Kelet-Magyarország, 1992. október (52. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-24 / 251. szám

A X$Cet-Mafwawr$zág hétvégi medéfjUte j ] ] j 199Zo£tó6er24. Az érintetlen Nagydobos Balogh Géza Községháza. Nagydobos Az egyik szobában három férfi ül, előttük egy le­véltárra való tér­kép, papír, ki­mutatás. Balogh József' dobosi polgármester, Tar Zoltán dobosi jegyző s Bíró László szamoskéri pol­gármester miről is tárgyalna éppen, mint a gázról, a te­lefonról. A szamoskériek is „gázoznak, telefonoznak”, az­az, egy hajóban eveznek a do­bosiakkal, akiknek a polgár- mestere tagja a megyei köz­gyűlésnek, első kézből adhatja hát tovább az ott megszerzett információkat. Ámbár, mondja Balogh Jó­zsef később, a dolgok nem Nyíregyházán dőlnek már el régen, hanem helyben, az adott településen, meg persze Pesten, ahol az országos hiva­talok működnek. Ott lehet pénzt keríteni, ha a helyiek okos pályázatokat készítenek. A dobosi önkormányzatnak is az egyik legfontosabb dolga, hogy figyelik a közlönyöket, a pályázati lehetőségeket..., s ha találnak valami biztatót, már kezdik is a pályamunkák ki­dolgozását De hát ezzel aligha mon­dunk újdonságot az újságolva­sónak. Ha erről beszélünk csu­pán, nemigen visszük köze­lebb hozzá Nagydobost. Fo­galma sem lesz arról, merre van, milyen, s mi foglalkoztat­ja az itt élő embert Természetesen Szatmárban található. De, ha mondjuk va­lamikor a középkor végén jár­tam volna itt azt kellett volna írnom, hogy szabolcsi telepü­lés. A reformkor idején pedig Bereg vármegyéhez tartozott. Az országgyűlés 1832-ben cserélte el Tarpávai, mely igazi beregi falu, de addig Szatmár része volt. Erre mondhatják joggal az érintet­tek, bizony, néha nemcsak Is­ten útjai kifürkészhetetlenek, hanem az államigazgatásé is... Ma már persze szent a béke. Nagydobos 2300 lelket szám­lál, s Szabolcs-Szatmár-Bereg része. S Doboson tényleg van egy kis rész Szabolcsból, Szat- márból, Beregből. Az Ágerdő- majort Záhonnyal összekötő vasút, mely mentén a falu fek­szik, igazi vízválasztó. Attól nyugatra szép, szelíd nyírségi dombok, akácosok, attól kelet­re kemény, fekete föld, kőri­sek, égeresek, tágas legelők. Az előbbi hamisítatlan szabol­csi táj, az utóbbi viszont már Szatmár, a Tiszahát. A dobosiak persze nem eszerint tartják egymást szá­mon. Hanem azt mondják: ez a Dercegén lakik, az a Bagoly­várban, amaz az Árenda-kert- ben, a Kertalján, a János-he- gyen, a Pokróc végen... Igaz, jobbára már csak az idősebbje mondja így, de a polgármes­ternek is gyakran ez jön a szá­jára. Pedig őt igazán nem lehet öregnek nevezni. A harmincas éveinek derekán jár, s oly se­besen vezeti az autót, hogy ar­ról beszélni sem jó. Látszólag ez abszolúte kö­zömbös megjegyzés, tehát mellőzhető, ám mi falujárásra indultunk. Nagydoboson ugyan megfordultam már párszor, de a mellékutcákban talán so­hasem. Lassú, komótos bak­tatás lenne hát ildomos, de Ba­logh József polgármesterként sem szereti a poroszkálást, a vontatott tempót. A község útjait ellenőrizve most döcögünk át a vasúton, s tartunk a Dercegére, azaz a fa­lu „szatmári” felébe. Ahol ilyenkor, október s november táján már illő módon tengelyig ér a sár, szortyog a megmerült gumicsizma. Az agyagos talaj­ba mélyen belevág a szekérke­rék, ha pedig kiszárad a föld, döcögős, dörcögős, dercegés lesz. Három vagy négy utca van ma itt, de egyik sem döcögős, dercegés. Három méter széles, harminc centi vastag betonút vezet a házak között... nem­hogy tengelyig, de még csak talpig sem ér a sár. Tavaly, meg az idén több mint tizenöt- millió forintot költhettek a község útjaira, gyakorlatilag Az új Nagydobos A SZERZŐ FELVÉTELE Nagydobos Tükör IM minden népesebb utca szilárd burkolatot kapott. De nem csupán aszfaltutak- kal gyarapodott az elmúlt időkben a község. Felépítettek nemrég egy olyan szép gyógy­szertárat, mely képeskönyvbe kívánkozna, most pedig egy körzeti rendőrőrsöt terveznek, mely négy falu köz- biztonságára is ügyelne majd, Ekkor vé­geztünk már a falu „szat­mári, beregi” részével, újból a község köze­pén járunk, az is­kola előtti kereszte­ződésben. Ha a helyiek terve valóra válik, gyökeresen megváltozik a központ képe. Lebontanak egy öreg lakást, de lebontják a vén kultúrházat is... Kell a hely az iskola új szárnyának, melynek terveit már szemügyre veheti bárki a hivatalban. Nemcsak okosan elrendezett, de látványnak sem akármilyen a kigondolt épület. A falu azonban így, az új is- kolaszámy nélkül is kimon­dottan rokonszenves. Hát még, ha kitéved az ember a határba! Másfél-két kilométer megtétele után már láthatja az ember, a nagydobosi határt el­kerülte a magyar mezőgaz­daság huszadik századi nagy­zási hóbortja. A melioráció. Melynek kigondolói a fasorok meg a szőlőskertek ellen fej- szés, a dombok ellen, s az apró tavak, semjének ellen bul- dózeres brigádokat küldtek. Akik nem ismertek kegyelmet. Le- s bedaráltak minden útjukba eső szépet, értéket. Ám a dobosi határ szinte tel­jesen érintetlen! Megmaradtak a régi fasorok, égresek, szőlődombok. Meg­maradt a Kató-kert, a Bánom- hegy, a Bacskó-keit, az Aszú­hegy, s meg persze a Ko- kodvár. Ahol egykor, a régi öregek szerint „ezen hegyen várnak kellett lenni, meny­nyiben most is apró kövek találtatnak benne.” De nem­csak kövek, kin­csek is. Ám őr­zi azokat a gazda szelle­me, s csak száznapos böjt után áshatok ki. Állítólag böj­töltek is sokan már értük, csak ép­pen a keresők türelmetle­nek, mohók voltak. Úgy gon­dolták, nem egyenként böjtöl­nek száz napot, hanem százan napot.. Persze, hogy nem ta­lálták meg a kincseket! Az aranyrénusokat keresők bizony csalódtak. De nem le­het hogy rossz helyen keres­kedtek!? Mert míg ők aranytallérok után kutakodtak, addig a mai dobosiak kitalálták, hogy már­pedig ők cross-, s rallycross- pályát építenek. Három éve láttak a komolyabb munkához, s ma már a dobosi pálya az egyik legnépszerűbb lett az or­szágban. Egy-egy versenyre, ahol különféle autók mérik össze ügyességüket nyolc-tíz­ezren is kíváncsiak, köztük — titkon — külföldi megfigyelők is. Biztosak lehetünk benne, hamarosan nemzetközi verse­nyekre is sor kerülhet itt. Hall­hat majd Nagydobosról a müncheni, a krakkói, a milá­nói tévénéző is, amiről a nagy­dobosiak eddig aligha álmo­doztak. ....._________________............................. ...................... .....■■ .....■: . ........■■ ■■ ■ ■■■...........___________________ Lelkek rezdülései Kováts Dénes A lány esemény­dús életet élt. Igazából nem vigyázta, nem tartotta kordá­ban senki. A szülők hajtották magukat a munkahelyeken, az állás elvesztése Damoklész kardjaként függött fejük felett, álmukban időnként le-lezu- hanva. S ott volt még a máso­dik gazdaság, a telek a gyü­mölcsössel és a konyhakerttel, hiszen kellett a fizetéskiegé­szítés. Nem is erőltették, hogy segítsen be a középiskolás nagylány, bár elkelt volna a dolgos kéz, „hadd tanuljon a gyerek, kerüljön jó helyre, ne kelljen gürcölnie, mint ne­künk”. így aztán nyugodtan járkál­hatott, maradhatott ki ilyen­olyan szakkör ürügyén, vagy hogy a barátnőkkel tanul. Á „tanulmányi kirándulásokból” havonta legalább egy volt, kö­zöttük időnként kétnapos is. Hetente többször mozi, disz­kó, a presszók füstje, nevetés — fejbe vág a pia. Legyen öröme Pistinek, Józsinak, Fe­rinek. Olyan jópofák! Meg az­tán... Egy reggel különöser zottan ébredt, rosszul törte. Gyanúja egyre fokozó­dott. Mintha a barátnők mond­tak volna egyet, s mást... Az orvos válasza nem hagyott kétségeket. Kavarogtak benne az érzések, mégis üresnek é- rezte magát. Megszülni? Nem, azt nem lehet! Mit szólnának szülei, az iskolatársak, a szom­szédok? Hogy ki lehet az apa? Ha tudná sem sokat érne vele. Hisz oly fiatal, annyi minden­re vágyik, szinte alig élt még! Mit kezdene a gyerekkel? Igaz —jutott eszébe olykor­olykor —, milyen jókat ját­szott a szomszéd kislányával! S talán maga sem vette észre, hogy halvány mosoly jelent meg e gondolatra szája szegle­tében. Mindez múló pillanat volt csupán. Egy-két nap kimara­dás a suliból fel sem tűnik sen­kinek, otthon majd azt mond­ja, elrontotta a gyomrát... * * * A fiatalasszony élete vala­hol kisiklott. Pedig — ahogy mondani szokták — tisztessé­ges családban nőtt fel, különö­sebb gondok nélkül. Rendesen járt iskolába, majd fétjhez ment, jött a gyerek, egy dara­big többé-kevésbé boldogan éltek. Aztán valami megsza­kadt kapcsolatukban. A félje elhidegült tőle — talán ő is közrejátszott valamivel? —, majd el is hagyta. Magára ma­radt a gyerekkel. Szüleivel hé­be-hóba összejárt, de inkább a nagyinál húzódott meg. Ő ke­vesebbet kérdezősködött, bár sokat segített. Hogy történt, miképp, már nehezen tudta visszaidézni. Talán férjének utolsó emléke? Talán az a buli a haverokkal, amikor a bódulat, az elhagya- tottság, a szeretetvágy egy má­sik férfi karjaiba hajtotta egy röpke randevú erejéig? Vélhe­tően örök rejtély marad. Vala­hogy nem akarta elhinni, hogy ismét terhes lett. Mire észbe­kapott, már késő volt. Rejtette- dugta-titkolta állapotát, bő ru­hákat kezdett hordani — azt hitték, szeszély! — s maga sem tudta, mitévő legyen. Nem érezte magáénak a méhé- ben mocorgó magzatot, bár­mennyire próbálta. Egyszerű­en nem ment. így is magára maradt egy gyerekkel, hová tegye a másikat? Meg aztán mit mondjon, kié? A férfié, aki elhagyta? Vagy, hogy egy futó kapcsolatból származik? Hisz maga sem tudta! Ó, hogy gyű­lölte a világot! Amikor elérkezett a végső pillanat, elvonult a kert végé­be, ahol az éj leple alatt senki sem hallhatta az összeszorított fogak közül kibúvó fájdalmas nyöszörgést Aztán bebugyo­lálta a kicsit, be egy reklám- szatyorba, és... Idegösszeroppanást kapott, amikor bekopogtak a rend­őrök. * * * Ádám és Éva már sok éve házasok. Egyetlen, de óriási fájdalmuk, hogy a gyermekál­dás elkerüli őket. Pedig mi mindent megpróbáltak! Mit nem adnának azért hogy a pici ott gőgicséljen a sarokban, ahová a kiságyat álmodták! Még várnak, bizakodnak. Ha nem megy másképp, örökbe fogadnak majd egy kisbabát. Igaz, nem túl egyszerű a do­log. A kisebb gond, hogy nem a sajátjuk, de nem tudni, je­lentkeznek-e „édesszülei” va­lamikor. Viszont szeretnének már egy cseppségről gondos­kodni, akivel teljes lenne éle­tük. * * * K-ék boldogok. Igaz, nem élnek gazdagságban, de azért megvannak. A lényeg a szere tét annak pedig nincsenek ’ ján. Kislányuk lassan három éves, hamarosan megszületik a kistestvére. Igaz, még abba az egyetlenegy szobába, de a- lán hamarosan sikerűi na­gyobb lakáshoz jutni. Izgatott várakozás jellemzi most életü­ket A kis jövevény érkezése azért is rendkívüli, mert a papa is jelen lesz a születésénél. Ta­lán hamarabb meglátja őt, mint az édesanya. S ha minden igaz, fiú lesz, a királykisasz- szony mellé a kiskirályfi. A trónörökös. Persze végülis mindegy, fiú lesz-e vagy le­ány, lényeg, hogy egészséges legyen. Mert — bár talán első­nek fiút szeretett volna jobban az apuka — kislányát most már el nem cserélné három srácért. Különben is, azt mondják, az okos embernek lánya születik előbb, hogy a fiúnak legyen még egy peszt- rája... Igazából három gyere­ket szeretnének, talán annyit fel lehet nevelni manapság is. Persze ez még odébb van. Most ők egy boldog család, s ez a legfontosabb. * * * A gyermek nemcsak öröm, de gond, baj, szomorúság for­rása is. Ha beteg, ha mást akar, ha nem úgy mennek a dolgai, mint kellenének... De mi nem­zettük őket, nem kérdezve, akamak-e világra jönni, tehát gondoskodnunk is kell róluk. S aztán, — egyszer, valamikor — talán viszonozzák majd mindezt Nem kifejezetten kö­telességtudatból, hanem vi- szontszere tétből. Mert egy család vagyunk akkor is, ha már kirepültek a fészekből, ha megszületnek az unokák. * * *" A deresedő hajú néni a ka­puban állva a távolt kémlelte. Várta, mikor fordul be a sar­kon az a piros autó, egyetlen fiának büszkesége. Bizony, neki is jónéhány, nehezen összekuporgatott forintocská- ja van benne. Fogy kérte a fiú, ugyan, segítse már hozzá! Mégis csupán egyszer ült ed­dig benne, amikor először állí­tott be vele a fia. Hónapok tel­tek el azóta. Ritkán találkoz­nak, bár nem laknak nagyon messze egymástól. Inkább csak akkor jönnek, ha szüksé­gük van valamire. Csirkére, disznóhúsra a fagyasztóba, esetleg pénzre valami na­gyobb vásárláshoz. Pedig úgy szereti azt az aranyos, szöszi kisunokáját! Sajnos őt is ritkán látja. „Rohanni kell, még ren­geteg a dolgunk” — s már vé­ge is a villámlátogatásnak. Kissé más lett a fiú, mint ami­lyennek remélte. Vajon hol rontotta el? Szomszédasszo­nyánál bezzeg gyakori a gye­rekzsivaj, sűrűn látogatják, unokák raja rohangál az udva­ron, a kertben, noha nem itt laknak. Ott is elfoglaltak a gyerekek, sokat dolgoznak, hogy mellékeshez jussanak, mégis jut idejük a látogatásra, a vidámságra, jókedvre.

Next

/
Oldalképek
Tartalom