Kelet-Magyarország, 1992. október (52. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-03 / 234. szám
1 0 Í ß. XtUt-MafjuaroTszá# hétvégi mtíUfjíete 1992. október 3. A nevek megmentője Balogh Géza Még valamikor május derekán beszéltük meg e szeptemberi randevút. Eltelt a négy hónap, gondoltam hát, hogy felhívom, lassan találkoznunk kéne. Ő, Kálnási Árpád, a debreceni tudományegyetem nyelvészeti tanszékének docense vette fel a kagylót. Enyhe feddés volt a hangjában: — Azt tudja, hogy tegnap vártam... Ahogy megegyeztünk!? Mit tagadjam, égett képemen a bőr. Am vigasztalt, hogy emberismeretből — életemben talán először — nem vizsgáztam rosszul. Mert pont ilyen precíznek képzeltem, aki — másban talán igen — a munkában nem ismer tréfát. Ha nem ilyen lenne, akkor szinte biztos, hogy sosem találkozunk. Hiszen nem írhatta volna meg azokat a könyveket, tanulmányokat, melyek ma a Szatmár történelmével, emlékeivel foglalkozó kutatók nélkülözhetetlen forrásai. Ami bennünket Debrecenbe csalt, nem egyéb, mint három vaskos kötet. A fehérgyarmati járás, a nyírbátori járás, illetve a mátészalkai járás földrajzi neveit tartalmazzák azok... (A volt csengeri járás földrajzi neveit tartalmazó kötet, melyet a Gacsályból elszármazott Sebestyén Árpáddal közösen írt, a napokban jut nyomdába.) Húsz év sziszifuszi munkájának gyümölcseit. S.hát persze, az sem hagyott bennünket nyugton: mi késztet ma egy nem mindennapi íráskészséggel is megáldott embert arra, hogy ilyen gyötrelmes aprómunkára adja a fejét ahelyett, hogy sci-fi könyveket, vagy valami erotikus történeteket írna, melyek közreadásával milliókat vághatna zsebre. Ilyen munkára csak egy megszállott, zárkózott férfi képes — gondolkodhatnánk. Ám Kálnási Árpádról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy rideg, hogy mogorva. Kint áll az egyetem főépületének lépcsőjén, és a földinek kijáró mosollyal köszönti e sorok íróját. A tanár úr ugyanis szatmári, Tiszakóródról indult. És sok más tanult földijével ellentétben neki a szülőföld ma is a csoda, ahol újból és újból meg kell merítkezni, melynek minden ismeretlen pontját fel kell kutatni. A SZERZŐ FELVÉTELE A krónikás rengeteg Szatmári szerető s ismerő emberrel találkozott eddig, de állíthatja, Kálnási Árpáddal senki sem vetekedhet. Legfeljebb Farkas József, a szálkái múzeum nemrég nyugdíjba vonult igazgatója. Ha valaki veszi a fáradságot, s átrágja magát a két kutató művein, akkor a Tiszahát- ról már nem sok újdonságot mondhatnak neki. — Dehogy nem...! — igazítja el a dolgokat Kálnási Árpád. — Él még azért otthon néhány nagy időket látott öreg, akik nyugodtan felállhatnának a katedrára... Szóval, Tiszakóród, az indulás. Módos, középparaszti család huszonegynéhány holddal, aztán meghal az édesapa, Kálnási Árpád még öt éves sincs akkor. Anyai nagyapja, Gergely Lajos veszi kézbe a nevelését. Majd jön a téeszvi- lág, elveszik a földet, s a család kiköt Ózdon. Ő akkor még csupán hetedik osztályos, de megkapja élete első, meghatározó pofonját. — Az én gyönyörű tiszaháti beszédemen hónapokon át röhögtek az osztálytársaim. Azon, hogy a csóka helyett én azt mondtam, hogy csóuka, mező helyett pedig azt, hogy mezőü. Mélységesen szégyelltem a „pallérozatlanságomat”, a gimnáziumnak, s a magyar tanáromnak, Kovács Józsefnek kellett jönnie, hogy rádöbbenjek, semmi okom a szégyenkezésre. Meg persze Mar- gócsy Jocó bácsinak — kell-e valakinek bemutatni őt? — akinek isten adta tehetsége volt ahhoz, hogy megszerettesse velünk a magyart, azon belül a nyelvtant. Jórészt neki köszönhetem én azt, hogy a debreceni egyetemen kötöttem ki végül. Természetesen a történelem-magyar szakon... Ahol kezdetét vette a nyelvjárásgyűjtő munka. Ha akarnánk, sem tudnánk kikerülni a szabolcsi, szatmári elődöket. Az igazi „hagyásfa”, útjelző Csüry Bálint volt, aki megszerkesztette a ma is nélkülözhetetlen szamosháti szótárt. Aztán jött később a kisvárdai születésű Papp István, aki debreceni professzorként hosszú ideig irányította az egyetem nyelvjárást gyűjtő munkáját is. Örömmel, végtelen örömmel járta a vidéket. Legszívesebben persze a gyarmati járás falvait. Már a szakdolgozatában is a Tiszahát földrajzi neveivel foglalkozott, s középiskolai tanárként is ugyancsak e témakörből írta a doktori értekezést. „A Tisza-Túr közének földrajzi nevei” címet viselte e munka, melyben tizennégy község névanyagát gyűjtötte össze. Jakab Lászlónak, a mai tanszék vezetőjének javaslatára. Ma egy szobában ülnek, közösen céduláznak, s pötyögnek a számítógépen, mely az egyik legfontosabb segítőtársává vált mára a nyelvjárásgyűj tőnek. — Csak az egyik... Mert például én továbbra is ragaszkodom a hagyományos módszerekhez. Papír és ceruza. A magnó is jó, csak körülményes, nehézkes. Egy tollal, egy notesszel sokkal könnyebben mozog az ember. S az adatközlőim is könnyebben kinyílnak. A három kötetről már szóltunk. Arról azonban még nem, hogy több mint tízezer munkaóra van azokban. Természetesen a kenyérkereső foglalkozás mellett. Kedden, szerdán tanított, csütörtökön, pénteken, szombaton Ópályiban, Tyúkodon, Milotán- gyűjtött, vasárnap, hétfőn pedig felkészült az egyetemi óráira. S ez így megy két évtizede... A helynevek gyűjtői az utolsó órában vannak. Nem is nekik, hanem a kutatómunkát segíteni hivatottak figyelmébe ajánljuk hát a híres nyelvésznek, Bárczi Gézának a szavait: Gyűjteni, gyűjteni... Megragadni a pusztulót, menteni a mentendőt, feltárni a jelent, melyben múlt és jövő ölelkezik.Vannak szerencsénkre, akik e szellemben cselekednek. Szobortörténelem A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei önkormányzat időszaki lapjában, a Szabolcs-Szat- már-Beregi Szemle 1992/3. negyedévi számában jelentős tévedés látott napvilágot, s mégis könnyen eloszlatható. A Szobortörténelem 1945, 1956. A Kozák lovas felállítása... c. cikkben Nagy Ferenc egyebek között a következőket írta: „Hogy az emlékmű építésére végül kik és milyen indokok alapján választották a Debreceni út elejét, az iratokból nem deríthető ki.” Úgy tálalja tehát a törté- íetet, mintha a szovjet emlék- nű üresen álló, szabad, szűz erületre került volna, ahol előzetesen nem volt semmi. Tény viszont, hogy Nyíregyháza rendezett tanácsú város engedélyezte 1929. június 26-án a „természetes nagyságban már bemutatott és a becsatolt tervnek megfelelően kivitelezés alatt lévő Kovács István szobrának a Luther utcán lévő parknak a Kgy. 68/929. sz. közgyűlési véghatározattal átengedett helyén leendő felállítását.” Ettől kezdve Kovács Ist- ván-kert volt a hivatalos neve a Luther utca azon kiszélesedésének, ahol a parkosított részben Kovács István nemzetőr főhadnagy szobra állott. Csak később lett Felszabadulás útja. Az egykori fénykép- felvételek jól mutatják mind a parkot, mind a szobrot. Ráadásul az impozáns Kovács István emlékművet (240 cm magas gúla alakú alapzaton ugyancsak 240 cm magas, egész alakú bronzszobor) és a temetői obeliszket (500 cm magas, tetején bronz turulmadár) sem akárki csinálta, hanem a budapesti Görömbey Imre (1900, Tiszabercel — 1967, Budapest) szobrászművész. Mégis lerombolták mind a szobrot, mind a szülőházat, mind pedig a temetői síremléket 1944- ben. A Kovács István Baráti Egyesület nevében: Dr. Fazekas Árpád Dr. Fekete Zoltán Elvesztett életöröm Pesszimista filmirányzatok Hamar Péter Bár mintha mostanában az újkeletű jelszavak háttérbe szorították volna, nincs hír arról, hogy valamely politikai dolgozat érvénytelenítené a közelmúltban oly sokat hangoztatott kötelező haladási irányt: csatlakozásunkat Európához. Aki az elmúlt néhány évtizedet tudatosan élte végig, megtanult gyanakvó lenni bármiféle jelszóval kapcsolatban, mert mindegyikről kiderült, hogy vagy hamis, vagy annyira leegyszerűsít, hogy a lényeget takarja el. Az „Irány Európa!” is kezdettől fogva gyanús, hiszen az mégsem lehet, hogy annyi leckét rosszul tanultunk volna meg. A filmesei például, amelyben Radványi Géza azt mondja, hogy Valahol Európában, s a szó magyarul hangzik el alkotásában, a látványban pedig a Balaton-felvidék tájaira ismerünk. A történelmit, amely szerint István királlyal gyökeret vertünk a Duna-Tisza táján, miként ebben minden történész véleménye megegyezik. A művészetit, amely azt mondja, hogy Bartók és Kodály, Ady és József Attila... Vagy a földrajzit, amellyel talán kezdeni kellett volna az érvek sorát, mert ez végképp cáfolhatatlan. Elkerülendő az értetlenség vádját: érteni vélem a jelszó célzatosságát. Sok olyasmi van, ami tőlünk nyugatabbra példaértékű. Magas a technikai civilizáció, többnyire az életszínvonal is, a viselkedés- kultúra különbsége mérhető a környezetvédelemben, a közlekedési' morálban és sok egyébben. Bizonyítékot az élet más területeiről is hozhatnánk. De hogy a jelszóbeli Európa olyasfajta jelkép legyen, ami a nálunk hiányzó, amott meglévő jó foglalata, az ellen minden porcikám tiltakozik. Nem azért, mintha azt a veszélyt érzékelném, amit a nemzeti értékek megmaradása miatti jogos vagy akár szélsőséges aggodalmat megfogalmazók, hanem sokkal inkább azért, ami a nyugati életmódban és életformában taszító. A fönti gondolatmenetet nem politikai megfontolások hívták elő, hanem pusztán egy film, Marco Ferrerié, A hús a címe, és természetesen nem tartozik azon alkotások közé, amelyekért tolonganak a moziban, már amelyikben egyáltalán játsszák. Hogy az olasz rendező Európáról, számunkra a szólamok szintjén felvázolt célról szól, abban semmi kétségünk nem lehet. Erről készít filmeket a Méhkirálynő óta, és szarkasztikus humorral ábrázolja az emberi viszonylatokat az európaiság paradicsomában. Akik látták korábban a Diliinger halottat, A nagy zabálást, Az utolsó asszonyt vagy az 1 love yout, azok pontosan érzékelhetik az életmű egységességét, valamint azt, hogy miként mélyül az alkotói ítélet a fogyasztói társadalom édenében. élő emberről. Ferreri úgy látja — s ekként láttatja A húsban hőseivel, a kielégíthetetlen étvágyú és vá- gyú Francescával és az őt mindenáron birtokolni vágyó Pao- lóval —, hogy a polgári társadalom morális állapota egyenes arányban romlik a birtokolható anyagi javak gyarapodásával, és az utóbbiak elvesztésének esélye olyasfajta szorongásos magányérzetet kelt, amely torz cselekedetekbe torkollik. Mindez nem*afféle keresztény morálfilozófiai tanulságkeresés Ferrerinél, sokkal inkább az egészséges életöröm elvesztése feletti, gyakorlatias tapasztalatokon nyugvó pesz- szimista figyelmeztetés. A fogyasztói társadalom, amely végül magamagát fogyasztja el: olyasfajta veszély- érzet ez, amely nemcsak az olasz rendezőnél szólal meg, hanem láthattuk többek között nemrég a Delicatessenben (Je- unet és Caro filmjéről korábban szóltunk e hasábokon), és hogy erre a példára hivatkozunk, azt az indokolja, hogy mindkét film ad absurduih viszi végig a témát: Ferreri jPao- lója megöli kedvesét, amikor az elhagyná, hűtőszekrénybe zárja, hogy felfalhassa. A Delicatessen boltosa kimérte az emberhúst üzletében. A kannibalizmus, mint zaklató téma — úgy tűnik — ultimará- cióvá válik a perifériára szorított művészi film példatárában, hiszen a szórakoztató film (az amerikai tömegfilm) mindent kiszorító uralma a mozikban ugyanannak a folyamatnak a tünete, amelynek elhatalmasodásáról az európai film legjobbjai ilyen kisarkított módon szólnak. Hamarosan látható a mozikban az Ovizsaru című amerikai film- vígjáték Életmű egyetlen kötetben Nagy István Attila Kevés olyan költői teljesítmény van huszadik századi líránkban, amelyet olyan egyértelmű elismerés fogadott és fogad, mint a Pilinszky Jánoséi. így volt ez már a költő életében, s így van ez néhány évvel a halála után is. A teijedelmét tekintve nem gazdag életmű annál inkább az esztétikai érték felől nézve. Bizonyára évtizedekig eltart még, amíg igazából birtokába veszi az irodalomtudomány Pilinszky János költészetét. Hányán próbálták már megfejteni Négysoros című művét!: „Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet." De minden értelmezés csonka maradt, mert ennek a versnek is, de a költő csaknem minden művének, vannak olyan rétegei, amelyek nem tűrik a filoszi értelmezést. Bennünk élnek igazán, mert legtitkosabb érzéseinkből fogalmaznak meg általunk szavakkal el nem mond- hatót, úgy, hogy közben saját integritásunk is megmaradhat. Pilinszky János 1976-ban rendezte sajtó alá Kráter című kötetét, lírai költeményeinek csaknem teljes kiadását. Még öt évig élt, de ez idő alatt csak egyetlen egy -— alkalmi jellegű — költeménye jelent meg, inkább prózai művek írásával foglalkozott. Az Összegyűjtött versei 1987-es kiadása csak a költő életében megjelent műveket tartalmazta. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy lappanga- nak még olyan alkotások, amelyek nem kerülhettek bele a gyűjteménybe. Szerencsére, az idő igazolta a várakozást. Ez a mostani kötet gazdagabb az 1987-esnél: tartalmaz tizenöt ott meg nem jelent lírai darabot és egy onnan ugyancsak hiányzó verses mesét. Ennek az új kötetnek másik, jelentős gazdagodása, hogy gyarapodtak a versek első megjelenésére vonatkozó adatok. Itt már csaknem minden közölt Pilinszky-versnek elSő, folyóiratbeli megjelenésére is utal a kötet összeállítója, Jeleníts István. Ezzel egyfelől az irodalomtörténészek munkáját segíti, másfelől megterériiti egy későbbi kritikai kiadás alapjait is.' „Pilinszky János költészete újabb kori líránk egyik nagy teljesítménye. Alkotói nagysága kétségtelen. Olyan lényeges élményanyagokat fejezett ki, olyan lírai világképet teremtett, olyan magatartáspélda modelljét formálta meg, és olyan költői beszédformát alkotott, amely egyedül áll költészetünk vonulatrendjében — írta róla Fiilöp László. „A művészet a mindenség híradása, s a művész a mindenség, az univerzum küldönce.” Igazán csak örülni lehet, ha mai — az értékeket háttérbe szorító — világunkban van még könyvkiadó (a Századvég), amelyik vállalkozik a közvetítésre.