Kelet-Magyarország, 1992. október (52. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-31 / 257. szám

199Z, október 31. A 'Kg.(et-‘Ma,qiiarorszáfj hétvéfíi rmlUfjieu \ 7 Szólamtévesztések Réti János F eloszlatta az első önkormányzati testü­letet a parlament. Azért, mert alkotmányelle­nesen vagy csak egyszerűen rendellenesen működött, mert a polgármester is visz- szaélt hivatali hatalmával és a többi és a többi... A hír hallatán ismételten felötlik bennem az a régóta lappangó kérdés: vajon azo­nos kottából silabizáljuk-e a slágerré vált demokrácia dallamát, vagy abban a tév­hitben élünk, hogy minde­nütt fújhatják, ahogy tudják, aztán majdcsak összejön va­lami. Tartok tőle, hogy ez utóbbi történik, és a hamis hangok, a szólamtévesz­tések ezután kezdenek ki­hallatszani valójában tíz­milliós kis zenekarunk leg­újabb koncertprogramjából. A probléma — ahogy lé­nyegében mindegyik — az emberre, az ezredforduló emberének (magyaljának?) természetére vezethető visz- sza. Mert minden okom megvan feltételezni, hogy az állampolgár, az utca embere inkább hagyja megtörténni maga körül a dolgokat, mintsem tevőlegesen is befo­lyásolná a jelenségek ala­kulását, amikor lehet és te­hetné. Emlékszem, hogy a kö­zelmúltban lezajlott időközi választásokon hogy könyö­rögtek az embereknek: men­jenek el, szavazzanak, köz­vetlenül a saját, nagy áttéte­leken keresztül az ország jö­vőjéről van szó. Ennek elle­nére sorra követték egymást a sikertelen választások, míg végül annak a kisebbségnek a szavazatai léptek elő döntő tényezővé, akik egyáltalán vették a fáradságot és el­mentek véleményt nyilvání­tani. Kézenfekvőnek látszik az érvelés, amely szerint az emberek közömbösek, mert csalódtak a politikában és egyhamar nem is várható, hogy felocsúdnak ebből a közéleti apátiából. Csak­hogy ez az egyik feltétele­zés. A másik, hogy a pol­gárok nem politikai egyked­vűség miatt nem mennek szavazni, hanem egyszerű nemtörődömségből, lusta­ságból, arra gondolva: nyü­zsögjenek a hangadók,meg az izgágák, válasszanak ők! Aztán ha az a választás visz- szájára sül el, egytől egyig reklamálják a baklövést és már mindenki nagyon is jól tudja, hogy ki helyett ki lett volna jobb. És ha a helyzet túllép a tűréshatárokon, ak­kor legfeljebb jöjjenek az igazságtevők, jöjjön, ha kell a parlamenti döntés, akár a település lejáratása árán is. Viszont két év múlva már nem hivatkozhatunk arra, hogy nem tudtuk, kiben mi lakik. És nem bízhatjuk má­sokra a döntést. A nyilvánosság szolgálói N emrégiben egy kol­légám arról írt, hogy legjobb szán­déka ellenére merev eluta­sítással találta magát szem­be, amikor egy bizonyos témában információt pró­bált szerezni az érdeklődés kielégítése végett. A közel­múltban magam is szenve­dő alanya voltam hasonk viselkedésnek, amikor egy olvasói panasz nyomán vé­leményt akartam kérni a be­jelentő által felvetett jelen­ségről. Az illetékes jó adag bizalmatlanságot tanúsított úgy általában az újságírók­kal szemben, amikor elzár­kózott a beszélgetés elől. A minap pedig egy kedves ri­portalany — aki mellesleg csupa jót mondott saját intézményéről — meg­tagadta nevének kiírását, mondván: neki újság szá­mára nincs joga a cégről még jót sem mondani. Hogy is állunk hát akkor a tájékoztatással? Másként viszonyulunk a nyilvános­sághoz, amikor igényeljük, és megint másként, amikor szolgáltatnunk kellene az információt? Tapasztalata­ink szerint lényegében ugyanazok, akik esetenként minél több és minél harsá­nyabb leleplezést, kímélet­len kiteregetést várnak el a médiumoktól, mint befoga­dók, igen gyakran hallani is alig akarnak a közvéle­mény kiszolgálásáról, mint nyilatkozók. A logika szabályai szerint itt valami nincs rendben! Mert, ha igaz lenne a mocs- kolódás, ha — ezen logika szerint — inkább árt, mint használ, amit leírunk, vagy feldolgozunk, akkor miért a kíváncsiság minden iránt, ami nyilvánossági' kerül? Ha nem igaz — t át még- ■in a saját kényunk-ked- _,nk szerint kérdezgetünk és irkafirkálunk, hanem a társadalmi közhangulat va­lamiféle hordozói va­gyunk — miért igyekeznek annyian lerázni az érdeklő­dő újságírót, amikor nyil­vánvalóan közérdekű prob­lémára igyekszik megoldást találni a segítségükkel? Az igazság alighanem a kettő között van. Mert ha az egyént mi, a nyilvánoság szolgálói, akár önmagunk­kal szemben is meg tudjuk védeni a közvélemény ke­gyetlenségétől — amennyi­re lehet — és ügyét, véle­ményét feltétlenül a jobbí­tás szándékával kezeljük, akkor joggal számíthatunk a bizalmára. Viszont cseré­be elvárhatjuk tőle, hogy már mint parányi alkotóré­sze ugyanannak a közvéle­ménynek, amitől megvéd- tük, ne mindenáron mások pellengérre állítását, elszi­getelését, megszégyenítését követelje rajtunk. Lehet, így jobban szót értenének közös dolgaink. A nyil­vánosság előtt... és be­vonásával. Tenkács Tibor: Tiszaladányi nádvágók Kiss Benedek Egy barát halálára Horváth Feri, Villám Feri, hová lettél, Horváth Feri? Barátom, hát hová levél? Nem jut el már hozzád levél. Ez a vers sem talál már meg. Be oktalan is haltál meg! Játszódtunk is, nem keveset, kövek közt is vigadoztunk. Dolgoztunk is, nem keveset. Értő kezed, jaj, hova lett? Értő kezed, értő fejed... Istenem, hogy történhetett! Hová tűnt a somolygásod? Hová tűntél magad, vásott? Minden végzet boldogtalan, hát még, ha ilyen oktalan! Horváth Feri, Villám Feri, szívemet a szíved veri. Jaj istenem, hová levél? Nyár derekán lehullt levél... Saját lábon álló művelődés „...lehet-e forradalmi úton olyan viszonyokat teremteni, melyeknek nincs kapcsolata a múlttal?" (Egy 1925-ös tanul­mányból) Baiipop Ferenc Rendszerváltás idején szük­ségszerűen és elkerülhetetle­nül vetődnek fel az előző kor­szak viszonyaival, szerveze­teivel és intézményeivel kap­csolatos kérdések is. Hiszen a rendszer lényege éppen ezek­ben nyilvánult meg, ezek ré­vén fejeződtek ki az egész tár­sadalomra ható jellegzetes­ségei és sajátosságai. Fordu­lópontig érve a valóságos fo­lyamatok felismerése és néven nevezése is egyszerűbbé válik. A napjainkban hamar közkele­tűvé lett pártállam — vagy ál­lampárt — nyelvi formulában pl. igen érzékletesen tükröző­dik vissza az állammonopolis­ta szocializmus hatalmi rend­szerének karaktere. Kevesebb szó esett mind ez ideig viszont arról, hogy a pártirányítás alá vont állam különböző irányí­tási megnyilvánulásai — pl. a művelődés területén — mi­lyen változásokat idéztek elő a korábbi időszakhoz, vagy akár a más típusú rendszerekhez képest. Vagyis: éppen idősze­rű mérlegre tennünk, hogy a pártállam hatalmi rendszere alatt milyenek voltak a köz- művelődési intézmények, kö­zelebbről pedig a művelődési otthonok sajátosságai. Kü­lönösen azért, hogy lássuk: volt-e szerepük a rendszer- váltás előkészítésében, s meg tudjuk ítélni, lehet-e, s vajon mi lehet a feladatuk az elkövetkező időszakban? A művelődés államosítása kezdetben kiváltképp azt jelen­tette, hogy az egyházi és a tár­sadalmi művelődés lehetősé­geit megszüntették. Betiltva minden nem állami szerveze­tet és kizárva azok legális újra­szervezésének jogosságát. Ezt a lépést a rendszer lényegének megfelelő, új, azaz állami in­tézmények, majd tevékenysé­gek és kulturális tartalmak „életre keltése” követte. Mind­ez igen hamar egypólusúvá, politikai reklámjelleguvé tette a „kultúrát.” (Legalábbis a hi­vatalosan forgalomban lé­vőt...) Tehát a párt a 40-es évek vé­gén megkezdte, majd népbol­dogító küldetéstudatának megfelelően a művelődés te­rületén is kialakította és mű­ködtette a kizárólag saját ideo­lógiájának és politikájának— megfelelő kulturális (intéz- mény)rendszerét. Ez a köz- művelődés területén az emlí­tett kezdeti lépéseket követően is „töretlenül” folytatódott: a népművelőképzés föltalálásá­tól, az állandósult különböző jogi és művelődéspolitikai szabályozásokon át a közmű­velődési párthatározatig, majd törvényig és végrehajtási uta­sításokig.'- 1 Csakhogy időközben a főha­talom főakarata mellett más akaratok, más szellemi, ide­ológiai és társadalmi (s nem utolsó sorban: más szakmai) tendenciák is kialakultak. Me­lyek előbb csak a gondolko­zásra, majd egyre-másra az eleven gyakorlatra is hatni kezdtek a társadalom legkü­lönbözőbb színterein. A művelődési házak műkö­désében ez elsősorban azt je­lentette, hogy a 70-es évek második felétől már legalább három olyan irányzat zavarta a pártállami központ egyedural­mi akaratának, irányítási ver­diktjének az érvényesülését, amelyekre a népművelő — ha akart, ha mert, vagy ha képes volt — odafigyelhetett. Né­hány településen ugyanis a párt vagy a tanácsi apparátus „nyitott” ekkoriban egy helyi sajátosságokat mutató, a köz­pontitól olykor már igen jelen­tősen eltérő (reformjellegű) művelődéspolitika felé. Ennél sokkal több helyen pedig a helyi társadalom tagjai és kö­zösségei „terjesztették ki” sza­bad akaratukból szerveződő (autonóm) törekvéseiket a helybéli, állami művelődési ház fölé. (Vagy már azt meg is kerülve hoztak létre lénye­gében független, polgári mű­velődési — néha pedig csak ilyennek álcázott — csoporto­sulásokat, egyesületeket.) S végül a pártdirektívákban és törvényi paragrafusokban kifejezett központi akaratnál egyre több intézmény mű­ködésében kezdett meghatáro­zóbb lenni maguknak az ott dolgozó népművelőknek ß szakmai szándéka, és egyre nyilvánvalóbban a társadalmi (alternatív) és nem (egy) párt- politikai elhivatottsága, fel­adatvállalása. Mindezek folyamányaként a művelődési otthonokban és a rajtuk kívüli társadalmi tere­peken is megjelenő művelődés a 80-as évek elejétől már sok­kal inkább differenciáltnak és polarizáltnak nevezhető, mint­sem egy központból vezérelt­nek és csakis a pártállami irányzatot követőnek. Ekkor jószerivel választás^ kérdésévé vált, hogy az adott intéz­ményben folyó tevékenység maradt-e a párt- és állami irá­nyításhoz igazodó, vagy a helyi társadalom, a helyben aktivizálódó személyek és cso­portok akarata szerint szerve­ződött, vagy esetleg a népmű­velő, az intézmény dolgozói­nak szakmai aspirációi váltak benne meghatározóvá a to­vábbiakban. (A pártállam ilye­tén szorítás-lazulásában két­ségtelenül sok minden közre­játszott, nem utolsósorban amiatt is teret engedtek az ún. társadalmi kezdeményezések­nek, mert az állami intézmé­nyek állami finanszírozásának igencsak fogyatkoztak az esé­lyei.) A 80-as évek második felé­ben néhány tucat legjobbnak — mert a társadalomban fel­gyorsuló változásokra érzéke­nyen, a helyi társadalomban érvényességét egyre biztosab­ban megtalálónak — tekint­hető művelődési otthonban újabb érdekes fejleménynek lehettünk tanúi. Mégpedig az előzőleg különböző települé­seken és más-más rétegek kö­rében jelentkező (s a fentiek­ben leírt) tendenciák össze­kapcsolásának, integrálásá­nak. Ennek a nem túl széles körben követett, de ország­szerte ható népművelő szak­mai filozófia-módosulásnak a jellemzője lett a helyi társada­lom mindennapjai és törekvé­sei felé fordulás, a művelődési otthonok, s a bennük folyó tevékenységek valóságos tör­téneti előzményeinek a megis­merése, majd a kultúra és a művelődés rendszerének, ill. a szélesebb ideológiai, hatalmi, strukturális és funkcionális vi­szonyok súlyos ellentmondá­sainak, működési elégtelensé­gének a felismerése. Az így szerzett tudás és tapasztalat következtében azután ezekben az intézményekben, ha formá­lisan nem is, de lényegében a politikát megelőzve megtör­tént a rendszerváltozás: állami intézményekből ismét társa­dalmikká, a helyi akaratok ál­tal befolyásoltakká váltak. A változások — s ezzel a nehézségek — azonban sem az utóbbi, sem a többi művelő­dési házakban nem múltak el. A társadalom sokfelé bomlik és szerveződik, a rendszervál­tozás az élet minden területén még el sem kezdődött, de a hatalom, a tulajdon és a tudás, a kultúra valamennyi pontján fokozódó hevességgel zajlik. Ezen javakból minél nagyobb hányad — s immáron nem is csak közösségi! — megszer­zéséért, birtokbavételéért. Úgy tűnik, hogy a múlt ellen és a jövőért egyenlő erővel folyó küzdelemben a művelő­dési otthonok létét három ol­dalon dönthetik el. Mostaná­ban igen sokan szakadtak ki a művelődési házak közösség­melegéből, s — mivel már lehet — lettek a főként itt szer­zett tudás működésbehozatalá­val gazdasági vállalkozók vagy politikusok. Kérdés, hogy ők milyen támogatást ad­nak, vagy — netán óvatosság­ból, önzésből és féltékenység­ből — milyen akadályokat gördítenek az őket „fölfut­tató" közösségi műhelyeknek és intézményeknek? Kérdés továbbá az is, hogy a mostaná­ban kialakuló óriási tömeg, amely minden eddiginél na­gyobb arányú segítségre, in­tézményes támogatásra szo­rulna — képes lesz-e kiharcol­ni, lakövetelni a maga kultúrá­hoz, tudáshoz és művelődés­hez jutását? A legfőbb kérdés azonban talált mégis az, hogy az orszá­gos és helyi önkormányzati pozíciókba jutottak vajon tud­nak-e, akarnak-e a társadalom növekvő gondjainak — benne a kultúrának és intéz­ményeinek — a helyzetén elő- remutatóan, a nemzet javát szolgálóan változtatni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom