Kelet-Magyarország, 1992. november (52. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-21 / 275. szám
Élni tud, mert élni akar Nábrádi Lajos Hatalmas fafeldolgozó telep, gazdabolt, kilós ruhák boltja, vadonatúj óvoda, épülőfélben lévő baromfifeldolgozó üzem. Néhány tétlenségre ítélt, sétáló fiatalember. Rendezett porták. Ez a kép fogadja az akácfasorok között a Kálmánházára érkező idegent. A polgármesteri hivatal meghívására érkeztünk ide. A meghívók szerint az egyedinek mondható településen zajlik az élet, van miről írni, jó, ha ez a község hallat magáról. Rövid séta és a térkép ismerete után kiderül, hogy miért is egyedi a maga nemében ez a falu. Azért, mert két város közt található, mindkettőtől tisztes távolságra. Egyik város sem vallja magáénak, egyik sem nyújt segítő kezet. Szomszéd falu pedig sehol nincs, ez itt két megye határa. A hivatalos besorolás szerint nem számít hátrányos, vagy halmozottan hátrányos településnek, így nem ömlik ide a központi támogatás. Saját erőből viszont szépen fejlődik Kálmán- háza. Ennek láthatók a külső jelei. Ahogy mondani szokás, tűzről pattant asszony Nádassy Andrásné polgármester. Bő két évvel ezelőtt öten pályáztak erre a posztra, egyedül ő volt nő a pályázók között. Nagy többséggel rá voksoltak a helyiek. A bizalmat kitartó munkával igyekszik viszonozni. Egy pecsétes, fejléces hivatalos levelet tesz az asztalra a polgármester asszony, és magyarázza, hogy mindenféle felső hivatalnak írt, hogy a települést sorolják a hátrányosak közé. Indokai közt szerepelt, hogy a 2110 lelkes faluban 273 a munkanélküli. A határban lévő föld alig közepes. A szatmári, beregi falvakban az összefogás eredményeként gáz- és vízhálózat épülhet. Az ittenieknek a rossz földrajzi helyzetük miatt nincs kivel társulni. Nos, többek közt, a környezetvédelmi miniszternek írt a polgármester asszony. Azért neki, mert a törvény értelmében a környezetvédelmi miniszter kezdeményezésére a belügyminiszter és a munkaügyi miniszter dönt a hátrányos településsé nyilvánításról. A Környezetvédelmi Minisztérium nem vállalta az átminősítést, sajnálja a pályázható támogatások elmaradását. A minisztériumtól jött levélben ez áll: „Javasoljuk, hogy 1993-ban az induló elkülönített útalapra nyújtsanak be pályázatot. Meghívásukat köszönjük, a látogatásra jelenleg, sajnos, nem tudunk időt szakítani. Dr. Szabó L. Péter helyettes államtitkár.” Központi támogatás nélkül is fejlődött a falu az utóbbi két évben is. A gyarapodásról szívesen számol be Nádas- syné. A nemrég avatott óvodára a legbüszkébb. Mint mondja, 20 évig várt e település egy tágas és korszerű óvodára. Az építkezés előtt egyik-másik vállalkozó 14-16 millió forintért vállalta az óvoda felépítését. A polgármesteri hivatal taktikusan kivárt addig a pillanatig, amikor a kivitelezőknek nagyon kevés volt a munkájuk, s engedtek az árakból. Pár hete átadták az új óvodát, amely 11 millió forintba került. A kivitelező nyíregyházi ÉPKER Kft.-nek vesztesége származott az építkezésből, de humánus okok miatt a kft. vezetője nem reklamált. Az utóbbi két év további fejlesztését hosszan sorolja a polgármester. Hogy felújítottak minden középületet. A belterület útjai 80 százalékban pormentesek. Épült 1300 méter járda. Kaptak egy nyilvános telefon- fülkét. Az orvosi rendelő 400 ezer forintért műszereket kapott. Egy felújított épületet egy nyíregyházi gyógyszerész rendelkezésére bocsátottak, ő nemrég gyógyszertárat nyitott benne. Két utcában belvízelvezető rendszert építettek ki. Összesen 28 millió forintot fordítottak fejlesztésre a választások óta. Külön figyelmet érdemel, hogy az iskolában és az óvodában a napközis térítés 40 százalékát most is az ön- kormányzat fizeti a szülők helyett. Honnan teremtették elő a pénzt? — merül fel a kérdés. Üzleti titokként kezelik. A sablonos válasz pedig így hangzik: „Igyekez tünk ügyesen gazdálkodni.” A falu szélén akkora a fatelep, mint egy városi Er- dért-telep. Kovács István helyi vállalkozó működteti. Ötven helyi embernek ad vele munkát. Amikor betoppanunk parányi irodájába, éppen telefonmegrendelést vesz fel egy tetőszerkezet elkészítésére. Egyre több a maszek fatelep, csökken az építkezési kedv, ilyen körülmények közt örömmel halljuk, hogy itt bőven van alapanyag és megrendelés is. Mi több: szeptemberben és októberben három műszakban dolgoztak az itteniek — könyveljük el a jó hírt. Olasz megrendelésnek is eleget tettek a kálmánháziak. A fatelepen számítógép dolgozza fel az adatok nagy részét. De a munkagépek is korszerűek. Egy bajuszos fiatalember, Balogh Géza német gépet kezel a kényelmes fülkében. Gombnyomásra új formát öltenek a rönkök. A fatelepen stabil a foglalkoztatás. Milyen a téeszben? — kérdezzük Czesznák Pál elnöktől. Válasza szerint itt csökken a létszám, a 473 tag közül 68 kivált. A melléküzemág, a varroda most lakat alatt van, de januárban a korábbi 35 helyett 25 asszony ismét megkezdi a szabást-var- rást bérmunkában. December 1-jétől a terv szerint új típusú téesszé alakulnak át, 100- 120 taggal. Erős ember Gyurecskó Lajos, aki eddig a tsz gépműhelyében dolgozott. Az átalakulás, a vagyonnevesítés során egy kombájnt kapott. Azt mondja, máris kivált a szövetkezetből és vállalkozó lett. A kombájn mellett egy traktorral is dicsekedhet. Közli: főleg dohányt és kukoricát akar termeim. Kockázatos, de ígéretes vállalkozásba kezdett a Rácz család. A piros téglafalak mellett Rácz Antalné magyarázza, hogy 30-35 millió forintos költséggel korszerű baromfi- feldolgozó épül itt, a hátsó udvarukon. A munkahelyteremtő alapból kaptak támogatást, mert 40-50 helybeli munkanélkülinek állást és megélhetést biztosítanak. A környékbeli termelőkkel már kétmillió darab baromfi átvételére kötöttek előszerződést. A feldolgozott hús egy részét exportra kívánják szállítani. Kálmánháza önállóan, nagy támogatás nélkül is élni tud, mert élni akar. Elsősorban a helyi állampolgárok tehetségére, szorgalmára épít. De továbbra is nyitott marad a kívülről jövő tzámogatások, fejlesztési lehetőségek iránt is. Valóságunk közelképben Kollektív nyugtató reményében Páll Géza ülföldi barátom V f nemrég elég ve- gyes érzelmekkel távozott tőlünk. J^. Nem a magyar valóságot, még inkább nem a honi közéletet jött tanulmányozni. Közepes jövedelmi kategóriába tartozó üzletemberként nézett szét az óhazában, mit lehetne esetleg befektetni, hogy kövérebbé tegye bankszámláját, és a középmezőnyből egy fokkal feljebb jusson. Egy helyben állni ugyanis, magyarázta, egyenlő az öngyilkossággal. Aki megáll, akár egy szusszanásnyira is, azt kérlelhetetlenül eltapossák... — egészítette ki mondókáját, amelyet egyáltalán nem panasznak szánt. A piacgazdaság, a verseny- gazdaság, nevezhetjük bárhogy — akár a jól bevált tőkésgazdaságnak is — már csak ilyen. S itt, ennél a pontnál kezdődött az éjszakába nyúló vita közöttünk. A beszélgetés pikantériája az volt, hogy távolra szakadt hazánkfia a jelenlegi állapotokat ismerve, nem a nyugati tempójú versenyre buzdított, hanem önmérsékletről, óvatosságról beszélt. És még valamiről, a mohóságról, amelyet ittléte alatt jónéhány esetben tapasztalt. Ez pedig a gyors igyekezet a meggazdagodásra, amelynek hajszolói az esetek egy részében nincsenek tisztában az alapvető polgári etikával, a tisztességes és fokozatos haszon aranyszabályával. A józan mérlegeléssel is hadilábon állnak a hazai vállalkozók, tisztelet a kivételnek. Nem úgy számolnak, ahogyan a fejlett piacgazdasággal rendelkező országok üzletemberei, akiknek többsége az indulás első évében ráfizetést, a másodikban kiegyenlítődést vár, és csak a harmadik évben tervez hasznot. Először csak szerény hasznot, aztán jöhetnek a zsírosabb falatok. Úgy tapasztalta, a magyar közvélemény nincs tisztában a versenygazdaság — maradjunk talán ennél a minősítésnél — az állampolgárt rendkívül nagy próbának kitevő hatásaival. Az indulás óriási terhe, hogy az emberek többségének nincs kellő lelki kondíciója, hogy odaálljon a starthoz. Sokan azt sem tudjuk, hol is van ez a starthely, mert a napi hajsza a megélhetésért, a hitelek törlesztéséért, a munkahely megtartásáért, teljesen felőrli az idegrendszert. Szétzülleszti a családok békéjét. Valamilyen kollektív nyugtató gyógyszert kellene felírni az egész országnak, mondta a külföldi üzletember, hogy egy kicsit mindenki megpihenjen. Ehhez viszont, köztudott, az kellene, hogy valakik tilos jelzést adjanak az inflációnak, az áremeléseknek, az elbocsátásoknak. Mindketten szavak nélkül is tudtuk, hogy ez egy szép álom, s ez talán tovább késleltetné az átmenetet, mégis jólesett elmerengeni a lehetőségen, vajon nem az lenne-e a kormány legnagyobb fegyverténye, egyben a kormányzó pártok legfényesebb választási húzása, ha ezt véghez tudnák vinni? Maradtunk inkább a puritán valóságnál, amely nemigen tartogat az iménti óhajhoz hasonló megoldásokat. Ráléptünk egy útra, amelynek ma még nagyon az elején vagyunk, s az élet, a gyors változások nem adtak időt arra, hogy felkészüljünk az utazásra. Ézért lenne — vagy inkább lett volna — jó egy csendterápia, ami legalább egy kis lélegzetvételhez juttatná az embert. Erre azonban nincs semmi kilátás. Sőt. A tempó csak gyorsulhat, melybe még külön belejátszanak a politikai acsar- kodások, gyanúsítgatások, hecckampányok, amelyek fokozatosan kikezdik az átlagember közérzetét, életkedvét, tenniakarását. Az ajtónk előtt álló, vagy „háztűznézőben” járó külföldi tőke pedig megtorpan, nem érzi biztonságban magát. Ahol az előző rendszerben, meghurcolt, börtönt szenvedett államfőt el lehet hallgattatni egy kiemelkedő nemzeti ünnepen, s ahol ennek fonákjaként a belügyminisztert — a kormányt — beárnyékolhatja a gyanú, hogy közük lehetett az ünneprontók felbujtásában, ott nagy a zavarodottság. Ezeket a jelenségeket nem lehet a demokratizmus természetes megnyilvánulásainak tekinteni. Ebben nem is nagyon volt vitatkozni valónk a vendégemmel. Azon se kaptunk hajba, már csak azért sem, mert külföldi barátom igen türelmes ember, s egy szál haja sincs, hogy az új társadalmi berendezkedés, amelyet piacgazdaságnak, versenygazdaságnak neveztünk, most még a rútabb arcát mutatja nekünk. Eddig ismeretlen félelmekkel kellett megismerkednünk: létbizonytalanság, munkanélküliség, kiszolgáltatottság, kevesek gazdagodása, sokak elszegényedése, a pénz mindenhatósága, de mindenki tudná folytatni a sort. Talán ebbe is beleun már az ember, mert a bajok felemlegetése, rangsorba szedése nem tünteti el azokat, illetve azok kiváltó okait. Barátom, hogy oldja a vita hevét, a szép nő példáját hozta szóba, aki menyasszonyként gyönyörű, vonzó, ideális, hibátlan... Amikor viszont feleségül veszi az ember, és elkezdődik az együttélés, sor kerül az első összekoccanásra, kiviláglanak az eltérő szokások, fogytán az egymás iránti figyelem, türelem, a szép nő rúttá, kibírha- tatlanná válhat. A hazai társdalom egy jelentős része most — úgy tűnik — ebben az állapotban éli meg a piacgazdaságba való átmenet első periódusát. Visszaút már nincs, menni csak előre lehet. De hová, és hogyan? Igazuk lehet-e azoknak a társadalom- kutatóknak — és naiv gondolkodóknak — akik egy harmadik, mégpedig sajátos magyar utat emlegetnek. Egy olyan társadalmi berendezkedést, amely nem szocialista, nem is kapitalista, hanem ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi. Valami öszvér, egyúttal utópistának tűnő társadalom képét vetítik elénk, ahol korlátok közé szorítható a kevesek mértéktelen meggazdagodása, s ennek egyenes következménye a többség felemelkedése egy középszintig, s ahol már- már ismeretlen lenne a munka- nélküliség, az infláció, a lelki, szellemi leépülés... Ahol az ember újra megtanulna mosolyogni, élni... Ez elérhetetlen, de törekedni lehet rá, tanácsolta némi iróniával beszélgetőtársam, szer- tefoszlatva az általam is ábrándnak tartott harmadik utas illúziót. De azért haragudtam is rá egy kicsit, mert mi marad akkor, ha az ember már az illúziókról is kénytelen lemondani. arad a kemény M és kérlelhetetlen valóság, amiben élünk, marad a bontakozó piacgazdaság ma még csúnyábbik arca, amelyet nekünk kellene széppé varázsolni. Mégpedig varázsigék, hiú ábrándok nélkül. Talán azért mégis van abban valami, hogy a nagy utazás előtt, vagy annak első szakaszában ránk férne egy idegnyugtató csendterápia, egy pártacsarkodástól, áremelésektől, elbocsátásoktól, ellenségkeresési hisztériától mentes kevéske idő. Talán máris szebbnek látnánk a menyasszonyt... BM—S—W—W——— 1992, november Zl. Kálmánház Tükör \ jwm
