Kelet-Magyarország, 1992. október (52. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-24 / 251. szám
Felejteni vagy büntetni A vidék művelődési központjai Egy kis népművelés-történelem a kezdetektől máig Nagy István Attila M ai életünk sok szempontból hasonlít az ibseni drámák dramaturgiai építkezéséhez. A hősök mindennapjaiban minden a legnagyobb rendben van, úgyszólván felhőtlen a boldogság. Aztán váratlanul rájuk szakad a múlt, meg kell birkózniuk azokkal az eseményekkel, amelyeknek a létezését már-már elfelejtették, de amelyek most elemi erővel törnek a felszínre. Részt kémek az életükből, állás- foglalásra késztetik őket. Hallgatom a politikai nagygyűlés szónokait. Nemcsak azokat, akik az emelvényről fogalmazzák meg pártjuk legfontosabb tételeit, hanem azokat is, akik a nézőtéren kémek szót, hogy beszélhessenek. Rendkívül tanulságos, amit mondanak. S főképpen: ahogy. Legtöbbször idős emberek, akiken átgázolt a történelem, akiket az elmúlt évtizedekben hallgatásra kényszerítettek. Vagy hallgattak, mert úgy gondolták: a hallgatásnak, a túlélésnek nagyobbak az esélyei, mint az igazság nyílt vállalásának. őrizték magukban a haragot, nagyon gyakran a gyűlöletet, s abban bíztak, hogy egyszer eljön az idő. Előjöhetnek a félelem barlangjaiból, s világgá kiálthatják személyes sorsuk traM oldova György egyik korai kötetében arról írt, hogy az irodalom valószínűleg abból az emberi szükségletből ered, amelyik a beszéddel kapcsolatos. Az emberek ültek a tűz körül, és elmesélték mindazt, ami velük történt Főképpen azokat az eseményeket, amelyeket a többiek nem élhettek át, mert nem voltak jelen. Vagy éppen azért mesélték el újra és újra, hogy átéljék, mert élvezték a borzongást. Pláne, ha győztesen kerültek ki a küzdelemből. Úgy látszik, tartós lélektani szükséglete az embernek az önigazolás. S ez most nem pejoratív értelemben értendő! Szükségünk van az önmagunkról kialakított kép fenntartására, megerősítésére. Szükségünk van az élményekre. Nagyon gyakran már az alapfogalommal is baj van. Mert mi az élmény? Egyáltalán: a történések közül mi válik bennünk élménnyé? Amit ritkán élünk meg, vagy ami felkavar bennünket, ami kiemel hétköznapi viszonyaink közül? Megannyi kérdés, amelyekre többféle felelet adható. Pedagógusok panaszkodnak, hogy az irodalomórákon egyre több mindent kell megmagyarázni. A tanulók nem értik a Toldi legegyszerűbb képeit, mert hiányzanak az életükből az élmények. Nem épül be a gyermekekbe a világ metaforikus (költői) látásmódja. A maiak okosak, világos fe- jűek, racionálisak. Magától gikus eseményeit Elégtételt, kárpótlást akarnak. Minden áron. Csakhogy közben azok is megöregedtek, akik az ütéseket mérték. A parancsra cselekvők, vagy az önkéntes verekedők. Hajlott hátú öregemberek lettek, akiket gyötör az ízületi fájdalom, akik megvennék a Caving- tont, ha lenne pénzük a gyógyszer kiváltására. Csöndes hétvégeken simogatják az unokáik fejét, s ha olykor egykori önmagukra gondolnak, elcsodálkoznak: mivé lettek az ifjúkori álmok, amelyekben lehetett hinni, mert a valóságból nőttek ki. Mivé lett az eszme, hol vetette le igazi ruháját, s húzta magára kaméleonköntösét? Beszélnek az alkalmi szónokok. Szinte érezni, hogyan terebélyesedik bennük a gyűlölet, nő, áthatja egész mivoltukat, valami későn érkezett önigazolásként konkrét tettek után kiált. Végre ki kell beszélni a fájdalmat, a hosszú hallgatást, a meg nem értettség csöndjét. Mindent ki kell mondani. De hol vannak a tettek? S milyenek legyenek azok? Remegő kézzel a kardot megtartani is nehéz, sújtani vele pedig végképpen lehetetlen. A harcot azokra kell bízni, akik képesek a múltat maguktól eltávolítani egy kicsit, hogy jobban lássák. S akik el is tudják dönteni: felejtésre vagy büntetésre van- e nagyobb szükség. értetődő természetességgel mozognak a számítógépek világában, az autótípusok között, de azt már kevesen értik, hogy: „Elmegyek, elmegyek / hosszú útra megyek. / Hosszú út porából köpönyeget veszek.” Mi a köpönyeg? S hogyan lehet porból vásárolni? A betonváros betondzsun- gelében persze aligha lehet arról álmodozni, hogy gyermekeink bensőséges élményekhez jutnak. Ahhoz valamikor másképpen kellett volna városaink tervezőinek gondolkodni. Teret kellett volna tervezni, parkokat, kerteket. Földszintes házakat. Az iskola sok mindent tehet, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy kevés eredménnyel. Elviheti a gyerekeket egy évben egyszer kirándulni. El a megyéből a Dunántúlra, az Északi-középhegységbe, a Mátrába, Győrbe vagy Sopronba. Diákjaink jó része unott arccal forgolódik a múzeumokban, a nagyvárosoknak csak a ,Jcülcsíne” érdekli. Legszívesebben minden este elmenne egy diszkóba. Zenét hallgatni vagy táncolni. Kiüresedett lélekkel a valóság számtalan kérdésére csak racionális válasz adható. De nem szorul különösebb bi- zonygatásra, hogy rengeteg olyan helyzet van, amelyben mit sem ér, ha valakinek tele van a feje néhány lexikonnal, amikor a szívére lenne szükség. Tar Károly „Már a múlt század harmincas és negyvenes éveinek szabadelvű politikusai elvül vallották, hogy a modem és demokratikus alapon megszervezendő magyar államnak elsőrendű kötelessége, hogy a nép nagy tömegét egy általános nemzeti és népműveltség minden áldásában részesítse.” — úja Károlyi Sándor 1914- ben megjelent könyvében. Vita a kaszinóban Valóban, a reformkor valamennyi jelentős személyisége nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy állandóan gyarapodjék a „kiművelt emberfők” sokasága. De nemcsak írtak, szóltak a műveltségről, hanem az ismeretnyújtás formáit is kimunkálták. így jött létre 1830- ban a Nógrád Megyei Nemzeti Intézet, majd a negyvenes években a Természettudományi Társulat, a Magyar Gazdasági Egyesület és a Magyar Iparegylet A fentiekhez kapcsolódtak a nemesi kaszinók is, ahol 1840-es években a reformeszméket vitatta meg a birtokos nemesség a városi és megyei urakkal, ahol tudomást szerezhetett „a világ sorjáról, tárgyalhatta a közügyeket, elolvashatták a hazai és külföldi tudósításokat, megkaphatták kölcsönbe a legújabb könyveket.” A reformkor a művelt- ségteijesztés szükségességét hangsúlyozta és formáit alakította ki, az első felelős magyar kormány pedig negyvennyolcas törvényeivel már a jogi kereteit is megteremtette a népnevelés ügyének. A szabadságharc bukása miatt azonban a szervezet kiépítésére, intézmények létrehozására nem volt lehetőség. Két évtizedet kellett várni, hogy a ’48-ban megindított folyamat újra erőre kapjon. De a népműveltség fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a kiegyezéssel hatalomra került Andrássy-kormány legfőbb teendőjének tekintette a népoktatási törvény megalkotását. Igaz, hogy ez az 1868-as törvény elsősorban az iskolai oktatást szabályozza, de kedvező hatással volt az iskolán kívüli népnevelésre is. A társadalom, a gazdaság fejlődésével, a demokratikus jogok kiszélesedésével párhuzamosan ugyanis erősödött az a vélemény is, hogy az iskola önmagában nem tudja mindenkinek megadni azt a műveltséget, amelyre a változó körülmények között szükség van. Ezért állami gyámolítás- sal, de elsősorban társadalmi szervezkedés révén szélesebb körben megindul a felnőttek nevelése, művelése. Népnevelési egyletek, népoktatási körök jönnek létre, amelyek ugyan még laza szervezeti formát alkalmaztak. Ezért talán a népoktatási köröket tekinthetjük a sajátosan népművelési intézmények egyik ősének. Jelentős változást és fejlődést az iskolán kívüli népművelés, és így a népművelési intézmények létrejöttében is a századfordulón tapasztaltunk. Elsősorban a polgári radikálisok érdeme, hogy újra a művelődésre fordították a közvélemény figyelmét. Kongresszusokat, országos tanácskozásokat szerveztek, hogy hatékonyabbá tegyék a szabadtanítás eszméit, hogy koordinálják az akkor már sokféle szervezetben, intézményben folyó munkát. Népoktatási törvény Különösen az 1907-es pécsi szabadtanítási kongresszus volt hatással a népművelésre. Bár az ismeretterjesztés még az 1910-es évek szabadoktatási intézményeiben is meghatározó, egyik-másiknál szinte kizárólagos is, a sokféle szervezetben, társaságban mégis színesebb és sokrétűbb a népnevelési munka, mint korábban. De nemcsak változatosabb, hanem hatóköre is nagyobb a századforduló szabadoktatásának. A szervezetek, intézmények többsége ugyan társadalmi csoportra. rétegre irányul, együttesen azonban széles kört fognak át. Elég, ha itt csak a korszak legismertebb szabadoktatási intézményeire: a Szabad Lyce- umra, az Erzsébet Népakadémiára, a Népszerű Főiskolai Tanfolyamra, a Munkásképző Országos Bizottságra, az Ürá- nia Munkás Gimnáziumaira, a Magyar Gazdaszövetség tanfolyamaira, a Társadalomtudományok Szabad Iskolájára, a Galilei Körre, az Úttörő Társaságra és a közművelődési egyesületekre utalunk. Talán a felsorolásból is kitűnik, hogy ezek az intézmények civil szervezetek voltak, kötetlen, szabad programmal dolgoztak. Dési Gyula, a korszak egyik ismert kutatója szerint e különféle intézményeknek meghatározó, közös vonásuk az volt, hogy valamennyien a tudomány teijesztésére, az ismeretterjesztésre vállalkoztak. Olvasókörök, egyletek A népművelési intézményeknek ez a jellege a Horthy- korszakban is megmaradt. Az ismeretterjesztés népszerűsége elsősorban abból eredt, hogy ez a forma volt a legolcsóbb, ez kívánta a legegyszerűbb feltételeket. De szerepet játszott az is, hogy a szóbeli is- meretteijesztés reagált a leggyorsabban és a legközvetlenebb módon a társadalmi viszonyokra és a napi politika érdekeire. Ez magyarázza a Népszerű Főiskolai Tanfolyam továbbképzését, olvasókörök, egyletek, klubok, társaságok, népfőiskolák, munkásotthonok sokaságának megalakulását. Az iskolán kívüli népművelésnek ezek a szerveződései azonban még ekkor sem voltak azonosak a mai értelemben vett közművelődési intézményekkel. Időszakos tevékenységük, kötetlen és esetleges programjuk, változó működési feltételeik inkább társadalmi jellegüket erősítette, ami persze nem mindenben jelentett hátrányt. Sőt, a társadalmi öntevékenység felkarolása „különösen a szabadművelődés korában” éltető forrása volt a művelődésnek. Pártszempontok Ezekben a szervezetekben folyó népművelés sem volt azonban teljesen spontán, hiszen a kultuszkoimányzat már 1925-ben rendelettel szabályozta a népművelés tananyagát. Mai értelemben vett intézményi igénnyel, jelleggel és gazdasági háttérrel ekkor elsősorban a könyvtárak és a múzeumok működtek. A későbbi kul túrházi tevékenység és szervezeti struktúra pedig az 1920-as években kialakuló munkásotthonokban formálódott. Nyilván ezzel is magyarázható, hogy a kommunista párt már 1947-ben a hároméves tervjavaslatában is az ilyen típusú intézményeknek szánta a legfontosabb szerepet Úgy vélték ugyanis, hogy a „kul- túrházak központjai lesznek a vidék kultúréletének, közönséget fognak teremteni a művészet és a tudomány minden ága számára”. Nem véletlen, és előzmények nélküli tehát, amikor Békésben 1949 nyarán állami kezdeményezésre és szervezéssel létrehozzák az első művelődési házat. A korabeli művelődéspolitika ebben az intézménytípusban látta leginkább megvalósíthatónak a szocialista kultúra terjesztését, a különféle tevékenységi körök koordinálását és központi irányítását. Néhány év alatt több ezerre nőtt a művelődési otthonok, házak száma és falvakat, városokat átfogó hálózattá fejlődött. A művelődési házaktól a művelődési központokig, az ama- tőrcentrikusságtól a közösségteremtésig sokféle elv és módszer érvényesült e hálózaton belül. Ennek elemző értékelése azonban már a következő írás dolga. Élménytelenül-3 y&Cn-Mtmarorszáfi fUwénimtíUtíttt j 7 BÜ iá i j i 4T£~í* 1 ♦ Y| gl» I ■ fHL * Ü* T i j| H. Németh Katalin: Éjszaka
