Kelet-Magyarország, 1992. október (52. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-17 / 246. szám
1992. október 17, ßL “Kefe t-Magi/arország fiétofai mettlkku 11 1 Puposhalmi vecserka Dankó Mihály B evallom, én a nyarat szeretem. Hiába az embert nyúzó hőség, hiába a tikkasztó meleg. Az ősz szépségei is elbűvölnek, de már előrevetítik az elmúlás szürkeségét. Még utoljára felölti legpompázatosabb ruháját a vadkörtefa, de a reggeli köd, a nyirkosság ráébreszti: nem érdemes hivalkodni, jön az északi szél, megtépáz, elrabol mindent. Mégis jólesik egyet járni, meggémberedett karokat kinyújtani, az akácfa tövében őzlábgombát kutatni. Elmerengeni az éppenhogy összetákolt üres vadgalambfészek előtt. Meglesni a szarkákat, a szárnyaló egynyári fácánokat. S az embert, ahogy begyűjti a föld gyümölcseit. Az, hogy mennyi időt tölt el valaki egy helyen, nem mindig a terület földrajzi nagysága szabja meg. Egy többezres városon keresztül lehet robogni percek alatt, míg egy néhány lelkes településen órákig is eltarthat az út. Valahogy így vagyok a Nagycserkesz szomszédságában fekvő Púposhalommal is. A tirpák ük- és dédnagy- apák nyomában járva lelassul a lépés, elhomályosodik a szem. Néhányszáz év telt el azóta, hogy az első telepesek lerakták házaik alapját, s volt amikor 76 család, 411 lélek lakott itt. Ma pedig alig hét otthonban füstöl a kémény. A nagy kör lassan bezárul, amit meghódított magának az ember, most visszaszerzi a természet. Találó elnevezés. Púposhalom. A halom szó egyfajta lágyságot, szelídséget, kedvességet takar, míg a púpok a valóságot, a házak tövében tornyosuló dombokat jelentik. A megtelepedés óta sokat változott a környék. Az egykori szekérkerék mélyítette kocsiutat kikövezték, a gé- meskút a vezetékes víz miatt munka nélkül várja, hogy az enyészet, s egy végső szélroham végleg földre döntse. A vertfalú, nádtetős épületek helyett piros cserepes, kőporozott lakás köszönti a hazatérőt. Csak egy valami nem változott: a tirpák ember mindig is tisztelte a törvényt, de nem szerette a tanyán a pan- tallós idegent. Ma sincs .ez másként, először kétkedő várakozás fogadja a farmeros jövevényt. Elég viszont két- három mondat, hogy oldódjon a tartózkodás. A barátság és tisztelet kijár a vendégnek. — Menjen csak Lakatos Józsefékhoz, ők ismerik jól a tanyát — kapom az első útbaigazítást. A kutyaugatásra a háziasszony, Zsuzsika néni jön ki. Félje a dűlőfélben lévő szín oldalát javítja, nem ér rá tereferélni. — Nyugodt, csendes hely ez, itt születtem néhány házzal odébb, nem kellett az uramnak messze menni udvarolni — mondja mosolyogva, ahogy túlesünk a bemutatkozás ceremóniáján. — Nem talál otthon senkit, de ez nem csoda, mindenki kint van a földeken. Sietni kell, amíg jó az idő. Dicsérem a sok szép virágot, mert ahogy mondják: aki a virágot szereti..., s a rendezett udvart, a házat. Hol van már a szabad kémény, a kemence is régen kikerült. Bár egyre többet nyaggatják unokái, próbáljanak újra kenyeret sütni. Nemhiába mesélt nekik sokat arról az egyedülálló ízről, illatról, amit csak a kemencében sült házikenyérbe harapáskor érezhet az ember. A szilkében főtt töltöttkáposzta, a pirosra sült kőt- teskalács, a fiatalság emlékei... Nem panaszkodik ő ma sem, de fáj, hogy egyre-más- ra halnak ki az öregek, a házak meg üresen maradnak. Van ugyan néhány víkendes, de a föld csak annak fizet, aki ért hozzá... — Talán Kosa bácsit eléri, itt szokta legeltetni a birkáit — búcsúzunk el egymástól. Szerencsém van. Alig megyek párszáz métert, a botjára támaszkodva az út mentén Kosa Pista bácsi vigyázza a bárányokat. — Mesék? Napokig hallgattam a nagyapámat. Nem volt akkor még televízió, rádió, ha összegyűltek esténként az öregek, kártyáztak, beszélgettek. Egy történet maradt meg bennem a legjobban, talán mert gyerekfejjel igen félelmetes volt. — Megáll, mintha újra átélné az egykori mesét. — Volt itt egy szolgaféle ember, s ha jöttek a csendőrök, az csak kihúzta zsebkendőjét és felemelte, se ló, se ember nem mozdult. Ez a férfi sokakhoz járt napszámba, de nem szívesen hívták, mert azt tartották róla, az ördöggel cimborái. Megtörtént, egyedül ment ki kapálni, s nagy csörgés-zörgés, de senkit nem lehetett látni, estére aztán be volt kapálva minden. Vagy ha a zsák csöves kukoricát földhöz vágta, már le is morzsolódott... Állítólag egyszer felült egy fekete felhőre, s azzal ment el. Többé nem látta senki — ma már Pista bácsi is elneveti a történet végét, de egykor... — Különben, ha Púposról akar sokat tudni, keresse meg To- masovszki Mihályt, itt lakik a falu szélén. De javaslom, este jöjjön vecserkázni, mert nincsenek azok most otthon, hordják a kukoricát — s már indul is, nehogy tilosba tévedjen a jószág. Yecserka. ízlelem a rég nem hallott szót. Elhatározom, megfogadom Pista bácsi tanácsát. Az októberi este hamar beköszönt, ezért igyekszem, nehogy túl későn tegyem tiszteletemet. Bár vendéglátóim tudják hogy érkezem, a munka rendje nem borulhat fel. Miska bácsi és felesége tehenet fejnek. Nagy szó, kézzel. Van ugyan fejőgépük, de az a téli istállóba van beszerelve. Négy szép tehén kérődzik a jászol előtt. Tiszták, egészségesek. Látszik a gondos, hozzáértő kezek munkája. A fehér, habos tej Csurran az évezredes mozdulat nyomán a rocskába. Kedve lenne az embernek be- leszürcsölni.-S mintha a háziak kitalálnák a gondolataimat, meginvitálnak egy pohár meleg tejre. Az udvaron is rend, tisztaság. Nincs szétszórva egy szalmaszál sem. Pedig nemrég cserélték ki az almot az állatok alatt, mert van még disznó, két gyönyörű ló és aprójószág. A kas tele aranyló, frissen letört sárga tengerivel, a lucerna, a szalmakazal is a telet várja. Mintha néhány évtizedet visszaléptem volna az időben. A kondérban ott fő a disznóknak a krumpli, a láncra vert komondor acsar- kodik, a háziasszony leszűri a tejet, de a csarnokba már autón viszik, s a színben a stráfkocsi mellett már ott áll a Zetor is. — Tudja-e druszám, hogy a Mihályok a legerősebbek a világon? — tessékel a gazda a mestergerendás szobába. — Mi milliókat ölünk, legyeket. Szent Mihály- napkor eltűnnek ezek a bogarak. Ezen a portán született már apám is — fordít a beszélgetésen —. Valamikor a Semsey grófoknak volt itt földjük, s tőlük vásárolták meg a tirpákok. Külön volt Kispúpos, Nagypúpos és az Iskolasor, mert már 1909-től működött evangélikus iskola. Mi idősebbek beszélünk még tótul. Bár ma alig használjuk ezt a nyelvet. Egyedül a háborúban jött jól, lehetett vele tolmácskodni. Persze a háború szomorú emlék a családomban. Három bátyám esett áldozatául. Én is voltam két évig katona, háromig meg orosz fogságban. Hála Istennek, haza jöttem, a derekam, a gyomrom kibírta, csak a térdem érzi a mínusz 45 fokot. — Amióta az eszem tudom, dolgozom, földet művelek, jószágot tartok. Most is van jó néhány hold kukoricánk, lucernánk. A tirpákember olyan, jöhet bármi, szereti a földet, mint az anyját, mint a testvérét. Volt 21 szarvas- marhánk, de leadtuk, nem éri meg, és nem is bírjuk erővel. Kis időre a háziasszony állítja meg eszmecserénket, jófajta sonkával kínál. — Segítenek a gyerekek, de nincs értelme. Sírtunk az asszonnyal, amikor a gyönyörű jószágokat vágóra kellett küldeni. Nem volt elég, hogy behajtottak a téeszbe. Az ember igyekezett utána is éjjel-nappal dolgozni, mert a vérében van, s kellett a megélhetés miatt. A gyerekek sem maradnak, beköltöznek a városba. Lehet, ha tíz év múlva erre jár, már ez a hét ház is üres lesz. R emélem, nem bizonyul valódi jósnak Miska bácsi — s hazafelé tartva a szürke esőfellegek között délre húzó, gágogó vadlibákat keresem.
