fáradozunk. — Tulajdonképpen hol van otthon? — A kérdésre nehéz válaszolni. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom,hogy osztrák -magyar állampolgárságom miatt mindkét oldalon otthon vagyok. Bécsi és budapesti stúdióm számomra egyaránt egyéni mikrokozmosz, kreatív alkotó bázisává vált életemnek. S tennivaló akad bőven a művészet, a reklám és a vállalkozás komplex világában,csak győzze az ember. Ilyen lenne a halház...? Mti-felvétel Töprengő Szűcs Mariann Csupaszodunk, a mozdulataink lassan lehámlanak rólunk, a szavaink is rövidülnek; minek-kimondottak. Ünnepeink fogynak, lassan ösz- szefolynak a hétköznapokkal. A kenyerünk szegetlenül szárad. Csupaszodik körülöttünk a világ is. Eddig a kulcsot mindig a kapu tetején egy szögre akasztottuk. Mióta a Csonti Miska bácsihoz betörtek és csúnyán összeverték, azóta mi is félünk itt a faluban. Egymástól is, mert Miska bácsi tetteseii) mai napig se kerültek elő. Zöld Teri, mi csak így hívjuk, mert mindig zöld pen- delyt vesz, ha a templomba jön, litánián odamegy a főoltárhoz, és a plébános szavába vágva visítja: „Anya vagy te is, válaszolj!". Máriánk meg csak komótosan reánéz, a plébános pedig folytatja a litániát, és kész. Szegény Zöld Teri belebolondult, hogy nem jött haza a férje a fogságból. A miénk itt van mind, de olyan harmatgyengék, és mégse kavarodik meg az eszünk. Ki tudja, melyik a jobb? Elveszíteni, és az emlékével élni, vagy megtartani és öregségével élni? A tücsök elhallgatott. Lehet, hogy egy bogarászó macska ette meg. Most csend van, és este. Az utcai lámpa megmegbillen, fénye átrobog a kertünkön. Erőnket kivette a föld, most forgolódunk, fáradtak vagyunk az álomra. A gyerekek kiköltöztek a tanyára. Tíz évvel ezelőtt ők könyörögtek, hogy jöjjünk be. Változik a világ, de csak annyit, mint nap az éjre. Mert botorságaink ugyanúgy öröklődnek a mi okosnak vélt fiainkra. Azzal, hogy több könyvet és tudományt emésztenek föl az iskolában, védtelenné válnak a természetben. így csupaszodunk, válunk szavak nélküli napszámosokká a mi bölcs gyerekeinkkel. Kolumbusz szőkesége Az ezerarcú admirális A Szépművészeti Múzeum Kolumbusz portréja Budapest (MTI-Press) — Ferdinando Colón így emlékezett apjára: „Az admirális jó formájú, jól megtermett ember volt, a közepesnél magasabb, hosszúkás arccal, kissé magas pofacsonttal, nem kövér, és nem sovány, sasorrú, világos szemű. Haja szökés volt fiatal korában, de amikor harmincéves lett, megőszült.” Mások szerint haja kifejezetten vörös volt, orra kampós, arca napégette és vöröses színű. Kolumbuszról (Genova, 1451; Valladolid, 1506) nem maradt ránk hiteles, korabeli képmás, amely „élet után” készült. Ez érthető is, hiszen a XV. század végén a spanyol portréfestészet még csak kibontakozóban volt, a királyi udvarnál is itáliai és flamand mesterek működtek. A négyszáz éves évfordulót megünneplő chicagói kiállításon, 1893-ban, több mint hetr ven Kolumbusz-portrét gyűjtöttek össze és mutattak be. Ezek különböző modelleket ábrázolnak, egészen eltérő arctípusú férfiakat, mégis valamennyit Kolumbusznak vélték a későbbi évszázadokban. A XVI. században divatos „híres emberek portrégalériáiban”, amelyekben uralkodók, hadvezérek, tudósok képmásai függtek, már ott volt a nagy felfedező képmása is. Az itáliai reneszánsz nagymestereinek portréfestményei között is találunk nagyszerű, de egymástól teljesen eltérő festményeket, amelyeket Ko- lumbusz-képmásnak tartottak. Az egyik legkorábbi ezek közül Sebastiano del Piombónak a festménye, melyet ma a New York-i Metropolitan Museum őriz. Sebestianus Venetusként, azaz velencei mesterként jelezte képét 1519-ben, holott már ekkor Rómában működött. Kolumbusszal nem találkozhatott, az admirális 1506- ban Valladolidban halt meg, Piombo ekkor körülbelül 21 éves lehetett, és nem hagyta el még Velencét. A New York-i festmény felirata, mely talán későbbi, mint a kép maga, tudatja a nézővel: „Ez a liguri- ai Columbus csodálatra méltó képmása, aki hajójával elsőként jutott el a föld túlsó oldalára”. Erről a Piombo festményről másolta egy ismeretlen festő a XVII. vagy a XVIII. században, talán Németországban a fejet, a monumentális félalakos, raffelloi portrét mellképpé redukálva. A kép 1949-ben került a budapesti Szépművészeti Múzeumba, mostanáig a tanulmányi gyűjteményben őrizték. 1992-ben restaurálta Fáy András. A képen olvasható latin felirat tudatja velünk, hogy ez „Chris- tophorus Columbus képmása a velencei Se- bastianus eredetije nyomán készült 1519-ben”, a spanyol felirat pedig megismétli Kolumbusz sírkövén lévő feliratot, melyet a történelmi hagyomány magának Aragóniái Fer- dinánd királynak tulajdonított: „Kasztiliá- nak és Leonnak új világot talált Colon 1492- ben”. A Piombo képről több másolat is készült, festmény és metszet egyaránt. Legjelentősebb ezek között egy emigráns flamand rézmetsző, Theodor de Bry (1528-1598) Frankfurtban megjelent 13 kötetes illusztrált könyvében található, amely különben a felfedezések egyik fontos feldolgozása. A de Bry- féle portré talán a budapesti képről készült. A metsző elbeszéli, hogy egy művész barátjától kapta a Kolumbuszt ábrázoló festményt, amelynek nyomán a kisméretű metszetet készítette. így próbálta bizonyítani ábrázolása hitele^ voltát. A budapesti Kolumbusz- portré ugyanolyan apokrif, azaz nem hiteles portré, mint a csaknem száz többi. Ezért is találkozik a nyájas olvasó minden könyvben más-más személlyel, mindegyik képmás az ideális és vélt admirálist próbálta megörökíteni. A Jegfestőibb” vidékek lakói mifelénk szinte mindig a legszegényebbek. A nyomor viszont esküdt ellensége a környezetnek; s ez nem csak az Amazon mentén van így — az Erdélyi-Szigethegységben is. Ami számomra e hegyek világában vonzó, azt a hegylakó — biztos lehetek benne — elkeseredetten gyűlöli. A méteres vakító havat, mert az tavaszig fölrekeszti szétszórt falvaiba; a suhogó nyári zivatart, mely nem hagyja begyűjteni a szénáját; de még az erdőt is meg gyűlölheti, hisz onnan örökké dúvad les jószágaira. Na meg az erdő biztosítaná a megélhetést, ám az sohasem az övé. így aztán a lopva kiszemelt húszméteres fenyőszálban már csak a gerendát látja, s a fő gond, miután sikerült ki- döntenie, hogyan húzathatná az udvaráig az éj leple alatt. De amíg kijut a hegyek közül a deszkával, léccel, cseberrel, addig is baj van, hisz minden hegyaljai faluban, útkereszteződésben hatóság les reá. Három napi lappangva szekere- zés után a fűrészáru aztán valahogy gazdát cserél, s a nagyhegyi megmaradást biztosító gabonás zsákok meg némi pálinka csak összekerül a szekérderékba. Hazafelé már nem kell tartani zaklatástól, amint visszatér a hegyek közé a móc, lőcsre hurkolhatja a gyeplőt, innen a lovak már tudják az utat. Ez az „idill” kisebb-na- gyobb kihagyásokkal így tart száz vagy talán már százötven esztendeje. Csak közben egyre fönnebb lépegettek az erdők, egyre messzebb húzódott vissza a fenyves a hegyvidék belseje felé. És az sem biztos, hogy az erdőből élő móc paraszt pusztított a zöld aranyból legtöbbet. □□□ Évek óta járom a Sziget- hegység egyik mikrotáját, a bélesi vízgyűjtő környékét, s a letarolt hatvan-, nyolcvanéves fenyők helyébe nem láttam ültetni egyetlen csemetét. Hol leszünk mi újabb hatvan, nyolcvan, száz esztendő múlva — mondaná erre bármelyik mai hegylakó —, az unokáink úgysem maradnak addig idefönn. Hacsak az itt-ott épülgető villák gondnokaiként nem... A kényszerű életmódváltást a szigethegység keleti térségeiben fölgyorsította másfél-két évtizeddel ezelőtt a vízierőművek, völgyzárógátak építése is, s ezzel csak tovább fokozódott az itt lakók létbizonytalansága, ideiglenességérzete. AzóSzilágyi István Ahol a toronyban ta alagutakon terelődnek át egyik völgyből a másikba a hajdani vadvizek, hogy a tárolók valamiképp feltölthetők legyenek, s így az áramfejlesztő telepek pár héten át üzemelhessenek... Nyár derekán — a víz szintje ilyenkor közelíti a maximumot — amikor a gyűjtő tó hullámai a maradék fenyvesek lábáig fodroznak, első ránézésre a táj turistaparadicsomnak látszik. Am ez a látvány csak addig tart, míg az erőmű turbinái el nem kezdik lezabálni a hatalmas tároló vizét — el sem hinné az ember, őszi, téli hetekben milyen gyorsan végeznek vele... Ilyenkor aztán kitakaró- dik a végtelen sivár teknő, a sziklás, sáros meder. Az erdőket, addig a szintig, ameddig a tó vize fölérhet, nyilván ki kellett vágni annak idején, hisz úgy is elpusztultak volna a víz alatt, így viszont a mederben többé már nem kötötte semmi a talajt. A változó szint hullámverése tehát lassan szikláig marja le a partokat, a vékony földréteget pedig, amit a növényzet évezredek alatt „építgetett", mind bennebb hordja, s iszapágyként rakja le a teknő fenekén. De a legszomorúbb látvány: az alacsony vízállásnál előbukkanó házromok. Azelőtt ugyanis, mielőtt a Meleg-Sza- mosnak ezt a legfelső szakaszát s az idáig beömlő mellékvizeket el nem rekesztették, három kicsi falu húzódott meg a mély völgyben. Nos amikor huzamosan tart a „csúcsra- járatás”, ezek házainak romjait takarja ki a tó; s ilyenkor az egyik elsüllyedt falu templomtornya is a felszínre ágaskodik. Máskor húsz, harminc méterrel fölötte hullámzik a víz, düledező harangházában halak fészkelnek. A hajdani lakosok részben szétszóródtak — miután falvaikat el kellett hagyniuk, „joguk lett” beköltözhetni Kolozsvárra, Tordára, Bánfihunyadra —, akik itt maradtak, fölépíthették házukat a hegyvállon, ahol számukra új település helyét jelölte ki a kincstár a hetvenes évek elején. Csak persze ezen a tájon elég jeges a szél ezer méter fölött... Mit számít hát pár szekér deszka, léc, cseber ezek után — mondaná a hegyi ember—, hisz az életünk java úgyis a tóba veszett. □□□ Bélesi kóborlásaim során megismerkedtem az egyik erdésszel. Horgokat s ólomnehezéket kunyerált tőlem orvhalász szerelékeihez. Adtam
